Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szerző:
2016. október 10.

250 kilométeres túra a Himalája hófödte hegyei között - 2. rész

Este összeraktunk minden információt, amit addig begyűjtöttünk. Mindenkit megkérdeztünk, aki szembe jött velünk, és úgy döntöttünk, elindulunk felfelé addig, amíg úgy látjuk, hogy nincs probléma. Megbeszéltük, hogy visszafordulunk, ha nem biztató a terep. Felmegyünk 5416 méterre, és ha kell, visszajövünk onnan. Úgy gondoltuk, elég jól körüljártuk a témát, minden lehetséges infót begyűjtöttünk, vettünk hóláncot, és szerintünk egy jól átgondolt döntést hoztunk.

Mindketten versenysportolók voltunk, így szem előtt tartottuk azt is, hogy van egy célunk, amiért idejöttünk, amiért eddig keményen megdolgoztunk, és amit addig nem adunk fel, amíg mindent meg nem próbáltunk. Továbbá sífutóként láttunk már hegyen havat, így ettől sem ijedtünk meg.

 



Szembemegyünk a forgalommal

Elindultunk. Amint kiléptünk a házból, a házigazdánk odajött hozzánk, és mindkettőnk nyakába egy tibeti sálat kötött, hogy legyen szerencsénk, mert tudta, hogy mi nem adjuk fel. Ezt jó jelnek tekintettük. Egy-két kivételtől eltekintve csak szembe jöttek velünk. Útközben értesültünk arról, hogy egy kínai és három helyi ember aznap átment a hágón. Tehát megvan az első ember! Hipp-hipp hurrá, akkor van lefelé nyom! Útközben egy imamalomnál ült egy helyi nő, aki a családja által készült ékszekereket kínálta. Mondta, hogy vegyünk tőle nyakláncot, mert szerencsét fog hozni. Vettünk is kettőt.

Másnap elértük a Base Camp-et, ami az utolsó előtti szállás a hágó előtt. Az út havas volt, néhol térdig ért a hó, néhol meg csak bokáig, de volt egy nyom. Átkeltünk egy úgynevezett „landslide arean”, ami földcsuszamlós, kőomlásos területet jelölt. Ez tényleg veszélyes rész volt, néhol csak 30 cm széles volt az ösvény, fölöttünk nagyon meredek, csúszós, köves hegyoldal emelkedett, alattunk 50-100 méteres szakadék. Előfordult, hogy Ati visszahőkölt, mert éppen öklömnyi kövek omlottak le előtte.

 


Itt megtudtuk, hogy aznap átment a hágón egy tízfős csapat. Szuper! A Base Camp-ből még aznap felmentünk a High Camp-be, ami 4990 méteren van, mert minél közelebb akartunk lenni a hágóhoz. Az alaptáborból az út normál, száraz időben cikk-cakkban vezet fölfelé, most a hóban egy jó kondiban lévő ember nyílegyenesen haladt, ez az egy ösvény volt. Itt 1-1,5 km-en emelkedtünk 500 métert. Szinte függőlegesen mentünk. Nem volt hosszú, körülbelül egy órán át másztunk a zsákkal a hátunkon, de ez megint egy „azagyamelhagyom”-mászás volt, én szinte végig derékszögben közlekedtem. Mondanom sem kell, hogy levegő már nincs ilyen magasságban. Eléggé „megrogytam”, mire végül felértünk.

 


A High Camp egy gyűjtőhely, ahol mindenki ténylegesen csak egy éjszakára száll meg, és megy tovább. Ennek megfelelően az odúk a jégverem kategóriába tartoznak. Mivel itt már semmilyen növényzet nincs, így tűzifát sem tudnak hozni, tehát az étkezőben sincs fűtés. Mi kabátban, sapkában, hálózsákba burkolva ücsörögtünk. Elég vegyes társaság gyűlt össze. Volt két német egy vezetővel, egy dél-afrikai, egy amerikai, két angol, két svéd hordárral, két indonéz, egy izraeli, és mi ketten képviseltük Magyarországot. (Tudtuk, hogy a Base Campből holnap még csatlakozik az átkelőkhöz egy litván, egy amerikai és 3 spanyol srác.) Aludni ilyen magasságban már nem igazán lehet, nekem nem is nagyon ment. Légszomjam volt már alvás közben is, úgyhogy rendszeresen arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt.

 

A végső nekirugaszkodás és a katarzis

 


Kelés 4.30-kor, indulás 5-kor. Teljesen sötétben fejlámpával, iszonyat hidegben, szembeszélben indultunk neki. Ahol a szél összehordta, ott volt, hogy combközépig szakadt be alattunk a hó. Másztunk jó meredeken felfelé, mondanom sem kell, hogy cikk-cakk helyett itt is nyílegyenesen. A cipőm hamar átázott, de amikor épp nem szakadt be alattam a hó, a hólánc tökéletesen működött. Bár volt kesztyűnk, fázott a kezem, aztán nagy boldogságomra rájöttem, hogy zsebre tudom tenni. Egyre feljebb emelkedtünk, és a hegyek kezdtek hágóformát ölteni. Feljött a nap, és megsütött minket, ez meseszép volt. Ott voltunk 5000 méter felett, napfelkelte, gyönyörű havas hegycsúcsok, egy szál felhő sem volt az égen. Tényleg fantasztikus élmény volt.

 


A csúcshódítás

Aztán csak mentünk, mentünk, sokszor megállva, levegő után kapkodva, azonnal besavasodott combokkal továbbindulva, derékszögbe görnyedve, reménykedve, hogy na, most, a következő kanyar után már ott kell lennie, már mindjárt megpillantjuk... Sokáig küzdöttünk felfelé, mert a meredekség és az oxigénhiány miatt csak lassan lehet haladni. És egyszer csak ott volt! Ott volt előttünk a hágó teteje, az a rengeteg színpompás imazászló, a tábla, melyen gratulálnak a teljesítményünkhöz, és a bűvös szám: 5416 méter Thorong La Pass!

 


Ugyan hivatalosan még zárva a hágó, de mi itt vagyunk, és benne vagyunk az első 20-ban, akik átmentek rajta a vihar után. Elmondhatatlan élmény volt! Ennyi bizonytalanság, ennyi kilométer, szintemelkedés, ennyi hegy, ennyi verejték és küzdelem után végre ott voltunk! Csodálatosan sütött a nap és csodálatos volt minden. Életre szóló élmény.

Mi van a túloldalon?

Néhány fotó után aztán nagyon elkezdtem fázni, és gyorsan elindultunk lefelé. Még 10 km és -1700 méter várt ránk. Ahogy mentünk lefelé, láttuk az áldozatok nyomait, és a személyes holmijaikat szanaszét. A havazáskor ők elindultak, át a hágón, de a túloldalon hatalmas szembeszél volt, sűrű hóesés és nulla látótávolság. Nem találták meg az oszlopokat, amik a helyes utat mutatják, eltévedtek, és végül kihűltek. A katonaság csak a holttesteket szedte össze, a személyes tárgyakat (ruhák, cipők, fogkefe, könyv, napló stb.) ott hagyták. Láttuk, hogy hol feküdtek a holttestek, hogyan próbáltak a szikla tövében menedéket találni. Láttuk a katonaság nyomait, a tepsi nyomait, amiben levitték őket a helikopterhez. Nagyon szomorú volt ez a völgy.

 


Végre leértünk Muktinathba, az első településre, 3700 méter magasra. A táj teljesen megváltozott a túloldalhoz képest. Kősivatagszerű volt, a háttérben a hatalmas, festői, havas csúcsokkal. Aznap - nem is tudom, hány nap után - végre meleg vízben zuhanyoztunk, hajat mostam, és jót aludtunk. A házigazdánk mesélte, hogy a vihar napján egy 12 fős csoportot vártak, és csak hárman érkeztek meg… Másnap indulás lefelé. 4 napunk volt, hogy leérjünk, egy, hogy átbuszozzunk Katmanduba, és a következő nap délben indult a gép. Lefelé is nagyon fárasztó menni. Folyamatosan terheli az ember lábát, térdét, bokaízületeit a köves-sziklás talaj. A zsákot is kemény cipelni egész nap.

 


Az aktuális szálláson volt wi-fi. Ekkor üzentünk haza kb. egy hét után újra, és olvastuk el a magyar médiában megjelent híreket. Hát erősen meglepődtünk, hogy miket írtak, a család pedig frászt kapott emiatt. Ha én olvasom otthon ülve, valószínűleg én is kikészülök.

Másnap reggel megint két út között választhattunk, így letértünk az országútról és az ösvényen haladtunk. Igen hamar elveszítettük a jelet, de egy gigaszéles folyómeder volt előttünk, a bal oldalában egy jó magas heggyel. Mentünk a mederben addig, amíg a folyó el nem vágta az utunkat. Akkor találtunk egy ösvényt fent a hegyoldalban, úgy gondoltuk, biztosan ott megy az út. Másztunk fel, aztán le, aztán fel, aztán még feljebb, aztán már nagyon fel, és egyszer csak véget ért az ösvény. Ott bóklásztunk vagy 1.5 órát, és nem tudtunk tovább menni. Visszafelé vagy 3 km-re volt egy függőhíd, de inkább úgy döntöttünk, átkelünk a folyón. Ati nekivetkőzött, és elindult a hátán a zsákkal. A terv az volt, hogy átmegy, leteszi a zsákot, visszajön az én zsákomért, és én is átmegyek vele.

Elindult, az első akadályt könnyedén vette a plusz 2-3 fokos hólében, jött a következő. Először csak bokáig, térdig, majd combközépig, végül már fenékig ért a víz. Láttam, hogy nagyon egyensúlyoz, a víz iszonyú erővel feszül neki a testének, a talaj köves és csúszós. Először csak néztem, aztán már hallottam is, ahogy felkiált. A víz elvitte őt hátizsákostól. Csurom vizesen mászott ki a túloldalon. Jézusom, ez vár rám is? Az csak egy dolog, hogy totál vizes leszek én is, majd megszáradok, de hogy a hátizsákom, az összes cuccom, a hálózsák, a fényképezőgép… na ne! Ati visszajött hozzám, akkor is elvitte a víz, én pedig mondtam neki, hogy bár borzasztó impozáns volt, ahogy ezt csinálta, én inkább visszasétálok a hídhoz, ő csak szárítkozzon nyugodtan, én meg sietek. Visszament a hátizsákjához, közben harmadszor is elvitte a víz, de ezt már nagyon rutinosan csinálta.

Aznap veszítettünk 4 órát, úgyhogy be kellett hozni, mert a repülő nem vár. Ati úgy vélte, hogy ez nem lesz gond. Hát igen, így is gyalogoltunk napi 8-10 órát, de semmi baj, másnap még behozzuk azt a hiányzó négy órát is. Elértünk Tatopaniba, egy hőforráshoz. Rengeteg ismerőssel találkoztunk ott. Még azokkal is, akikkel együtt keltünk át a hágón, vagy akikről tudtuk, hogy utánunk jöttek. Azt mondták, busszal érkeztek. Ja, hát így könnyű! Mi azok után, hogy megtapasztaltuk, milyen ott a buszos közlekedés, plusz így, hogy sikerült átkelni a hágón, elvi kérdést csináltunk belőle, hogy az utolsó méterig gyalog tegyük meg a túrát.

Még egy hegy és megcsináltuk

Aznap még fel kellett mászni vagy 500 métert függőlegesen a következő hegyre, haladnunk kellett tovább. Este eleredt az eső, így behúzódtunk egy szállásra. A házigazdáink itt is tündériek voltak, de a szobánkban (újabb odú) sok, kb. 6-8 cm átmérőjű pókot találtunk. Én rosszul vagyok tőlük, jobban, mint a fülbemászóktól. Lecsapdostunk vagy ötöt, valószínűleg nem tettünk jót a karmánknak, aztán elmentünk enni. Vacsora után láttuk, hogy megérkezett a pókkirálynő is, hatalmas méretű volt. Én rögtön kiborultam, úgyhogy Atinak kellett férfiasan helytállnia. Mondanom sem kell, ezek után itt is sapkában aludtam…

 


Másnap a túra utolsó hegye várt ránk, emelkedni kellett több mint 1000 métert. 4 óra tömény mászás, utána már csak lefelé. Haladtunk is tisztességgel, aztán eleredt az eső, feljebb pedig már jégeső esett. Látszott, hogy mindjárt igazán leszakad az ég - nagyjából 5 perccel az igazi felhőszakadás/havazás előtt értük el a települést. Másnap pedig leértünk időre Nayapulba, a túra végső pontjára… Megcsináltuk, nagyon jó érzés volt. Átbuszoztunk Pokharába, ahol este a vacsoránál koccintottunk egy nagy korsó Everest sörrel. Megérdemeltük!

 

Összegezve a túránkat, hihetetlenül gyönyörű volt. Olyan helyeken jártunk, ahová nem sokan jutnak el (bár sokan nem is kívánkoznak), és olyan élményekkel lettünk gazdagabbak, amit csak kevesen mondhatnak el magukról (bár tudom, hogy sokan egyáltalán nem vágynak ilyen dolgokra). Mi imádjuk a hegyeket, ez nekünk maga volt a Paradicsom. Fantasztikus kalanddal lettünk itt gazdagabbak.

 


Nehéz volt, nem tagadom. Eleve mentünk vagy 250 km-t, 10 000 méter szintemelkedést, cipeltük a 15 kilós hátizsákunkat, és még Nepál történetének legnagyobb turisztikai katasztrófáját is átéltük. Az Annapurna-körön 15 éve nem esett hó októberben, hát most megkaptuk. Megküzdöttünk minden méteréért, de megérte. Megtudtam magamról, hogy képes vagyok rá, akármennyire nehéz is, és hogy egyszer minden hegyre felér az ember. Nem ijedtünk meg a nehézségektől, és felelős döntést hozva nem adtuk fel az álmunkat, hogy végigjárjuk a kört. Összetartottunk, és felmentünk a Thorong La Pass-ra, a világ legmagasabb hágójára, 5416 méter magasra, a Himalájában. Ez a túra egy fantasztikus közös élmény, önismereti tréning és kapcsolatterápia egyben. Csillagos ötössel végeztünk.

 

Szöveg és fotók: Vasziljevics Erika

 

Ha lemaradtál az első részről, itt pótolhatod.

Fedezzük fel a palóc fővárost!

Fedezzük fel a palóc fővárost!

2024.03.28.

A Nógrád vármegye északi peremén, Budapesttől jó órányi autózásra fekvő egykori vármegyeszékhely, Balassagyarmat erős túlzással sem nevezhető felkapott turistacélpontnak. Pedig ez a bájos, szépen fejlődő Ipoly-parti városka történelmi városközpontjával, a Palóc Ligettel, és a közelmúltban átadott, igényesen kialakított tematikus tanösvényeivel egy remek városnéző kirándulást ígér az ide látogatóknak.

→ Tovább
Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

2024.03.20.

Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek a huszadik századi magyar történelem egyik legnagyobb hatású alakja az ötvenes években a felsőpetényi Almásy-kastélyban raboskodott. Ittlétének és szerencsés kiszabadulásának színhelyeit, emlékműveit kerestük fel a rétságiak által szervezett "Mindszenty nyomában" elnevezésű túrán.

→ Tovább