Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szerző:
2017. május 9.

75 kilométer a nyugati végeken

Minden év májusának első szombatján megrendezik az Őrség 50 teljesítménytúrát, másnapján pedig a Vendvidék 25-öt. Ötévente lehetőség van a kettőt együtt, egyben is teljesíteni, 75 kilométeren át. Idén - a 25. rendezés tiszteletére - ráadásul különleges, „retró” útvonalat járhattunk végig.

 

Vas megyeiként „hazai pályán” több alkalommal is teljesítettem már az ötvenes távot, tavaly pedig a Vendvidék 25-öt is megismerhettem. Ki nem hagytam volna tehát a kínálkozó alkalmat. Zoli öcsémmel időben meg is érkeztünk Őriszentpéterre, a hat órás tömegrajtra. A suliban a szokásos nyüzsgés és készülődés fogadott bennünket, sok-sok ismerőssel és remek hangulattal. Nevezés és itiner: különleges ez utóbbi is, „testreszabott” bélyegzőhelyekkel (és majd bélyegzőkkel). Néhány perccel múlt hat, fázó karjaim és kezem jelzik, hogy a hőfok bizony igencsak friss. Az előrejelzés szerint azonban szinte nyári meleg lesz, így a póló fölé csak a vékony mellényt veszek. Azt is csupán az első nyolc kilométerre, onnantól egész napon át felesleges lett volna.


Nyilván aszfalttal kezdünk, néhány futó élre tör, de mi is nagyjából a mezőny elején vagyunk. Ez itt a Városszer: a református templomnál hamar megjön a kék jelzés. Többször is járunk majd ma a Dél-Dunántúli Kék (DDK) vonalán. Jelenleg Szalafőig kell követnünk, ami megy is gond nélkül: kellően friss és sűrű. A Siskaszernél balra fordulunk, és beérkezünk a Templomszerre. Nevéhez (és a település nevéhez) méltón itt látható a román kori Szent Péter templom, amit mi most bizony kihagyunk: jó néhányszor láttuk már.

 


Helyette a bélyegzés után folytatjuk utunkat, letérünk a főútról, a Keserűszer következik, és aztán vége az aszfaltnak, betonnak. A Zala partján megyünk tovább, szép napsütésben, bár vannak árnyas - sőt, egészen sötét - szakaszok is. Két híd is átvezet felette; főleg a másodikon kell figyelni, óvatosan átkelni. De aztán már Miska hídja is mögöttünk, a vadászház meg előttünk, ez a második ellenőrző pont. Közelítjük Szalafőt, a Gyöngyösszer után itt a Templomszer, a Papszert viszont csak mellőzzük. Nem így az élen futók, akik most onnan érkeznek. Sajnos „benézték” a letérőt, és jobbra, északra haladtak, tovább a DDK-n. Itt azonban már sárga sávra váltunk: irány a Pityerszer!

 


Sokadszorra is megkapó, varázslatos látvány a skanzen. A remek állapotú kerített házak, az emeletes kástu (régi termény- és élelmiszer-tároló épület), a tóka (kis vízgyűjtő) és a gyümölcsösök nagyon szép, szinte már idilli környezetet teremtenek. Pecsét itt is, amihez csokis ropogtatni való is jár. Aztán rétek közé érkezünk ki, ahol gép helyett kézzel kaszálnak, és most nem annyira bánjuk, hogy nem kell keresztülcsörtetnünk rajta, mint a korábbi években.

 


Az előző napok esői nyomán ugyanis a magas fű alighanem meglehetősen harmatos, csatakos, de szerencsére az utak jól járhatók. A Körtike tanösvényen haladunk, ez is sárgaként folytatódik, majd elérkezünk az Őserdőhöz, és itt már sárga kereszt visz tovább. Nem is akármilyen: kiváló, friss, sűrű jelzések, nagyon könnyű követni. Már a szlovén határ mellett haladunk, metsszük a dolányi utat, ami Dolenci és Bűdfalva (Budinci) felől érkezik hozzánk.

 


Így kocogunk be Orfalura (vendül Andovci), ahol a harangláb mellett vizet keresünk, hiába. A csap zárva, pedig egy helybéli szívesen segítene. Nem gond, inkább csak a biztonság kedvéért töltöttünk volna; még kitart a kulacsunk. Piros négyzet? Nem emlékezünk, hogy már jártunk volna ilyen jelzésen. Ez visz el a Sűrű-erdőhöz, ahol ismét EP fogad egy frissen felújított pihenőhelynél. Negyedtáv, piros sávra váltunk, ami hamarosan fonódik a határmenti zöld sávval is. Ezen majd visszafelé is jövünk, érdemes figyelni. Követjük a határjelző köveket, elhagyjuk Szlovénia legészakibb pontját, de nézni kell a lábunk elé: itt vannak vizenyős részek is. Megússzuk szárazon, és elhagyjuk (egy időre) a pirosat, már csak a zöld visz tovább. Szép erdőkben haladunk, majd balról Kerkafő (Čepinci) szélső házai láthatók. És nagyon szép, békés, szelíd táj, egészen egyedi hangulata meghatározza ezt a szakaszt.

 


Itt már figyeljük a kövek feliratait, várjuk az A72-est, és vele a jobbra letérő zöld keresztet. Gyönyörű erdőbe visz be, ahol (Venci útjánál) igen hamar „visszakapjuk” a piros jelzést. Ez már Felsőszölnök (Gornji Senik vagy Oberzemming), annak is a széle. Az egyik. Mert ez a falu is szórvány-település, kiterjedése meghökkentően nagy: főutcája több, mint nyolc kilométer. Érdekesség még, hogy ez hazánk legnyugatibb települése, és hármas határral büszkélkedhet.

 


Oda tartunk most, de előbb ellenőrzőpont, ellátással, a Kern-kocsmánál (akarom mondani: Gostilna - a homlokzaton ez áll). Sajtos rúd vagy magos kifli - hozzá éltető nedű bent a söntésnél, ital-bónra. Kellemes fröccsel frissítünk, az utcai közkútnál pedig megtöltjük az ivótasakot is. Némi aszfalt- és betonút jön, igen szépen gondozott porták között, és piros háromszög. A Hampó-völgyben járunk, a Szölnöki-patak partján, csodaszép vidéken. Aztán a völgy útja - ami egyben a Hármashatár tanösvény is - emelkedni kezd, meghökkentő módon. Igen, a Hármashatár obeliszkje egy csúcson található, bármelyik irányból is közelítünk, meg kell érte dolgozni.

 


Ezt ma sokan megtették, ahogy felérkezve konstatálhatjuk: népes turistacsoportok mindenfelé. A hely szellemének megfelelően három nyelv szavait halljuk, közte persze a sajátunkat is: ide gyertek, itt a pont! Bélyegzés, indulás tovább, meglehetősen határozott lejtőn, ami kiválóan futható. Élünk is a lehetőséggel, hadd fogyjon talpunk alatt az osztrák út. Ez itt ugyanis már Ausztria, pár kilométeren át. Turistajelzéseikről általában határozott véleményünk van, ami most sem változik meg. Szerencsére a szalagozások segítenek, az út szépsége pedig feledteti ezt a problémát. Mellőzzük a Holzmannkögelt, aztán hamarosan zöld sáv: itthon vagyunk újra! Még a levegő is más, meg persze a fű is zöldebb. Elszórtan házak csoportjai ismét - nem szerek, nem szegek: szórvány. Az Őrvidéki Piros Túrára térünk rá, és - egy rövid piros kereszt-szakaszt leszámítva - majdnem húsz kilométeren át követjük.

 


Felbukkan a János-hegyi kilátó. Valamivel szerényebb és alacsonyabb, mint a Budai-hegységben található névrokona, de a kilátás kedves a szemnek, léleknek. Kihasználjuk a lépcsőket, letelepedünk kicsit: zoknit cserélünk, ugyanis nagyjából féltávnál, 38 km-nél tartunk. Aztán fényképezünk és elköszönünk a fonódó zöld sávtól. Szaladunk egy jót a minket közben utolérő futókkal.

 

 


Aztán egy kevés aszfalt, itt a „Békaváros”. Letérő jobbra, egy ház udvarán át, és húzós emelkedő következik. Ki hinné, ezen a szelíd tájon? Pedig de. Volt is, lesz is erős emelkedő, még ha nem is hosszúak vagy durvák. A piros hihetetlenül friss és sűrű, nagykönyvbe illik. Aztán hajtű-visszafordító, újabb gyönyörű erdők, és már látjuk Ritkaháza épületeit. Imitt-amott, persze, mint ahogy az errefelé szokásos. Nem is önálló település, ez is Kétvölgy része, mint ahogy a következő Permise is az lesz majd. Előbb azonban kevés aszfalt, házak csoportjai, legelésző kecskék. És temető, ahol vizet vételezünk, mert továbbra is egészen nyári, majdhogynem forró az idő: kell a frissítő.

 

 


Kétvölgy, harangláb: újabb EP szódával és pazar kilátással. Remek futás kiváló utakon, leérkezés a víztorony közelében. És már látszik is előttünk a ceruzaformájú kilátó a Katalin-hegyen (amit derék vendek Katinbreg-nek hívnak). Most itt nincs EP, mint tavaly, de a kilátás bőven megérdemli a három emeletnyi lépcsőzést. És zárul a Vendvidék-túra köre, ismét a közös piros-zöld szakaszon találjuk magunkat. Elhagyjuk a már néptelen sűrű-erdei pihenőhelyet, haladunk előre az orfalui nyereg felé.

 

 


Átvágunk a néptelen úton, egy néni virágokat gondoz az útszéli feszületnél. Nem látjuk, csak kerüljük Apátistvánfalvát, bár később az egyik településrészt, Balázsfalvát mégiscsak megpillantjuk egy jobbos letérésnél. Átkelünk a Kis-patakon, majd a műúton, remekül futható lejtő visz le egy derékszögű balosig: Farkasfa első háza a sarkon. Elég hosszú aszfalt jön, fűnyíró-kaszáló emberekkel, itt-ott harsány zene, kerti sütögetés.

 


Faluközpont, kocsma és EP, megint italbónnal, de zsíros vagy vajas kenyérrel is kínálnak bennünket; eszünk-iszunk, nyújtunk egyet. Éppen a túra negyedrésze van hátra, így kelünk útra. Birkák és tanyák mellett megyünk el. Hosszú erdei szakasz jön, gyönyörű és remekül jelzett, továbbra is. Igen sűrű, pompás illatú fenyvesbe érkezünk, átkelünk a Lugos-patakon, és már tudom, hogy közel van Kondorfa.


Megérkezik a kék jelzés (DDK) is, és csakugyan felbukkannak az első házak. Ez egy hosszú, utcás falu, sok aszfalttal, amit korábban a teljes faluhosszban meg kellett járni - most viszont már csak a központig. Ott vár a kocsma, kóla és újabb bélyegzés, és elköszönünk a kéktől, mehet továbbra is a piros. Elhagyjuk a falut, és itt már alábbhagy a meleg. Még mindig remek a hőfok, de inni most már kevesebbet kell. Rétek és kisebb-nagyobb erdők jönnek, az utak igazán kellemesek, jól járhatók. Még a Dó-rét is, ami pedig tavaly elég lápos-vizenyős volt, igaz, ott kapott el bennünket az eső is.

 


Mellőzzük a formás jellegfát (szalag ezen is van a biztonság kedvéért), és megyünk tovább az ösvényeken. Itt már számolgatunk: annyi bizonyosnak látszik, hogy a fejlámpát csak nehezéknek hoztuk, biztonsági okból, szükség aligha lesz rá. Vagy mégis? Olyan sűrű, sötét részre érkezünk, ahol bizony fél-háromnegyed óra múlva alighanem már kelleni fog. Most persze még nem, sőt, utolsó ajándékként a nap is kisüt, még egyszer, pedig egy ideje már felhők mögé bújt. Gyönyörű színekben pompázik a tavaszi táj, nem győzünk benne gyönyörködni.

 


Így érkezünk meg a Bárkás-tóhoz, ahol már vékony füst csíkja száll az ég felé. Időben megrakták a tábortüzet, melege és fénye bizonyára jól jön majd a későbbi órákban. Barátságos család fogad, szörppel, szódával kínálnak, kicsit el is beszélgetünk. Aztán a mai utolsó turistajelzésre térünk (ez a 20. jelzésváltásunk!). Kék kereszt, ami a végén majd szalaggal fejeződik be. Előbb még újabb kellemes erdei szakaszok, majd szikkadt talajú ugaros mezőn halandunk. Aztán rétek jönnek, látjuk már Őriszentpétert, aszfaltra térünk, órát nézünk.


Tesó, húzzuk meg, nem lehetetlen a tizennégy óra! Öcsém valamit dünnyög a kerek számok bűvöletéről, de aztán csak kocogni kezd ő is, amiből aztán nagy futás lesz a végére, de meglesz az eredménye is: 13.58! Gratuláció és kézfogás, megkapjuk az emléklapot - és egy egészen pompás jelvényt is. Aztán jöhet az udvari kondérból a csülkös babos káposzta, aminél finomabbat most talán nem is tudnának adni. Asztalhoz ülünk, és a sok-sok nagyszerű élmény mellett egyetlen dolgon tudunk csak sajnálkozni: ilyen legközelebb csak 2022-ben lesz.

 

 

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán


Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!

Fedezzük fel a palóc fővárost!

Fedezzük fel a palóc fővárost!

2024.03.28.

A Nógrád vármegye északi peremén, Budapesttől jó órányi autózásra fekvő egykori vármegyeszékhely, Balassagyarmat erős túlzással sem nevezhető felkapott turistacélpontnak. Pedig ez a bájos, szépen fejlődő Ipoly-parti városka történelmi városközpontjával, a Palóc Ligettel, és a közelmúltban átadott, igényesen kialakított tematikus tanösvényeivel egy remek városnéző kirándulást ígér az ide látogatóknak.

→ Tovább
Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

2024.03.20.

Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek a huszadik századi magyar történelem egyik legnagyobb hatású alakja az ötvenes években a felsőpetényi Almásy-kastélyban raboskodott. Ittlétének és szerencsés kiszabadulásának színhelyeit, emlékműveit kerestük fel a rétságiak által szervezett "Mindszenty nyomában" elnevezésű túrán.

→ Tovább