MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

A Himalája legszebb túrája, az Everest trek

A világ egyik toptúrája, ahol szó szerint és átvitt értelemben is végig a fellegekben érezheted magad.

A magashegyi túráknak általában a legmagasabb ponton van a csúcspontjuk, nemcsak földrajzi, hanem hangulati értelemben is: az ember felér, körülnéz az óriási térben, átéli a hullámszerűen érkező eksztázist és a végtelen nyugalmat. Nem véletlen a kifejezés: a fellegekben érzi magát. Nos, ez az a túra, ahol ez az érzés szinte elejétől a végéig jelen van.

 

 

Bevallom őszintén, nem érdekelt korábban sem az Everest alaptábor, sem az ahhoz vezető túra. Úgy voltam vele, hogy a hegyhez nem azért megy el az ember, hogy nézze, hogy indulnak el mások megmászni. Azt is tudtam, hogy sose lesz annyi pénzem, hogy felmásszak az Everestre, de annyi se, hogy odáig elutazzak.


Aztán elkezdtek sűrűsödni a jelek. Egy ismerősöm hosszan mesélt egy himalájai túráról, egészen megtetszett. Karácsonyra megkaptam Edmund Hillary visszaemlékezéseit, amit élvezettel kiolvastam. Olvastam egy National Geographic cikket is, amiben a világ 15 legjobb túrája közé sorolják az útvonalat, méghozzá a harmadik helyen. Végül pedig márciusban felajánlottak egy más által visszamondott helyet last minute (diszkont) áron az Everest Base Camp Trekre. Ez már sok volt a jóból, összeszedtem a pénzem, kiegészítettem némi kölcsönnel, és nekivágtam.

 

Repülés, zűrzavar
 

Pár napra rá ott találtam magam egyedül a katmandui reptéren, ahogy egy gyanúsan kinéző taxis mitfahrerének (merthogy itt ketten vannak a taxiban) próbálom elmagyarázni, milyen szállóba megyek. Este volt, sötét, a városban forgalmi őskáosz, a taxisoknak fogalmuk se volt, hol a szállóm. Üvöltöttek a dudák, dobáltak a kátyúk, alig kaptam levegőt az óriási porban-szmogban, és erősen kezdtem megbánni, hogy eljöttem erre az útra.

 

Aztán végül megérkeztem, találkoztam a többiekkel, de nem tudtam megnyugodni. Azzal folytatódott a stressz, hogy a másnapi rossz időben felszáll-e a kisgépünk Luklába, vagy maradnunk kell Katmanduban, ki tudja, meddig. Szerencsénk volt ebben is, reggel fél óra várakozás után megadták az engedélyt a gépnek, hogy mehetünk, odafent Luklában megvan a leszálláshoz szükséges minimális látótávolság.

 

Lukláról elég annyit tudni, hogy a világ egyik legbalesetveszélyesebb reptere, aki nem hiszi, nézze meg ezt a kisvideót, amit ott készítettem.

 

 

Onnantól viszont, hogy leszálltunk, és megtettük az első lépéseket Luklából a hosszú felfele vezető úton, elöntött a nyugalom, és rájöttem: mégse volt hiba eljönni. 2840 méteren voltunk, a nap sütött, de nem volt meleg. A levegő friss volt, amilyen csak a hegyekben lehet.

 

A függőhidak útja


Bár 2800 méteren az európai hegyekben már nem nagyon van növényzet, itt csak úgy virult az alpesi flóra és fauna: erdők, virágok, természetes illatorgia. A Dudh Kosi folyó völgyében indultunk északnak, a távoli nagy hegyek irányába. Három órás fel-le séta után elértünk Phakdingba, első napi szállásunkra (2610 m). Délután még volt időm kimenni a folyó zúgójához, és elmélkedni arról, mennyire mások az itt élő emberek. Még csak keveset találkoztam velük, de lenyűgöző volt az a derű és nyugalom, ami áradt belőlük. Az elmélkedést egy helyi (kőből, bádogból és deszkákból összerótt) Irish pub teraszán folytattam Gyurival, aki megkóstolta a helyi kisüzemi (Sherpa Brewery) Himalaya Red sört, én viszont teázgattam, mivel gyulladt fogamra antibiotikumot szedtem. A kényszerű alkoholmegvonás későbbi, kiemelkedően jó egészségügyi állapotomba biztos belejátszott, de erről majd akkor, ha odaértünk.

 

 

Phakdingról még annyit, hogy itt döbbentem rá, milyen hidegek az éjszakák, fűtés pedig nincs, és nem is lesz. A völgyben ugyanis nincs közút, nemhogy Luklában, de jóval lejjebb sem. Aki nem repülővel érkezik, annak egy hetet kell túráznia a legutolsó buszállomástól felfelé a völgy gyalogösvényein Lukláig.

 

Mivel itt nincs közút, nincs infrastruktúra sem. Nincs gáz, vízvezeték, csatorna. Vezetékes áram is csak éppen hogy, és csak egy darabig. A házakba bevezetett eső- vagy patakvizet ivásra nem ajánlott használni, a fürdés szinte teljesen felejtős. (Többen ezért csak - a felfelé egyre dráguló - palackos vizet itták, én meg a korábban vett fertőtlenítő tablettával kezelt helyi vizet kortyolgattam.) De ezek a dolgok egyáltalán nem zavartak.

 

 

Phakdingból egy 10 kilométer hosszú menet visz fel a 700 méterrel magasabban fekvő Namche Bazaarba (3440 m), a serpák fővárosába. Ezen az úton végig rengeteg kisbolt, teaház, vendéglő szegélyezte az ösvényt. Szinte 10-20 méterenként akadt egy, szóval itt aztán nem kell félni, hogy étel-ital vagy valamilyen fontos kellék (pl. vécépapír, sapka, vízfertőtlenítő) nélkül maradnánk.

 

Serpák: tibeti népcsoport a Himalája északkeleti részén (nevük jelentése: keletiek), akik évszázadokkal ezelőtt vándoroltak be Tibet felől Nepálba. Ma már jelentős részük a turizmusból él, árut szállítanak (saját maguk, vagy szamárral-jakkal), eladnak, szállást kínálnak a fő túraútvonalak mentén. Alapvető jellemvonásuk a nyugodt, derűs vendégszeretet.

 

A serpák legnagyobb települése a kb. 1600 lakosú Namche Bazaar mindig is kereskedelmi-logisztikai központ volt Kína és India között. Ma már szinte több a panzió és hotel (ne luxushotelre gondoljunk), van itt, mint lakóház, rengeteg a bolt és vendéglátóhely. Csak gyalog vagy helikopterrel (aranyáron) közelíthető meg.

 

Az egyik legjobb hely Namchében a German Bakery, ahol tényleg finom süteményeket adnak, és ami fent a legnagyobb kincs: ingyen wifit. Egy friss brownie társaságában én is itt intéztem közösségi ügyeimet hosszasan. Panziónkban itt sem volt fűtés, ami azt jelentette, hogy miután lebukott a hegyek mögé az addig jó meleget (és erős UV-sugárzást) nyújtó nap, pillanatok alatt hideg ereszkedett a városra.

 

 

Namche kiváló hely az akklimatizációs pihenőnaphoz. Megérkezésünk utáni napon mi is felmentünk a 600 méterrel fentebb fekvő faluba egy női kolostorhoz, hogy visszatérve megint Namchében aludjunk. A folyamatos felfelé haladás ugyanis a legtöbb embernek magassági betegséget okoz, ezért néhány pihenőnapot mi is beiktattunk. Sajnos egyikőnknél már Namche Bazaarban jelentkeztek az első komolyabb tünetek. Az akklimatizációs napot követően az abszolút magasságban csak 400 méterrel magasabban fekvő Tengboche volt a cél, de az ösvény fel-le hullámzása miatt valójában összesen több mint 800 méter szintet kaptattunk. 3600-3800 méter magasan ez a szint még többnek számít a ritkább levegő miatt.

 

A fel-le hullámzás elsősorban annak köszönhető, hogy az ösvény hol a folyóvölgy egyik, hol a másik oldalán halad. Ezt sokszor ki tudják védeni függőhidakkal, ezért ezt a részt el is neveztem a függőhidak szakaszának, de van úgy, hogy le kell menni a völgy aljába, aztán megint fel. Itt már lassan elmaradoztak az út menti boltok, és csak a kisebb falvak vendéglői, panziói maradnak frissítőpontnak.

 

A keskeny ösvényen megélénkült a forgalom. Öszvér-, bivaly- és jakkaravánok szállították a fentebbi szállásokra az élelmet, innivalót, gázt, építőanyagot, és mindenféle árut. Itt kell megemlíteni, hogy ezeket a karavánokat érdemes jó messzire elengedni, mert követő módban a túrázó kerülgetheti a lepottyantott ürülék-aknákat és húgypatakokat.

 

 

Sok az áruszállító serpa is, aki szenvtelen arccal viszi fel a hátán a 30-40-50 kilós csomagokat. Az Everest trekken a túrázók 90-95 százaléka bérel hegyi vezetőt és hordárokat. Én mondjuk simán vihettem volna a maradék cuccomat - ami nagyjából egy hálózsákból, pár ruhadarabból és egy szandálból állt -, és akkor nem 7-8, hanem 11-12 kilót vittem volna fel a hátamon, de itt az a szokás, és a serpa hordárok is arra számítanak, hogy a csapatok poggyászának egy részét ők viszik, nagy batyuba kötve a hátukon. Ezzel megkeresik a szezonon kívüli szűkebb időkre a pénzt.

 

Tengbochéhez közelítve hirtelen elkezdett szállingózni a hó, ami először meglepett, aztán belegondolva mégse lepett meg, hiszen ekkor már 3800 méteren jártunk. Tengboche ismerős volt a Hillary-könyvből, a hegymászó ugyanis nemzetközi gyűjtésből segített újjáépíteni a helység közel százéves buddhista kolostorát, amikor az 1989-ben leégett.

 

A repülő szerzetes: a Tengboche kolostor bejáratánál egy kő látható, lábnyom formájú mélyedéssel. A nyomot állítólag maga Lama Sange Dorje hagyta maga után a 17. században, amikor körberepülte a Himaláját. A természetfeletti erővel rendelkező láma vitte a buddhizmust Khumbuba, bár a legendáját nagyon sokan kétkedéssel fogadják - ami nem csoda. De van, aki hisz benne. Szerintük a Lama úgynevezett "szél-meditációs" technikát használt, amit a híres jógi, Milarepa fejlesztett ki a 11. században. A monda szerint a jógi hihetetlen távolságokat tudott lefutni hihetetlen gyorsan - méghozzá hétmérföldes csizma nélkül. Mindehhez csak intenzív meditációt és légzéstechnikát használt.

 

A kolostorban mi is tettünk látogatást visszafelé úton, ami mély nyomokat hagyott bennem. A turistáknak ugyanis belépéskor le kell venniük a bakancsukat, és amikor lehajoltam, hogy kikössem az enyémet, olyan súlyos lábszag vert orrba, hogy majdnem hanyatt estem. Ennek ellenére bementünk megnézni a szerzetesek pénzköszönő imáját, közben folyamatosan adakoztak a hívők, de a kellemetlen, sok lábból érkező bűz nem csökkent. Kemény dolog lehet ilyen körülmények között imát mormolni.

 

 

A fehérség birodalma


Tengbochéban már határozottan rosszul volt egyik magyar túratársunk, de bíztunk benne, hogy reggelre javul az állapota. (A rosszullét étvágytalanságban, hányás-fosásban és kimerültségben mutatkozott főleg.) Tengbochétől felfelé a leesett hótól függetlenül is a magashegységben éreztük magunkat. Előttünk a távolban a Mount Everest és a Lothse magasodott, jobbra pedig az egyik legszebb himalájai csúcs, a kétágú Ama Dablam.

 

 

Ha ki lehet emelni valamit a túrából, akkor ez a tíz kilométeres, 660 méteres szintet magában foglaló szakasz a legszebb, leglátványosabb rész, ahol az egész túrának az esszenciáját megkapja, aki erre jár. A világ legmagasabb és legszebb hegyei, mély völgyben kanyargó folyó, az Imja Khola, a kék ég, a lenti zöld növényöv és a fehér hegycsúcsok. És bármelyik havas völgyben felbukkanhat a jeti.

 

Jeti: a Himalája népeinek visszatérő legendáiban szereplő lény. Egy emberszerű hegyi állat, ami tibeti nyelven a yeh (havas völgyi) és a teh (férfi) szavakból származik. Testét fekete vagy barna szőr fedi, éles, magas hangot ad, ha megzavarják - erről számoltak be azok, akik látták. Bizonyíték nem sok van a létezésére, tovatűnő lábnyomokra, bizonytalan, távoli észlelésekre támaszkodnak a leírások.

 

Tengbochétől nem messze, Khumjungban őrzik az egyetlen tárgyi bizonyítékot, a híres jeti skalpot, amit maga Edmund Hillary vitt bevizsgálni Londonba. Végül kiderült, hogy hegyi kecskéé a szőrzet, ami rajta van. 1986-ban az egyik legnevesebb hegymászó, Reinhold Messner is azt állította, hogy látta a jetit, aztán később korrigált, hogy valószínűleg inkább egy tibeti medve lehetett.

 

Itt minden óriási, hatalmasak a hegyek, grandiózus a völgy és monumentális a belátható tér. Nehéz felfogni, hogy az Alpok tetejének magasságában járunk, és mellettünk még egy alpoknyi magasságban emelkednek a csúcsok. Még nincsenek sivár fennsíkok, nincs még jég, az ösvényen folyamatosan békét sugárzó sztúpák mellett megyünk el, amiken színes zászlók lengedeznek.

 

 

A nap végén beértünk Dingbochébe, ami kiérdemelte nálam a Legsivárabb Falu, Amit Életemben Láttam címet. Nem mintha a többi serpa település oldala kidőlt volna a kolosszális épületek tömkelegétől, Dingboche viszont az alacsony, szürke, kockára kalapált szürke terméskőből összerakott házaival, a növényzet szinte teljes hiányával, és a süvítő, hideg széllel nagyon barátságtalannak tűnt.

 

Később megtudtam, hogy a faluban hetven család lakik, főként a turistákból élnek. Van háztáji is: a derékmagasan rakott kőkerítések négyzet alakú, kemény, köves talajt fognak közre, amibe elvileg krumplit ültettek, de ennek én nem nagyon láttam nyomát. A falu lakói a kemény telet lent töltik, amint beüt a nagy hideg, lehelikopterezik a család Katmanduba. A túraszezon 4-5 hónap: tavasszal április-május, ősszel október-november.

 

Dingboche a túra másik akklimatizációs pontja Namche Bazaar mellett, azaz általában kétszer alszik itt mindenki, és az egyik napot egy akklimatizációs körtúrára szánja. A település már 4400 méter magasan van, ami nálunk is megviselte többek szervezetét. Túratársunk, aki Namche Bazaar körül már nem volt túl jól, eddig bírta, itt már annyira legyengült, hogy helikopteres mentést kellett kérnünk neki. Másik társunknak éjszaka olyan szívdobogása volt, hogy megcsapta az infarktus szele, így inkább lehelikopterezett Katmanduba ő is.

 

 

Másnap az akklimatizációs túra keretében többen felgyalogoltunk az ötezer méteres Nangkartshangra, ami az 5800 méter magas Pokalde előcsúcsa. Feljebb is mehettünk volna, de személy szerint úgy gondoltam, hogy másnap úgyis csak 4900 méteren alszunk, ne pazaroljuk az erőt fölöslegesen, és ezzel aztán végül mindenki egyetértett. Egy korábbi magashegyi túrán ugyanis már megtanultam, hogy a kimerültséget 5000 méter felett már nehéz kompenzálni.

 

Jégfolyó és gleccser


Dingbochében volt az első este, amikor rászántam magamat, és kimentem éjszaka a hidegbe csillagokat bámulni. Tiszta éjszaka volt, de rohadt hideg (-10 fok körül), és fújt a szél is. Egy darabig lenyűgözve álltam a csillagok milliárdjaitól fénylő ég kupolája alatt, aztán a fogvacogás visszakergetett a közösségi helyiségbe kártyázni a többiekkel. Az étkezőben ugyanis legalább befűtöttek a vaskályhába (tűzifa hiányában szárított jakszarral), és este 9-ig aránylag kellemes hőmérsékleten el lehetett ütni az időt. A szobában, mint már említettem, nincs fűtés sehol.

 

A következő napi etap 8 km volt 620 m kaptatóval. Mindent elmond az útról, hogy erre az itthon kellemes sétával két óra alatt letudható szakaszra hat órát szántunk. Mondjuk nem unatkoztunk. Az előző szakasz mellett ez a leglátványosabb és legszebb része a túrának. A Lobuche folyó széles, törmelékes völgye fölött a hegyoldalban halad sokáig a széles ösvény. Körös-körbe hatalmas hegyek tornyosultak, úgy éreztem magam, mint egy törpe Pataki Attila, aki a Kör közepén állok refrénű slágert dúdolja elcsukló hangon a kosárlabda-válogatott tagjainak gyűrűjében.

 

 

Az idővel szerencsénk volt. A nap olyan melegen tűzött, hogy szinte izzadtam a vastag naptejréteg alatt. Volt egy-két perc, amíg megpróbáltam napszemüveg nélkül létezni, de úgy megfájdult a folyamatosan könnyező szemgolyóm, hogy gyorsan visszavettem.

 

A völgy végében kétfelé mehettünk volna. Mi rákanyarodtunk jobbra a célegyenesre, a Khumbu-völgyre. Előtte átkeltünk a folyón, ami nem volt túl nehéz, ugyanis itt már 80 százalékban be volt fagyva. Csak kis lukakból hallottuk, hogy lejjebb, a jég alatt csobog víz, ami néha-néha a felszínen is megjelent. Az út innentől elég jégkásás-tocsogóssá vált a fagyott folyó szélén, majd felkaptattunk egy hegyoldalra, és felbukkant előttünk a 4910 méter magasan fekvő Lobuche. Itt elvesztettünk még egy túratársat, aki annyira rosszul volt a magassági betegségtől, hogy vissza kellett kísérni egy 500 méterrel lejjebb levő településre, ahol volt egy kisebb kórházszerűség.

 

Következő nap megfogyatkozott csapatunk tovább csapatta a cél felé. A táj újra változott. A Khumbu gleccser morénája mentén, a hegyoldalban haladunk felfelé. Itt már lassú poroszkálás volt az ajánlott tempó, 5000 méteres magasságban haladtunk. Elég jól éreztem magam, ezért előrementem egy kicsit. Oldalt a gleccser kőpor fedte jégtömbjei csikorogtak. Ezen a magasságon tényleg nem volt már semmi más, csak kő, hó, meg jég. Kora délután futottam be Gorak Shepbe, a Föld legmagasabban fekvő településére.

 

 

Gorak Shep helyén 70 éve még semmi élet nem volt, ezt fejezi ki nevének jelentése is: Döglött Varjak. A majdani település alapjait egy francia hegymászó expedíció alakította ki, akik 1952-ben itt verték fel az alaptáborukat a Mount Everest meghódításához. Az alaptábor később feljebb költözött a gleccserre, közelebb az Everesthez. Gorak Shepet 40 éve alapították. Mint az egyik lakó, Pasang Sherpa, a Himalaya Lodge üzemeltetője mesélte ott jártunkkor, jött pár ember bizniszelni a hegymászókkal, aztán felépült pár épület. Eleinte három család volt itt, de már öt van. Mind szálláshelyet üzemeltet, évente több tízezer ember megfordul itt.

 

A többiek is beértek, kis pihenő után továbbmentünk végcélunk, az Everest alaptábor felé. Tulajdonképpen ugyanúgy a hegyoldalban haladtunk, jobbra mellettünk a Khumbu gleccser egyre kevésbé kőporos jégbuckái-barlangjai. A végállomás az alaptábor széle volt, egy kőrakás mellett. Szépen összegyűltünk, németek, oroszok, koreaiak, mindenki fotózkodott. A kb. 500 méterre felállított táborba nem lehetett tovább menni.

 

Kicsit irigykedve néztem a mozgó gleccserre felállított sátrakat, amik a hegymászószezon elején azokat a hegymászókat várták, akik nekilendülnek a Mount Everestnek. Szívesen nekilendültem volna én is, de a csúcsmászás iszonyú drága, hatmillió forinttól húszmillióig terjed attól függően, milyen luxust kíván az ember. És persze nehéz is, hiába jön ki havonta a hír, hogy gyerek/nyugdíjas/féllábú mászta meg a csúcsot. Minden tiszteletem a mászóké, akik egy fél életen keresztül gyűjtögetik a pénzt a nagy álmukra, edzenek éveken keresztül, hogy nekivághassanak a hegynek. Na persze, ha sokan összegyűlnek, akkor nem túl nagy élvezet.

 

 

Ha a csúcsnak nem is tudtam nekiindulni, legalább egy éjszakát eltöltöttem volna az egyik gleccserre felállított sátorban. 50 kilométert jöttem idáig, több mint egy hetet kutyagoltam, és kapok érte cserébe egy szelfiző külföldiekkel teli kőrakást, ahonnan messziről bámulhatom a szerencsések sátortáborát. Ez van, ennek a túrának csak kötelező végpontja az Everest alaptábor, nem pedig a csúcspontja. Azért visszafelé nem volt rossz kedvem, még énekeltem is. Sőt, megtanítottam a Sárgán virágzik a tök című örökbecsű kocsmadalt Pratapnak, serpa vezetőnknek, aki teljesen odáig volt érte.

 

Gorak Shepbe visszaérve már mindenkinek volt valami baja. Elosztogattam az összes Cataflamomat a fejfájósoknak, de volt, aki szívszúrásra, komoly légszomjra, hányásra, fosásra panaszkodott. Eddig tökéletes állapotban menetelő szobatársam komoran nézett maga elé: erős hasmenése van, és véres a széklete, közölte. A velünk túrázó orvos szerint még aznap este kórházba kellett volna vinni helikopterrel, de a rossz idő miatt csak reggelre várhattuk a gépet. Szegény szobatársam nagyon rosszul aludt, de én is életem legszarabb éjszakáját öltöttem el aznap, annyira izgultam, hogy ne legyen baj.

 

Szerencsére semmi gond nem lett, reggel jött a mentőhelikopter, és vele együtt öt túratársunkat vitte le. Volt, akit a katmandui kórházba, volt, akit csak lejjebb, Namche Bazaarba. Szinte szégyelltem magam, hogy semmi bajom. Ezt több mindennek köszönhettem: nem ittam felfelé egy csepp alkoholt sem, csak egyszerű, és főleg szilárd ételeket ettem, mint például zöldséges sült rizs, nagyon kíméltem az erőmet, és rengeteg vizet ittam. Úgy tartják, hogy ezer méterenként felfelé egy-egy liter vízzel többet kell inni naponta, 4000-en már négy litert, 5000-en pedig már öt litert. Nem egyszerű ennek a szabálynak a betartása, akármilyen könnyűnek is hangzik.

 

 

És persze a szerencse is belejátszott. Szobatársam erősen arra gyanakszik, hogy merénylet áldozata lett, a katmandui kórházban ugyanis nagyon gyorsan jobban lett. Egy éve nagy botrány volt abból, hogy a panziók, vendéglátóhelyek összejátszottak a helikopteres mentőkkel, és némi ételbe tett hashajtóval megsegítették a kórházi forgalmat. A helikopteres transzfer ugyanis 400-500 dollárba kerül fejenként, amit az utasbiztosító zokszó nélkül fizet. Mára visszafogták a visszaéléseket, de ki tudja, az én tányéromba is kerülhetett volna akármi.

 

Az Everestre néző legszebb terasz


Végül túlestünk a horror éjszakán, kora reggel a megmaradt csapattal a ház előtt gyülekeztünk, hogy felmásszunk a túra igazi csúcspontjára, az 5643 méter magas Kala Pattarra. A 3 órás kaptató nem nehéz, csak a ritka levegővel kell küzdeni, de egy jól megválasztott tempóval szépen fel lehet gyalogolni. A csúcson szintén 20-30 külföldi túrázó várt már minket, viszont volt hely, bőven elfértünk.

 

Ez a csúcs a Mount Everestre néző legszebb terasz, a legmagasabb pont, ahova még hegymászó engedély nélkül fel lehet menni. A nap pont az Everest mögött kelt fel. Azt hittem, hogy csak körbenézek, és jövök is le, de a látvány sokáig marasztalt. Nemcsak hogy az Everestet lehet látni a legjobb szögből, de a hegy oldalából kikanyarodó Khumbu-gleccser is a szemem előtt húzódott el lustán csikorogva.

 

 

Mount Everest: számos néven ismert hegycsúcs, a Föld legmagasabb pontja, 8848 méter magas. Az Indiát felmérő brit felügyelőség, a Survey of India XV-ös csúcsnak keresztelte el, aztán India első számú feltérképezője, George Everest után nevezték el Mount Everestnek 1865-ben. A szerény Sir Everest állítólag tiltakozott az átnevezés ellen. Később az derült ki, hogy már volt neve a hegynek: a tibeti serpák Csomolungmának hívták régóta, a vörös tigrisen lovagló, védelmező hegyi istennőről. 1956-ban lett nepáli neve is, akkor kapta a Sagarmatha nevet, ami annyit tesz, hogy Az ég feje.

 

Tényleg nagyon szép volt a csúcson, viszont azt kell mondanom, hogy ennek a túrának nincs igazi csúcspontja: az elejétől a végéig csúcs. Visszafelé már sokkal gyorsabban haladtunk, amit felfelé kilenc nap alatt tettünk meg, az lefelé megvolt négy nap alatt. Ahogy dúsult a levegő, úgy kaptunk lefelé egyre jobban erőre. Életemben nem volt még olyan túra, aminek a végén azt mondtam volna, hogy most, azon nyomban elindulnék vissza, és újra megcsinálnám az egészet. Az Everest Base Camp Trek ilyen.


Nem állom meg, hogy a végén el ne meséljek egy történetet, ami megmutatja, milyenek a nepáli emberek. Már Katmanduban voltunk, és hát igen, elég jókedvű-ölelgetősre ünnepeltem magam, amikor leküzdhetetlen robogózhatnékom támadt a város zűrzavaros utcáin. Mellettem állt egy katmandui ember a robogójával, akit széttárt karral és hangos My Nepali friend! felkiáltással üdvözöltem, majd merész kanyarral rátértem a lényegre: kölcsönadná-e a motorját egy körre. A velem levő magyar társaság nagy megrökönyödésére mosolyogva átadta a robogót, én meg eltűntem a forgatagban. Álldogáltak ott egy darabig, a nepáli nyugodtan mosolyogva, túratársaim meg egyre inkább aggódó tekintettel. Előkerültem végül, és széles vigyorral visszaadtam a robogót. Az ember, mintha mi sem történt volna, kedélyesen elköszönt, és elporzott a szmogban. Hát, ilyenek a nepáliak.

 

Ez pedig az úton készült videó:

 

 

Pénz: a helyi pénznem a nepáli rúpia, érdemes rögtön a reptére váltani, de Katmanduban is van sok váltóhely. Én nagyon alacsony költségvetéssel terveztem az utat: étel-italra 30 000 rúpiát (kb 75 000 forint) váltottam. Ez a pénz a felső részeken egy kása reggelit, zöldséges sült rizs ebédet és krumplileves vacsorát ért, az olcsóbb lenti részeken már némi hús is belefért. (Le is fogytam rendesen, viszont ennyi étel pont elég volt.)

 

A Budapest-Katmandu külföldi, és a Katmandu-Lukla belföldi repjegyek összesen 330 000 forintba kerültek. Az engedélyek, szállások számításom szerint 12-15 ezer rúpiát kóstálnak - ezek a fő számai egy önszervezett, nagyon fapados, szóló túrának, ami így elvileg megoldható mintegy 500 000 forintból. Én az Eupolisz által szervezett túrán vettem részt, amiért 280 000 forintot kérnek, de ebben nincs benne a repjegy és az étel (tehát plusz 400 000 forinttal kell számolni). Viszont nem kell törődni szállásfoglalással, van helyi és magyar túravezető, csak a napi szükséglet kis zsáknyi cuccot kell vinni, a többit hordár viszi fel.

 


5 pro tipp:

  1. legfontosabb, hogy aki el akar indulni itt, előbb tesztelje magát Európában, 3000-4000-es hegyekben, hogy bírja a magasságot
  2. felfelé menet no alkohol, rengeteg víz, egyszerű kaja
  3. az erős fény ellen kell a napszemüveg és a naptej, és jól jön egy kalap is
  4. a túrán csak egy darabig van ingyen áram, aztán pénzért adják, tehát nagyon jól tettem, hogy vittem tesztelni egy Blitzwolf powerbankot és napelemes töltőt
  5. nem szabad kimerülni, be kell osztani az erőt


 

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! blog Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted!




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. június
Boronkai Miklós:
Viharban
38. Gerecse 50
38. alkalommal rendezték meg a Gerecse 50 teljesítménytúrát 2019. április 27-én, közel 6500-an...