MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

2017.05.04. 10:00,   Szöveg: Lánczi Péter,   Fotó: Lánczi Péter

A Karancs-Medves felfedezése

Nincs is annál kényelmesebb, mint amikor egy ismeretlen tájat szervezett túra keretében fedezhetünk fel. A Karancs-Medves teljesítménytúra számomra egy ilyen esemény volt, amely a testmozgás mellett egy fantasztikus, természeti és történelmi látnivalókban egyaránt gazdag vidéket tárt fel előttem.

A turisták többsége által is kevésbé ismert Karancs-Medves vidéke számomra is fehér folt volt a térképen. Hogy természetjáró múltam eme csorbáját kiküszöböljem, múlt szombaton (április 29-én) beneveztem a Karancs-Medves 50-re, bízva a szervezőkben, hogy minél többet megmutatnak nekem az ismeretlen térségből, melyről korábban szinte semmit sem tudtam. A felhős időjárás ellenére sem csalódtam a túrában. Sőt, egy teljesen új és izgalmas vidéket fedeztem fel, mely összességében az általam ismert tájak egyikéhez sem hasonlítható. Annak, aki nem járt erre, tényleg csak ajánlani tudom!
 
Fotó: Lánczi Péter

Karancs-Medves expedíciómat társaimmal a teljesítménytúra rajt-céljából, Salgótarjánból kezdtem meg. Útitársaimmal ellentétben én még a városban sem jártam korábban, nemhogy a környéken. Így az élménygyűjtés már itt elkezdődött, nem sokkal később pedig a település feletti meredek kálváriadombon folytatódott, ahonnan az iparnak teljesen alárendelt város képe tárult elém. Salgótarjánt már a 19. században megindult barnaszénbányászat kezdte iparvárossá formálni, de mai kinézetét kétségtelenül a szocializmusnak köszönheti. Bár évekkel ezelőtt hosszútávú városfejlesztő projekt indult itt, melynek célja a szebb és élhetőbb megyeszékhely létrehozása, sajnos van még mit csinálni. A látványt és az ezekkel kapcsolatos gondolatokat a kálváriát követő hegygerincen futó Bányász körút zöld alagútösvényei feledtették. Plusz a felfedezőkedv, melyet a szürke városkép sem tudott lelombozni.
 
Fotó: Lánczi Péter
 
Fotó: Lánczi Péter

Később enyhén ereszkedni kezdtünk a Kupán-hegyese oldalában, hogy aztán kaszálók és szántók mentén érintsük Karancsalját. A településtől északi irányban enyhe emelkedésbe kezdtünk, és az egyre vadregényesebb táj egyre meredekebb emelkedővel vezetett minket a Karancs-nyereg felé. A borús, párás időben ködfelhőkben úszó hegyekre értünk fel, melyek szürkeségét az erősödő légmozgás kezdte szaggatni. Az oszladozó ködben pillantottuk meg a Szent Margit kápolnát, mely nemcsak impozáns vallási kegyhely, hanem kiváló menedék is az erdőjárók számára.
 
Fotó: Lánczi Péter
 
Fotó: Lánczi Péter
 
A kápolna keletkezésének történetéről sokan sokfélét mondanak, de a helyiek úgy tartják, hogy azt Szent Margit építtette apja, IV. Béla király tatároktól való megmenekülésének emlékére. Egy bizonyos, a helyiekben több IV. Bélával kapcsolatos monda is él a környéken, és az egyik szerint a király itt a Kápolna-hegyen pihent meg a tatárok előli menekülésben. A kápolna alatt található remeteszállás – mely egyben Trianon-emlékmű is –, emeletes fapriccsével bármikor menedéket nyújt a puritánabb szállások kedvelőinek vagy a rákényszerülőknek. Számomra kimondottan romantikusnak hatott a kiskályhával is ellátott kőlak, amely előtt tűzrakók és padok fokozták a komfortot egy esetleges sütős-főzős, kint alvós túrához.
 
Fotó: Lánczi Péter

A Kápolna-hegyről a Karancs-nyergen át értünk fel magára a „Palóc Olimposz”-nak is nevezett Karancsra, a térség legmagasabb pontjára. Szerencsére nem hiába másztunk meg a 729 méteres hegyet és annak kilátóját, ugyanis ekkorra már szinte teljesen szétmállottak a ködfelhők a tovább fokozódó szélben. Bár szerencsénk volt az időjárással, a kilátás így sem volt teljesen felhőtlen. Ha az innen egyébként jól látszó Magas-Tátra csúcsait nem is, de legalább a környéket szemügyre vehettük, amire fél órával korábban még nem sok esélyünk lett volna.
 
Fotó: Lánczi Péter
 
Fotó: Lánczi Péter

A kilátótól a magyar-szlovák határkövek mentén kanyarogva haladtunk Somoskőújfalú irányába, amin később, az akácosokban való ereszkedés után át is keltünk. A borús idő ellenére is messziről látszott utunk következő izgalmas célpontja, a Salgóvár, melyet már régóta terveztem felkeresni a környék többi várával együtt. A tájat uraló erősségig azonban még hátra volt négy kilométer, melyet változatos terepen, kezdetben enyhe emelkedéssel, majd meredek kaptatóval értünk el.
 
Fotó: Lánczi Péter
 
Ezen a szakaszon érintettük azt a keskeny nyomtávú vasúti alagutat is, mely a Kemencés-hegyet hosszan átfúrva szállította egykoron a szénnel vagy bazalttal megrakott csilléket Salgótarjánba. A bazaltot hajdanán Nyugat-Európába is szállították, többek között Párizs macskaköves utcáinak építéséhez. Napjainkra a síneket felszedték, de az alagút most is tökéletes állapotban van. Homokos és homokköves terepen, majd bazaltömlések mentén értünk fel a várhoz.
 
Fotó: Lánczi Péter

A Karancsal ellentétben a Medves sokkal fiatalabb és más jellegű vulkanikus tevékenységnek köszönheti a létrejöttét. A kétmillió ével ezelőtt működő tűzhányók ma 600 méteres bazaltkúpokként magasodnak. A kőzet különféle megjelenésformáit a Salgóvárnál is kiválóan megfigyelhetjük, amit a vár építői nem véletlenül választottak helyszínül. A hegytetőn magasodó bazaltoszlopok már önmagukban is természetes várfalat emeltek, megkönnyítve ezzel az építők munkáját, de annál jobban megnehezítve az ostromlók dolgát.
 
Fotó: Lánczi Péter
 
Fotó: Lánczi Péter

Geológiai érdekessége mellett a formája és a kilátása is egyből a kedvenceim közé léptette a Salgóvárat, melyről rálátni a Bükk, a Mátra, a Cserhát, a Karancs bérceire, valamint északi irányban a Sátoros-hegyre, a Somoskő várára, a Medves-Magosára és tiszta időben a Magas-Tátrára is. Mint a legtöbb várunkról, úgy a nógrádi Salgóról sem tudjuk, hogy mikor épült pontosan. A vár legrégibb birtokosa és feltehetően építettője is a Kacsics nemzetségből származó Salgó család, akiknek őse Simon bán volt. A vár a 13. században épült, de első írásos említése csak 1341-ből származik.
Korlátozott bővítési lehetőségei miatt harcászati szerepe csekély volt, de a cseh huszita zsoldosok mellett a törökök is elfoglalták.
 
Fotó: Lánczi Péter
 
Fotó: Lánczi Péter
 
Utóbbiak 1554-ben csellel vették be a várat, ugyanis meredek sziklái és falai kevés katonával is jól védhető erősségé tették a kis Salgót. Kara Hamza, a Fekete bég ezért hatalmas ágyúknak álcázott farönköket vontatott a környező dombokra, hogy a védőket ezzel félemlítse meg, illetve késztesse megadásra. A csel sikerült, ugyanis Ságiványi Simon harc nélkül átadta a várat az egyébként csekély létszámú ellenségnek. A vár tulajdonosai voltak többek között a Szapolyai család, Werbőczy István és Dercsényi Farkas, aki a török hódítók ellen olasz bástyával erősítette Salgót, melyet később Balassi Bálint is birtokolt egy rövid ideig. Ezt az időszakot követően a vár feltehetőleg rablólovagok tanyája volt, állaga a 17. századra erősen leromlott, és már utána sem épült újjá.
 
Fotó: Lánczi Péter

Utunkat folytatva először a szebb napokat látott Dornyay Turistaházat érintettük, mely romokban áll, pedig felújítva nagyszerű szálláshely lehetne most is. Állítólag vannak ilyen tervek az épülettel kapcsolatban, de egyelőre ezeknek sajnos még nyomuk sincs. Innen alig pár száz métert megtéve értük el a Novohrad–Nógrád Geopark látogatóközpontját, ahol a túránk frissítőpontja is volt. A magyar-szlovák határon átívelő geopark a páratlan palóc vidék földtudományi, természeti, ökológiai, archeológiai, történelmi és kulturális értékeit mutatja be, nemcsak itt a látogatóközpontban, hanem 64 magyarországi és 28 szlovák településen is. A frissítőpont sátrai alatt kiváló, frissen csepegtetett szalonnazsíros kenyeret kaptunk, amiért nem csak én álltam kétszer sorba. Az igazi energiabombaként ható uzsonna után a közvetlenül a szlovák-magyar határon fekvő Somoskő felé vettük az irányt.
 
Fotó: Lánczi Péter
 
Fotó: Lánczi Péter

Somoskő olyannyira a határon van, hogy a falu fölé magasodó vár a trianoni döntés értelmében már Szlovákiához tartozik. Ezt a várat is valamikor a 13. században építették, valószínűleg a Kacsics-nemzetségből származó Illés fiai. Az 1400-as évek közepén, ahogy Salgót, úgy Somoskőt is huszita zsoldosok birtokolták, míg Mátyás király 1460-ban végleg ki nem zavarta őket. 1554-re Salgó és Fülek vára is behódolt a töröknek, így Somoskő maradt az egyetlen vár a környéken, ami magyar kézben volt. Habár a helyőrség kevesebb, mint 150 férfiból állt, több mint 20 évig tartották a várat, gyakran csatázva a Salgóról érkező török haddal. Az 1560-as évek során Somoskőt Losonczy István (a temesvári hős) özvegye, Júlia, és két lánya, Fruzsina és Anna birtokolta.
 
Fotó: Lánczi Péter
 
A híres költő és katona, Balassi Bálint gyakran megfordult itt, hogy kimutassa szerelmét Annának. Ennek a vonzódásnak köszönheti a magyar irodalom a szép Júlia-dalokat. Végül 1576-ban Somoskő is elesett. Ali füleki bég meglepetésszerűen körbevette a várat, majd az rövid ellenállás után meg is adta magát. A vár ifjú parancsnoka, Modolóczy Miklós embereivel sikeresen kereket oldott a törökök elől. Ezt követően a váralja gyakorlatilag elnéptelenedett, ami Nógrádban ritka eset volt még a török hódoltság időszakában is.
 
Fotó: Lánczi Péter

Balassi Bálint is tagja volt a Somoskőt a töröktől visszafoglaló csapatoknak, amelyek 1593-ban harc nélkül futamították meg a kevés helyőrségű várat. Később is sok gazdája volt Somoskőnek, és ugyancsak vérontás nélkül került a Rákóczi fejedelemhez is, bár a legenda szerint ehhez az akkori labanc várkapitány, Bene István „bénázása” is kellett. Állítólag a kapitány éppen a vár körüli erdőségben járt, és nem ismerte fel a felé közeledő kisebb kuruc csapatot. A kapitányt így szólították meg az érkezők, akik a vár irányába mutattak: benne van-e kapitány? Bene félreértve a kérdést, azt válaszolta: igenis, én vagyok Bene, a várkapitány. A kurucoknak nem kellett ennél több, hogy elfogják és elhurcolják a pórul járt kapitányt. A vár helyőrsége ezután parancsnok és irányítás hiján átállt a kurucokhoz. A magyarországi viszonylatban szépen megmaradt várat Ráday Pálnak, Rákóczi kancellárjának, és a vár zálogbirtokosának köszönhetjük, aki a szabadságharc bukása után a császári parancsot kijátszva azt „csak” felgyújtatta és nem robbantatta fel.
 
Fotó: Lánczi Péter
 
Fotó: Lánczi Péter

Mi most idő hiányában csak kívülről néztük meg az egyébként pompázatos erősséget. Tovább kellett haladnunk a Medves laposán, ami egyben Európa legnagyobb bazaltfennsíkjának része. Ezen a szakaszon hosszú kilométereket megtéve gyalogoltunk nyílt terepen, melyre a változatosság nem kimondottan volt jellemző. A kissé monoton tájat a távoli csúcsok vonulatai tették izgalmasabbá, melyek felé irányban tartottunk. Következő igazoló és frissítőpontunk Rónabánya volt, ahonnan felkapaszkodva a 625 méteres Szilváskőre értünk, ami újabb geológiai érdekességeket tartogatott.
 
Fotó: Lánczi Péter
 
A tanösvénnyel összekötött egykori bazaltos lelőhelyek többek között a barnaszénbányászat helyszínei voltak. A feltáró és bemutató helyekben gazdag vidék a vulkanikus kőzetek megszilárdulásának, előfordulásának több példáját is elénk tárják. Egyenes és görbe bazaltorgonákat, egymásra merőleges lávafolyásokat és kőtengereket is találunk, ha nemcsak felszaladunk a hegytetőre, hanem jobban szétnézünk. Miután lemaradtam az útitársamtól, és figyelmetlenségemnek köszönhetően kissé eltévedtem, így véletlenül magam is többet láttam ezekből a csodákból, mint amennyit terveztem. Végül is nem bántam meg a kitérőt, bár némi fejtörést okozott az eredeti útra való visszatérés.
 
Fotó: Lánczi Péter

Szilváskő után kezdtek megfogyatkozni a látnivalók. Bár lehet, hogy ezt csak azért gondolom, mert korábban el voltunk kényeztetve, illetve a fáradtság is kezdte felütni a fejét. Mindenesetre a Tormás-hegyre vezető hosszú emelkedős és vadkerítéses út bizonyosan nem lett a kedvenc szakaszom. Ráadásul 8 kilométerrel a cél előtt a szintidőből is kezdtünk kicsúszni, ezért a korábban fotózással és nézelődéssel elvesztegetett időt gyors léptekkel és néhol kocogással kellett pótolni. Egy-két helyen még azért fel-feltűntek a Medves bazaltjellegzetességei, mint a Somlyón vagy a Pécs-kőnél, de ezek már csak kísérő diszleteknek számítottak ebben a változatos és izgalmas tájban, egy remek túranap végén.
 
Fotó: Lánczi Péter

Salgótarjánba 50 kilométer után sikerült a 12 órás szintidőn belül visszaérnünk. A túra szervezői (Nógrád Megyei Természetbarátok Társasága és a Zöld Út Természetjárók Egyesülete) nemcsak a hosszú, hanem a rövidebb távokba is igyekeztek minél több látnivalót belezsúfolni. Annak ellenére, hogy rengeteg élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam, úgy érzem, a Karancs-Medves változatos és gazdag világa még bőven tartogat felfedeznivalót. Persze ilyen expedíciókhoz nem feltétlenül szükséges kimerítő teljesítménytúrákat tennünk. Magunk is nekivághatunk a látnivalók bejárásának, és kisebb túrákkal, kirándulásokkal akár még többet is láthatunk, mint egy hosszabb, szervezett rohanással. Ráadásul a turisztikailag is ébredező környéken egyre több település kínál programokat a látogatóknak, illetve a karbantartott és jól jelzett turistautak is kimondottan csalogatják a bakancsos turistákat.
 
Görgess tovább a galériára!
 

 

Kapcsolódó cikkeink:

Kőország a felhők felett: Túrák a Karancs-Medves-vidéken

Somoskői Kirándulóközpont





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Eddig hozzáfűzött kommentek (1):
Közösségi oldalak
PROGRAMOK
2018. január
H K Sze Cs P Szo V
01020304050607
08091011121314
15161718
19
2021
22232425262728
293031
program
korlátozás
A hónap fotója
2017. december
Tóth László:
Téli rajz
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...