MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya
2019.01.17. 12:04,   Szöveg: Tóth Judit,   Fotó: Rakonczay Gábor

44 nap a világ végén

Rakonczay Gábor alig néhány napja érkezett haza az Antarktiszról, ahol 44 nap alatt 950 km-t tett meg sítalpakon, míg a partvidékről eljutott a Déli-sarkig.

Az Antarktisz a Föld leghidegebb, legszárazabb, legszelesebb kontinense, ahol alig száz éve indultak meg a komolyabb kutatások. Azóta sok minden változott, ma már több kutatóállomás működik a kontinensen, és nyáron van, hogy 3-4 ezer ember is dolgozik itt. Megindult a turizmus is, főleg a partvidéki területeken, de szerveznek komoly expedíciókat is a kontinens legmagasabb csúcsára vagy épp a Déli-sarkra. Az Antarktisz azonban még ma is a legérintetlenebb kontinens, olyan, mintha egy másik bolygón járna az ember.

 

Kalandorok a jégvilágban

 

A kontinensen számos cég szervez expedíciókat. A szükséges logisztikát is biztosítja egy cég, ami magában foglalja többek között a chilei Punta Arenas és az Antarktisz közötti repülőutat, a szállást a kiinduló ponton és a Déli-sarkon található táborban, valamint a sátrat és az élelmet a túra alatt, amit természetesen a túrázók maguk szállítanak szánjaikkal. Ahogy az általuk termelt szemetet is, az antarktiszi expedíciók résztvevőinek ugyanis szigorú környezetvédelmi szabályokat kell betartani, mivel a szervező cég minden, a kontinensen keletkező hulladékot Chilébe szállít.

 

Fotó:  Rakonczay Gábor

 Térképen nem tűnik soknak, a valóságban 950 km volt a megtett táv

 

A modernkori kalandorok megmászhatják a kontinens legmagasabb hegyét, a 4892 méter magas Mount Vinson-t vagy eljuthatnak a Déli-sarkra. Ez utóbbit legkönnyebben repülővel lehet megtenni, a befizetett árért egy éjszakát is el lehet tölteni a Föld legdélibb pontján. Persze, nem ez az igazi kaland, hanem az, ha saját erejéből, sítalpakon jut el odáig az ember. Ezt megteheti úgy is, hogy az utolsó szélességi fok, 111 km-es távját küzdi le 12 nap alatt, mint ahogy tette azt 2005-ben Kovalcsikné Bátori Krisztina és Ács Gábor, vagy úgy, hogy a partvidékről indulva jut el 47 vagy 58 nap alatt a Déli-sarkig. Erre vállalkozott, első magyarként Rakonczay Gábor, akinek társaival 44 nap alatt sikerült megtenni a 950 km-es távot a sarkpontig.

 

Nem elég kifizetni, végig is kell csinálni

 

Ahhoz, hogy valaki egy ilyen expedíció résztvevője lehessen, az alapos felkészültség mellett bizonyos feltételeknek is meg kell felelni. Gábor évek óta fut ultramaratonokat, a futás mellett pedig sarkvidéki környezetben, sítalpon, szánt húzva is legyalogolt fél év alatt 1400 kilométert. Ebbe beletartozott egy új-zélandi felkészítés, illetve a 29 napos Grönland-átkelés.

 

Fotó:  Rakonczay Gábor

 Gábor, a szán és a végtelen fehérség

 

Gáborék a partvidékről indulva a Messner-Fuchs útvonalon jutottak el a Déli-sarkig. Az útvonal nevét egy évtizedekkel ezelőtti expedícióról kapta. 1989-90-ben a legendás hegymászó, Reinhold Messner és a tapasztalt sarkvidéki felfedező, Arved Fuchs fogott össze, hogy elsőként szelje át az Antarktiszt motoros vagy kutyaszán segítsége nélkül. A haladás gyorsításához kite ernyőket használtak.

 

A szabály értelmében az, aki először jár az Antarktiszon, nem indulhat el egyedül a Déli-sarkra, csak csapatban. Gábor számára az út során épp ez jelentette az egyik legnagyobb nehézséget. „Mind a négyen elég erős személyiségek vagyunk, mindenki részt vett már korábban komoly kalandokban, és megvan az elképzelése egy-egy extrém szituációról, és ez nem mindig egyezik. Sok dologban kell alkalmazkodni egymáshoz, és ilyen extrém körülmények között a pici különbségek is nagy problémává nőhetnek.”

 

Vihar és teljes fehérség

 

Gáborék a túrán minimális segítséget kaptak, minden szükséges holmit szánjaikkkal vittek magukkal, ennek köszönhetően Gábor szánja több mint 90 kg-os volt. Kétszer kaptak élelem utánpótlást, valamint volt műholdas telefonos összeköttetésük, melyen keresztül nem csak rendszeresen kaptak időjárás jelentést, de ha szükséges lett volna, repülős segítséget is kérhettek volna. Az idén egyébként erre több csapatnak is szüksége volt, ugyanis szokatlanul sok hó esett, ami nagyon megnehezítette az expedíciós csapatok dolgát. „Az a cég, aki szállítja az expedíciós csapatokat, már 20 éve itt van, de azt mondták, hogy ilyen még nem volt. Ennek köszönhető, hogy még soha nem fejezte be ilyen kevés expedíció az útját. Két csapat és pár szóló ember érte el a célját idén, a többieket ki kellett menteni. Nálunk senkiben nem merült fel, hogy feladjuk, pedig voltak komolyabb problémák. Ilyenkor nagyon a határon mozgunk, és ha kicsit is felmerül az emberben, hogy «jobb lenne, ha hazamennék», vagy «mit keresek itt», az nagyon veszélyes lehet, ráadásul az a többiekre is hatással van.”

 

Fotó:  Rakonczay Gábor

 Több mint 90 kg, élelmiszer, ruházat és a közös sátrak is a szánban

 

De ha nincs mély hó, akkor is számolni kell nehezítő tényezőkkel, például a szél által emelt, fagyott hóbordákkal, a sastrugikkal, vagy a kavargó hóból kialakuló, napokon át tartó áthatolhatatlan fehérséggel, a whiteout jelenséggel. Ilyenkor az ember szinte semmit nem lát, teljesen elveszti a tájékozódó képességét. Eleinte –12 Celsius-fok körüli volt a hőmérséklet, ám ahogy közeledtek a sarkponthoz, már szinte mindig –20 Celsius-fok alá kúszott a hőmérő higanyszála, s olykor elérte a –30-at is, az erős szél miatt pedig még kevesebbnek érezte ezt az ember. Gábornak kisebb fagyási sérülései is lettek, de szerencsére nem olyan szintűek, amelyek ne gyógyulnának meg.

 

Fotó:  Rakonczay Gábor

Sarkvidéki csendélet a két napos kényszerpihenő alatt

 

A csapat egy nagy viharba is belekerült, -26 fok mellé két napig még 92 km/h-ás szél is tombolt, emiatt kényszerszünetet kellett beiktatniuk. "Belül viszonylag jó idő van, de ami nincs a hálózsákban, az megfagy”- írta Gábor naplóbejegyzésében ezekről a napokról. „A sátor falait jég borítja, minden egyes széllökésnél vadul remeg és csattog az egész. Rajtam kívül mindenki füldugót használ az alváshoz a szél süvítése miatt, pedig nem is olyan vészes az egész – a vihar ugyanis mindig próbára tesz. Most az erőnket és a kitartásunkat teszteli. Ha azon aggódnék, mi lesz velünk a következő órában, attól a vihar még vihar maradna. Szóval inkább csak figyelem, ahogy remeg a sátor teteje, és akármilyen is a helyzet, örülök, hogy itt lehetek. Az Antarktiszon még viharban lenni is menő.” Persze egy óceánt megjárt sportolótól szinte természetes, hogy ilyen higgadtan kezeli a helyzetet. „Ilyenkor célszerű nem aggódni, inkább csak enni, aludni, regenerálódni. Számomra a vihar volt a legkönnyebb rész, az fizikálisan nem volt megterhelő, ráadásul akkor nagyon jó fotókat és videókat is tudtam csinálni.”

 

„Mentálisan is komoly kihívás”

 

Gáborék naponta 8-10 órát haladtak, és 20-25 km-t tettek meg. „Fokozatosan emeltük a távot, az elején 40, 45, 50 percet mentünk, majd egy órákat, és az etapok között 10 percet pihentünk, közben pótoltuk az elveszett energiát.” Ennek érdekében naponta 7000 kalóriát kellett magukhoz venni. Ez napi 10 étkezést jelentett. Napközben 10 perces snackeket ettek (müzliszelet, csoki, chips), vacsorára pedig speciális készételt fogyasztottak. Gábor így is fogyott 6-7 kilót.

 

Fotó:  Rakonczay Gábor

 Ingerszegény környezet és napi 8-10 órás monton menetelés

 

A fizikai nehézségek mellett egy ilyen expedíció mentálisan is komoly kihívást jelent. A rendkívül ingerszegény környezet semmihez sem hasonlítható. „Ilyen hosszú ideig nem voltam még ennyire ingerszegény környezetben. Szinte elkoptak a gondolataim. Néha órák teltek el anélkül, hogy bármilyen gondolat is átfutott volna az agyamon… Számítottam valami ilyesmire, de nem ilyen szinten.”
Az Antarktisz belső területein élőlényeket sem találni. „Az egyetlen élőlény, amit a belső területeken láttunk, egy madár volt, 500 km-rel a parttól, ezen kívül csak pár repülő tűnt fel az égen, és egy sarkvidéki konvojos szállítmánnyal találkoztunk, ami bázisokra visz az ellátmányt.”

 

Fotó:  Rakonczay Gábor

 Gábor a túra alatt kisebb fagyási sérüléseket is szenvedett

 

Újra nekivágna

 

„Az utolsó előtti nap hatodik órájában, ahogy nagy nehezen felküzdöttem magam az egyik dombtetőre, megláttam… „– írta Rakonczay naplóbejegyzésében a nagy pillanatról, mikor végre meglátták a célt. – „Néhány fekete és fehér pötty volt csupán a távoli horizonton, de megálltam, és mutattam a többieknek, hogy ott van… Huszonegy kilométerre előttünk a Déli-sark bázis. Negyvennégy napja indultunk el, és mostanra mutatta meg magát. Nagyon nagy volt az öröm. Szinte felfoghatatlan egyébként, hogy lépésről lépésre, még egy ilyen hatalmas cél is elérhető. Kettős érzés kavarog bennem: mintha a bensőm egy része mindig is tudta volna, hogy sikerül, és csak csendben mosolyogna. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez egyszerűen elképesztő, s emiatt hatalmas örömöt és hálát érzek. Örülök, hogy sikerült, és hálás vagyok, hogy itt lehetek és ezt átélhettem! Hogy a történtek fényében nekivágnék-e újra? Nem is kérdés, hogy igen!”

 

Fotó:  Rakonczay Gábor

 Öröm a Déli-sarkon

 

Hogy mi lesz a következő cél, arról még nem beszél Gábor, de a fejében már megvannak a tervek. Most egyelőre próbál visszarázódni, de hamarosan már előadásokon lehet majd vele találkozni. „Nagyon szeretek előadásokat tartani, mert annak a tudásnak egy részét, amit az ember itt megszerzett ily módon tovább lehet adni, és még ha csak fél százalékot is, de hozzá tudok tenni ahhoz, hogy más is elinduljon a céljai felé. Nem az a lényeg, hogy mindenki eljusson az Antarktiszra meg az óceánra, hanem az, hogy keresse meg a saját Déli-sarkját.”

 

Kapcsolódó cikkek:

Emlékexpedíció Etiópiában

Messner, az örökös határtúllépő

Lubics Szilvia már a következő futóversenyére készül
 






HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. szeptember
Herczeg Kinga:
Helix
38. Gerecse 50
38. alkalommal rendezték meg a Gerecse 50 teljesítménytúrát 2019. április 27-én, közel 6500-an...