MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumGalyakilátó

150 kilométeren át a Mecsekben

„Veni, vidi, vici” – mondogatom olyan 60 km felé, pedig a vége még sehol sincs, még több mint dupla ennyit kell gyalogolni. Mégis, már itt érzem a Zengőre felfelé, hogy csodálatos az egész: amiért jöttem, amit láttam, az már így, ahogyan van, önmagában győzelem. A Mecsek gyönyörű. Ha papírra írnám e sorokat, minden bizonnyal medvehagymaillattal lenne átitatva.

A bükkösdi tornatermi éjszaka és a hajnali indulás puritánsága után, az Abaligetig tartó buszúton már fel-felcsillan a szemem, ahogyan a rózsásujjú hajnal napsugarai az út menti feltárásokat beragyogják. És jönnek a falvak, az utcafrontig kifutó téglaházaival, a vöröstől a sárgáig mindenféle árnyalatban. Hátul az udvarban a téglapajtákkal, sorra-sorra. A vidék olyan ismertetőjegyei, hogy kétség sem férhet hozzá, Baranyában járunk, de mindenképpen egykor, vagy ma is, svábok lakta községeken haladunk át. Abaliget pár éve már a szívemhez nőtt, a körülölelő dombhátaival, barlangjával és a tóval, tóparti sétányával, a kora reggeltől napestig parton ülő horgászaival, pajtás házaival és a kézműves sörözőjével, na meg a dombtetőn emelkedő takaros, szép templomával. És az élményeimmel, innen. Hát nehéz elindulni, egyáltalán arra gondolni, hogy bele kell vágni, nincs idő elrévedni, kicsit beledőlni ebbe a világba, mint visszabújni az ágyba.

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

A tóparton még együtt haladunk, de mire elmajszolom a vajas kenyerem, és beérünk az üdülőházak közötti kis utcára, az a talán harminc ember, már nem egy bolyként, hanem kisebb csapatokra szakadozva követi egymást. A templom felé tartva emelkedik az utca, és hamarosan kiérünk a dombok közé. A temetőn túl a szántók mentén visz az utunk, és a reggelben fürdő falura pillantok. A távolban a felhőréteg úgy kúszik a dombok közé, mint magashegyen a tengerszemek felé, és húzódik lassanként vissza, elillan. Tizenkét kilométer, ennyi a kiskör, amit Abaligetig meg kell tennünk. Egészen kimelegszem, a vasútállomáson fel is tűröm a farmer szárát, tudom, innen emelkedő jön. Megyünk a kéken, amit annyira szeretek, és amin árnyékot vetnek a bükkök az erdei részen, míg ki nem érünk a Kis-kő-hegy kopár, füves hátára. Lent a falu a hosszú utcájával, és a tóval, a „hegy” alatt pedig, a bendőben, a cseppkőbarlang. Körbetekintve, minden ízében érezni a csapadékvíz munkáját, a víznyelők működését szinte látni a távoli tájon. Lefelé futva figyelem a hegyről lefolyó víz már száradó, fonatos nyomait a löszben, és közben utolérek egy kis csapatot a falu határában. Újra a tóparton, immár a büfé kinyitott, a farmerem szárát pedig le tudom vágni, kaptam segítséget. A kávé a teraszon reggel kilenckor akár az égi manna, úgy érkezik meg, rövid pillanat, de mint az egyik legjobb jelenet egy filmből, olyan nekem.

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

A Bodó-hegy oldalában kaptatok felfelé, egyedül, a mezőny vége felé, már mindenki továbbiramodott. Szeretem ezt a szakaszt is, a víznyelőkkel tarkított hepehupás hegyoldal mesebeli útját a hatalmas bükkök között. És ebben a pillanatban, ebben a szépen ívelő, hegyre kapaszkodó finom merengésben, megpillantom az utat szegélyező medvehagymákat. Kezdetben csak előhírnököket, majd végig, a hegyoldalban, bármerre nézek, bármeddig ellátok, az aljnövényzet szemet gyönyörködtető puha, fehér díszeit látom, mintha a hegyet nem is a kőzetek építenék fel, hanem ez a közel térdmagasságig érő pompázat.

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

A források úgy buzognak a Mecsekben, mintha ide összpontosulna az összes hegység összes vize, és mintha csak arra vártak volna, hogy megnyissuk őket valami rejtett kis csapon. Pálos-kút az első ilyen. Zsongor-kő felé szaporázzuk lépteinket a vörös homokköves finom talajon. Kiérve a sziklákhoz, csak ámulok: a homokkőlepények a semmi felett egyensúlyoznak, vörös színüket megélénkítik a zanót sárga pamacsai. Meredeken alattunk a települések szürkén belevesznek a távoli horizont koszoskék színébe. Idecementálódnék én is, mint a homokkő kavicsai a kőzetbe, de meglódulok, a lépcsőzetes sziklahátakon felkocogok. Pálos kolostorrom, Patacsi-mező, erdészház, mind mellett csak elsietek. A Remete-réten viszont órákra is meg tudnék állni, annyi finomság van.

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

A Büdös-kúti kulcsosház felé keskeny ösvény kanyarog a medvehagymásban, csak néhány kidőlt fa torpant meg, amíg átmászok rajtuk, vagy kikerülöm őket. A pár héttel ezelőtti vihar a Mecsekben is megtépázta a fákat. A ház felé kocogva, olyan érzésem támad, mintha arborétumban járnék, és épp egy filagória felé tartanék. Bámulatosan szép az egész. Olyan csendes-egyedül megyek, a töbrök törik csak meg a felszínt, de finoman, belesüppednek a zöldbe. A Fehér-kúti kulcsosházig szinte végig emelkedik az út, a melegmányi aszfalton van csak egy rövidebb sík szakasz, ahol a fenyők állnak jobbról oldalfalat. A kulcsosház megbújik az erdőben. Sosem jártam még itt, és most éppen a 30. km-nél tartok. Kattognak a fejemben a számok, még mennyi van vissza, mennyi idő alatt, és hová is jutok, miközben a bal bokámban a szalagok is kattognak, alig hallhatóan, de annál érezhetőbben.

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

„Jön az a bizonyos 18 km-es plusz kör, ami alatt nagyjából 1000 m szint vár ránk.”
 

Árpádtetőre hamar átérek, nagyon jó az út, a bükkfáson át vezet. A kalandpark mögötti étteremnél, a következő ponton beérek egy nagyobb csapatot. Süt a nap, a torkokon pedig folyik le a sör kint a teraszon. Én is innék, meg nem is, nem is tudom, mit kívánok. Almalevet kapunk, ami meg is oldja a hezitálásom. Egy darabig még aszfalton megyünk, jobbról is, balról is tanösvény, erdei labirintus, gyerekhangok. Kis erdei szakasz, és újra aszfalton. Egy platószerű hátra érünk, amin hosszan követjük a tetején futó utat, majd ismét az erdőben a Hármas-Bükkben tekergünk. Újabb aszfaltutas részre érve a Mecsek kőszéntelepes bányaudvarára, a Vasasra látunk rá. Hatalmas sebhely, ám mégis lenyűgöző. A Köves-tetőre oldalazunk, kidőlt fák, gallyak között bujkálunk, míg kiérünk a Zobákpuszta felé tartó úthoz.

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

Az emelkedő főúton Sanyi ötletére elsprintelünk a sebességmérő előtt úgy, hogy sikerül összehoznunk a 18-19 km/h-t. De jó is lenne, ha ezt bírnánk tartani végig! Nem megyünk rosszul, de mégis olyan lassan fogynak a kilométerek. A Hidasi-völgy patakátszelései, a meanderek kanyarulatai, a meder jura rétegfejei, teljesen elcsábítanak. Hosszan követjük a patakot, míg végül elhagyva völgyét, felérünk egy erdészeti útra, ami a Cigány-hegy lábához vezet bennünket. Innen a csúcs első megmászása jön. A kis fakilátóból körös-körül csak a zöldbe és árnyalataiba burkolódzott hegyeket, dombokat látni. Még pihentetném rajtuk a szemem, de most jön az a bizonyos 18 km-es plusz kör, ami alatt nagyjából 1000 méter szint vár ránk. Zengő, Hármas-hegy, Csengő-hegy, Cigány-hegy...

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

A püspökszentlászlói kastélyt és arborétumparkját elhagyva, a 682 méter magas Zengőre, ami a Mecsek legmagasabbika, a meredek sárga jelzésen megyünk fel, végig hatalmas bükkök között, szinte nyílegyenesen. A kapaszkodás és lihegés közben azért folyamatosan oldalra sandítok, hátha látok bánáti bazsarózsát, ám nem, hunyort viszont igen, csodaszépek, mint ezek a szinte ősbükkök. Fent nem sokat időzünk Balázsnál, persze azért megkóstolom a kis csemegét, amivel kínál. A geodéziai torony nem látogatható, de azt hiszem, most nem is igen bánom. Figyelni kell a következő szakaszon, a Hosszúhetényi-vízfolyáshoz lefutó ösvényen, mert sok a fakidőlés, sokat kerülgetünk, lassítja is nagyon a haladást, pont úgy, mint a Hármas-hegyre a szalagok keresgélése, a köves, semmilyen ösvényen a botladozás. Mind kiveszik az erőt és elveszik az időt. De egyszer csak felérünk az aszfaltútra, és néhány percen belül már a radarállomás épületénél állunk, 604 méter magasan.

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

„A 77. km szinte pont a fele a túránknak, és nagyon kell a frissítés, valami, bármi, csak kicsit kikapcsolni, megállni, mást csinálni.”

 

A második Cigány-hegyi mászásig jó egy óra telik még el, de valószínűleg több is, nem figyelem. a Csengő-hegyen, majd Pusztafalun át, végül a rettentő hosszúnak tűnő zöld jelzésen Hárs-tetőig még világosban megyünk. Nagyjából a Cigány-hegy lábánál kezd alkonyodni, és a tetőn elő is vesszük a lámpákat. Fél 9, pontosan 4 órával ezelőtt jártunk itt. Sanyi megkapja a poláromat, felkészülünk az egyre hűvösebbre. Most jön az, amit nagyon vártam, az Óbányai-patak völgye. Fejlámpával is izgalmas, roppant szép. A Bodzás-forrásból merítünk, mert jócskán fogytán a vizünk, és nem tudjuk, Óbányán nyitva lesz-e még a kocsma. A Ferde-vízesést szinte egyszerre világítjuk meg, ahogy felkiáltok, hogy „Itt van!”. Nagy élmény nekem, még ha a méretei miatt páran nem is igen neveznék vízesésnek. Egy pillanatig elgondolkodom, de bizony, ez az, és azt hiszem, a mai nap legszebbje is egyben.

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

Tekergünk a patakkal, átkelünk néhányszor, és már bent is vagyunk a takaros, egyutcás, apró sváb faluban. Nem tudja senki a túratársaim közül, míg ki nem mondom, pedig már jó 20 km-rel ezelőtt megfogant bennem, hogy szeretnék itt maradni, és egy tornácos, csipkefüggönyös kisházban megaludni, a dunyha alá bújni, és reggel, a napfelkeltében frissen sült ropogós kenyérrel egy bőséges, kecskesajtos, újhagyma-paradicsomos rántottát enni. Persze ezt csak részben osztom meg, a meleg, ropogós kenyérnél már le is állít Pali. A kocsma szerencsénkre nyitva van, éppen jókor jön, a 77. km szinte pont a fele a túránknak, és nagyon kell a frissítés, valami, bármi, csak kicsit kikapcsolni, megállni, mást csinálni. Hangzavar van, a helyiek mulatoznak, de nem csak, hogy nem zavar, szívesen maradnék itt is.

 

Mecseknádasd határáig pont olyan a kék, hogy nem fáraszt, nem nehéz. Mikor áttérünk a kék négyzetre, elvétjük egy fordulóban, de végül a patakvölgy mentén cikázva, jelzéstől jelzésig, beérünk a településre. Itt viszont mire megtaláljuk a pontot, több kilométert is gyalogolunk az aszfalton. Nagyjából kettőt. A lassan emelkedő, elcsendesedő utcákon az estében hazavonuló fiatalokat kerüljük, és keressük a tájházat. Hangulatos ez a hely, a községnek ez a része, és mikor a tájház felé felkanyarodunk, még inkább ezt érzem. Az épület nem csak hogy takaros, felújított, módos, „sváb” jellegű, de mintha a Fertő-tó körüli túra utolsó éjszakai pontjához érnénk az osztrák oldalon, ahol meleg levest adtak, olyan a megérkezés most ide. Minden nagyon jól jön, a savanyú uborka a meleg ételhez, az átöltözés, és még az elindulás is. Tudom, most jön a Cigány-hegy harmadszorra, de már várom, és az egész piros utat is.

 

Innentől szinte végig Bükkösdig a piros sávot kell kövessük. Bár sötét van, mégis érezhető, ahogy a Puszta-hegy gerincére kiérünk, és azon haladunk, hogy szép ez az út. Csak a környező fák sziluettjei, a bagolyhangok, a lábunk alatti köves földút, és néha az elbizonytalanodás, ez van. Vajon nem jöttünk-e túl, nem hagytuk el a leágazót? Mindenki többnek érzi, 9 km pedig nem kevés, de végre csak elérkezik a rét, és a balos kanyar, majd a Cigány-hegy. Kicsi hupli, már másodjára megszerettem, de most a sötétben, ebből az ellenkező irányból is jó meghódítani. Fúj a szél fent, gyorsan tovább is indulunk, nem akarom, hogy időzzünk, főként, hogy fejben kiszámoltam, nem fogunk beérni szintidőn belül. Háromnegyed három, 96 km-nél. A szintidő 36,5 óra, tehát mivel tegnap reggel 3/4 7-kor indultunk, úgy ma délután 3/4 1-ig be kell érnünk. Lehetetlenség megcsinálni, hiszen még majdnem 60 km hátravan, ha futunk, akkor sem érünk be. Nagyjából Máré-várnál, 100-nál gondolom át újra az egészet, rájövök, miután a Mecsek egyik legszebb útján, a Vár-völgyön át, fel a hegyoldalban futó ösvényen – ahol a Gergely Éva-forrás fakad – tekeregve átérünk, hogy teljesen elszámoltam magam. 18.45-ig kell beérni! Hát ez már megnyugtató.

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

A vár nyergétől le a Vár-völgyi-patakig ismét gyönyörű az út, cikázunk a hegyoldalban, bár még a lámpafénynél látjuk, de jól kivehető, milyen meredek oldalakat harántolunk, különösen a be-bekúszó horhosoknál. Fél ötkor már a kempingnél vagyunk, és esszük a virslit. A legközelebbi pont 25 km múlva lesz. Sok ennivalónk nincs, de vizet a forrásokból tudunk nyerni. A madarak már régóta „csipergik” a hajnal jöttét, és most ez az enyhe derengés, a fénynek a lassú beszűrődése, fokozatosan felfedi a környéket. Mint mikor a köd elszáll, és a lepel alól láthatóvá válik minden, úgy jön el a reggel. Lámpáink fényei is sorra kikapcsolódnak.

 

Jánosipusztára érve egy jó időre elhagyjuk az erdőt, és aszfaltúton megyünk, aminek nem sokan örülünk. Hosszú túrákon rajtam kora reggelenként jön ki a fáradtság, az alvásigény, és lelassulok. Ezt az álmosságot most sikerül valahogyan leküzdenem, de a fáradtság csak kijön ezen a monoton úton. Látnivalóban sem kecsegtet a táj, tudom, ezt most ki kell bekkelni. Még a Lenin-szobor, ami valaha Komló főterén állt, és most itt egy ipartelep udvarán, sem tud kizökkenteni. Azon ábrándozunk, milyen jól jönne egy kávé, de reggel 6 óra előtt járunk, és Mecsekjánosiban nincs nyitva még semmi, pláne, hogy nem is érintünk kocsmát sem. Komlóra rálátunk Mecsekfalu határából, és igen szomorúan konstatáljuk, milyen sivár látványt nyújt, ami annak idején az 1950-es évektől minden bizonnyal élhetőnek, virágzónak számított. Most részben mementója a mecseki bányászati múltnak. Sikondára átérve, ismét csak a régmúlt kísért, mintha félbehagyták volna ezt az üdülőhelyet, olyan félig készen áll, a szálló a gyógyvizes fürdővel, ha modern is, mégis olyan esetlen ebben a környezetben. Talán azért látom így, mert kihalt a vidék, csak az autókkal teli parkoló jelzi, hogy ha nem is ezekben a kora reggeli órákban, de máskülönben van itt élet.

 

„Olyannak érzem magam ezen a felhevült napos délelőttön, mintha csak a tegnapi nap árnyéka lennék.”

 

Lefordulva a főútról, és elhagyva ismét a civilizációt, eltévedünk. Nem is csoda, egy alig kijárt, vagy inkább bokrokkal benőtt ösvényre kell térnünk, ami nincs jelezve, és amin a szemét és a lápi jelleg egy szakaszon eluralkodik. Száraz lábbal nem úszom meg, de már megszoktam. Jön a kapaszkodás a Palánták-tetőre, kellemes erdei úton, és nem is tűnik megerőltetőnek. Túloldalán egy nagyon meredek ösvényen a 66-os útra futunk ki, ahol a maradék élelmünket vesszük elő, más semmi, az étterem még zárva. Dömörkapuig még 8 km. Rettentő soknak tűnik. Addig szinte csak emelkedünk, de legalább a szintek is fogynak, gondoljuk. A Ciframalmon túl kezdődik a csoda, az ámulat. Boldog vagyok, hogy reggel van, és látom, mi vesz körül, még ha sötétben is érezhető lenne, tudom. Ez a Nagy-Mély-völgy. Ezt a nevet felvésem valahová idebentre, mert ez is az a hely, ahová vissza kell jönni, ami ebben a „medvehagyma-invázióban” egy különálló világ.

A sziklaformák, a bővizű források, a meseszép erdő, a patakok, ahogyan a kibukkanó kőzeten végigfolyik a vizük, és rátesszük a lábunkat a felszínükre, az egész rendkívüli. A kék – piros kereszteződéstől, a Lyukas-hárstól, bár nincs annyi emelkedő, mégis nehezebbnek, vagy talán vontatottabbnak tűnik az út Dömörkapuig. Valószínűleg a dózerútszakasz miatt érzem így, amin próbálok kocogni, mert a gyaloglás már fárasztóbb. Kantavártól azonban nagyon hangulatos az út, kicsit fel-le cikázunk a hegyoldalban, mire kijutunk a Misina oldalába kitelepült pontra.

 

Fotó: Gulyás Attila

Illusztráció

 

Eszünk, eszünk, és eszünk. Mindent, ami van. És iszunk. Csípős paradicsomlé, víz, újra sósperec, téli fagyi, banán, mindenféle sorrendben. 128. km. Ezen a ponton értük be egymást, akik szétszakadoztunk, és nagyjából egyszerre indulunk tovább, én kicsit később. Kisvasút, állatkert, rengeteg ember. A jó idő kicsalogatott ma mindenkit ide. Furcsa is ez a zsibongás, a már 27 órája tartó gyaloglás csendje után. Tele az ösvény kirándulókkal, kocogókkal, „napimisinázókkal”, a rövidebb távok teljesítőivel, meg velünk, bár olyannak érzem magam ezen a felhevült napos délelőttön, mintha csak a tegnapi nap árnyéka lennék. Pedig kifejezetten tetszik ez a sétány, a tekergőzés a Lapis alatt a Remete-rétig. Csak épp azt is érzem, hogy jó lenne már leülni, pihenni, nézelődni, vattacukrot enni, és az állatkerti zebrák csíkjait számolni. Igen, ezt akarom, kisvonatozni, kiülni kávézni, lassan sétálni, és mondjuk csak 5 km-t gyalogolni, azt is egész napon át tartón. Kocaturista akarok lenni! Az, amit lánykoromban kinevettem és sosem értettem meg, most az akarok lenni. Igen, jó, persze, ezt a túrát még végiggyaloglom, már úgyis csak 24 km van hátra, de utána!

 

Nagyon szép az ösvény Remete-réttől tovább, sőt, itt már valódi ösvény, és távolodik a Misina-vonzásától. Lefutunk a Szentkúti-völgybe, ahonnan fokozatosan, elképesztő szép erdei úton kanyargunk fel az aszfaltútig. Átmászok a korláton, a harisnyám majdnem kiszakad a rosszul eldolgozott fémtesten, de talán mégsem. Eddig kibírta, pedig a legvadabb bokros-fás helyeken átjött már velem. Kiérek egy napos, kitett, széles murvás útra, amiről olyan jó lemenni, be az erdőbe, le egészen az Éger-völgyi patakig.

 

Ismét jön a csend, ahogyan szerpentinezek felfelé. Csak erre figyelek, és a meredek oldalakkal körülvett völgyre, a lépésekre, és a forró arcomra, amit már egy ideje észrevettem. Hőemelkedés, vagy hőguta, valamitől izzik az arcom, pedig árnyékban vacogok. Lentről hangokat hallok, újabb túrázók jönnek, csak a lépések, a forró arcom, a völgy, a meredek oldalfalakkal záródó völgy, a fogyó kilométerek, a lépések, a forró arcom, csak erre figyelek, és a Szuadó-tetőre érek. 139 km, újabb pont. Cerbona és egy hasznos információ, amire kíváncsi vagyok: a Mecsek kétszáztíz forrását vizsgálják be, és mind iható. Felsorolom, a flakonomban mi minden van: Bodzás-, Gergely Éva-, Kánya-forrás..., a csodamix., hogy 16 km van még hátra a pontőr is elmondja, pedig a fejemben már jó előre kiszámoltam. Mögöttem az 50-es túrázó gratulál, mikor megtudja, melyik távon vagyok, én is neki, azt is mondhatnám, inkább lennék a helyében, de belenyugszom, nekem most ez a dolgom, ezt választottam. Fél 1. A volt Petőcz-aknáig, vagy legalábbis a piros – kék találkozásáig erdészeti úton megyünk, emelkedik, kanyarog.

 

Fotó: Gulyás Attila

Illusztráció

 

Az előttem haladó 50-es túrázókat próbálom legalább a szememmel utolérni egy-egy kanyar előtt, és után, de folyton csak távolodni látom őket. Egyértelmű, lassulok. Bele kell húzni, inspirálom magam. Kiérve az aszfaltra, kitalálom, hogy kocogok, ezzel hátha behozom a két előttem haladó túrázót. Gondolatban ezt az utat valahová a Fogarasok északi oldalába teszem, a transzfogarasi útra, mikor 1993-ban azon kellett lemennünk sok-sok kilométeren át. Pedig nem is hasonlít rá. sebaj, most erre gondolok, a hőség ebben segít, igen, 1993 nyara van. Megpróbálok az árnyékos oldalon menni, a napos szakaszokat átkocogom, de már az sem esik jól. Mintha már maga a tudat, hogy aszfalt van alattam, már az fájna. A jelzéseket figyelem, mikor hagyja el az utat, de csak nem akar eljönni. Bekapcsolom a GPS-t, de nem leszek boldogabb, mikor meglátom: még legalább 1 km! Valahogy túlélem. Elindulok az utolsó emelkedők egyikén, a Farkas-tető felé.

 

Már nem is tudom, mire gondolok, elhagy egy újabb 50-es futva, és bár nem rossz az út, de jellegében kezdi éreztetni, hogy lassan vége, elhagyjuk szépen a Mecseket. Nem vagyok benne biztos, hol is van a Meleg-mál-tető, a GPS nem mutatja, térképem nincs, így csak a pirosat követem. Kiérve az erdőből jön egy egészen hosszú, napos, fiatalos-cserjés szakasz, a talaja löszös, csak azt várom, hogy vége legyen. De nem lesz jobb, leérünk a mellettünk futó műúthoz, és azzal párhuzamosan, ugyanilyen, leginkább jellegtelen úton megyünk, míg az aszfaltra ki nem vezet a jel. Itt Laciék utolérnek, és bár egyikünknek sem esik már jól, mégis, ők legalább mennek. Próbálom hát átvenni a lendületüket, bármennyire is a hátam közepére kívánom ezt az utolsó, talán 4, vagy 5 km-t.

 

Beérkezünk az ember- vagy inkább óriásmagasságú löszmélyutak falai közé, ahol kicsit magamhoz térek, és végre kezdem érezni újra, hogy jó itt, hogy jó ez. Aztán vége, kiérünk a tűző napra, a hullámzó dombokra. Hunyorgok, bele-belekocogok, és azt várom, hogy a lágy ívű dombokon túl végre jöjjön az erdő, vagy a falu, de ezt a kitett napos, ámbár rendkívül szép tájat, már nem szeretném tovább látni. Óráknak tűnik, mire a településre érek, pedig csak pár száz métert kellett megtenni. Ahová kiérek még nem a falu, csak része, tanyák jobbra és balra. Meg is tévesztem magam, balra indulnék, de a település még jobbra, 1 km-re. Aszfalton, a hullámzó dombokon át. A forrásvizek kiapadtak a kulacsomból, a gondolatok a fejemből, valami azért csak maradt még, na, igen, az érzések bennem. Vagy én viszem őket, vagy ők engem. Egész úton. Hogy van az a szerelem, ami olyan, mint a virágnak a nap, és csak az.

 

Fotó: Szlatki Gabriella

 

Bükkösd. A vasárnap hajnali indulás után, újra a focipálya mellett vagyok, állok a célban, hétfő délután, négy óra előtt pár perccel, átszelve a Mecseket cirka 33.09 óra alatt. Sok, nem sok, most nem számít. Sok mindent átél az ember 155 km alatt, ezért is megyünk. Ezért megyünk. Mintha csak a lépéseinkkel válna valóra a táj. És minden lépésben, minden megállásban, ott van az, amitől valóban az lesz, amitől úgy érezzük, a velejéig megismerjük, ott vagyunk mi magunk. És a szenvedélyünk. Hát így. „Veni, vidi, vici". Köszönöm Mecsek.

 

Írta: Szlatki Gabriella

Fotók: Szlatki Gabriella és Gulyás Attila
 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
PROGRAMOK
2017. július
H K Sze Cs P Szo V
0102
03040506070809
10111213141516
17181920212223
24
252627282930
31
program
korlátozás
A hónap fotója
2017. július
Megyeri Máté:
Berepülés
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...