MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

2017.10.25. 12:30,   Szöveg: Gombos Kálmán,   Fotó: Gombos Kálmán

A Kőszegi-hegység ősszel is óriási élmény

A kötelező hazai. Volt még egy túra aznap, amire igen szívesen mentem volna, de hát a Kőszegi-hegység számomra természetesen kihagyhatatlan. Ebben a gyönyörű őszben pláne! Nem is bántam meg, bár akadtak magasságok és mélységek – minden értelemben. 

A tavalyi egyedüli futam után megint Zoli öcsémmel mehettem együtt, aminek örültem. Hogy ő is örült-e, abban kevésbé voltam biztos, mert előre riogattam (félig viccesen, félig komolyan): meg kéne javítani az akkori fantasztikus időmet, a 8:41-et. Végül nem zárkózott el, amivel legalábbis nyugtalanná tett. Zoli barátunkkal hármasban aztán jó hangulatban érkeztünk a Bechtold Központhoz, ahol ezt tovább fokozták: Balázs, a rendező például házi kisüstivel. Aztán különválunk: Zoli is ötvenen van, de saját tempóban megy végig. Kellemes bemelegítő gyanánt mindjárt az Óház-tető vár ránk, reggeli hatos sötétben. Hogy ennek köszönhetően-e, vagy csak a zöld sáv közismerten zegzugos vonala miatt, de sikerül letérnünk az ösvényről. Szerencsére hamar gyanút fogok, és a térképprogramommal visszatérünk a megfelelő útra. A kilátónál pecsételés, meg persze csodaszép panoráma a horizonton előbukkanni próbálkozó nappal.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Jöhet az OKT, hamar az Irány-hegynél járunk, kicsit futunk, előzgetünk. És közben a lámpát is elcsomagolhatjuk: elég már a fény. A Vöröskereszt csomópontjánál kissé balra tartva áttérünk a piros kereszt jelzésre, ami aztán további remek belefutásokra csábít: hosszú lejtős szakasz, kiváló útminőséggel. A természet pompázik, érdemes körbenézni: balról, kelet felől egyre jobban világosodik, jobbról még sejtelmesen sötétek az erdők. Pazar színek, ritkuló lombok, kellemes madárhangok között-alatt kocogunk. Megérkezik a piros kör is: készülünk az egy hónapja látott vihar döntötte fákra. Egy része eltűnt, de azért így is van mit megmászni vagy kerülgetni. Elhagyjuk a Borha-forrást: bármennyire is kedvencem, most kihagyjuk. Egyrészt nincs benne jelenleg víz, másrészt nagyon erős a tempónk – abba most nem fér bele. Aztán itt a szerpentin, mennék a jobb oldali szárán, de öcsém ingatja a fejét: balra, lefelé! Térképet csak akkor nézek, amikor már kezd gyanús lenni – és sajnos igazam is lesz. Na, lehet megint korrigálni; közel száz méter, bosszankodunk.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Velem fogad, első érkezés: az Alkotóház udvarára még egyszer is jövünk ma, ez dupla ellenőrző pont. Zsíros kenyér, de valahogy nem ízlik, inkább a teához megyek: a forró ital viszont igen kellemes. Jöhet a kék kereszt bal szára, azaz átruccanunk a szomszédos faluba, Bozsokra – csak „kert alól”, erdőkön át. Sok errefelé a gesztenyés: két hete kis családommal mi is itt gyűjtögettünk. Most persze más a tempó: toljuk ezerrel, bár amikor futni szeretnék, öcsém a ránk váró hegymenetre figyelmeztet. Barátságos pontőr fogad a sarkon, kezdi magyarázni az utat. Mosolygok, és elárulom neki, hogy 29. alkalommal megyek itt fel – ez a kedvenc „edzőpályám”. És tényleg! Fantasztikus szakasz, komoly szintemelkedéssel, trükkös részekkel, meg persze sok-sok gyönyörű látnivalóval. Ezeket most mind megcsodálhatjuk: előbb a meredek Óriások lépcsője, majd a különleges Kalapos-kövek (itt kódot is írunk).

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Aztán a határ menti zöld érkezik a DDK mellé, és a Sötét-völgy látványában gyönyörködhetünk. Utóbb jönnek a komolyabb emelkedők, de a szépség nem lesz kevesebb, sőt… Így érkezünk fel a Golgotán át a fenyveshez (közben két futó már jön visszafelé), majd esőház és kilátó: fent vagyunk!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Gyors fotó a felső teraszról, aztán hamar le, egy ideig ugyanazon az úton. Volt osztálytársammal, Robival találkozok össze: gyors üdvözlés, és ő fel, tovább – mi meg balra le, a piros sávra. Itt is várom a viharkár szakaszát: vajon javult-e a helyzet augusztus vége óta, amikor utoljára erre jártam. Akkor komoly akadálypálya fogadott, most viszont itt is sokat dolgozhattak az erdészet munkásai: egy-két keresztbe dőlt fa maradt csak. Remek tempóban veszítjük tehát a sok száz méternyi szintet, és közben ugratjuk egymást: hamarosan vissza is kell ezt majd dolgozni, hiszen (Velem után) újra nagyjából erre a magasságra fogunk visszatérni. Így persze kissé más a sok-sok lejtő végig járása, de az élmény nem csorbul: a látvány mindvégig fantasztikus.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A csodaszép völgyben ezer szín tarkállik, lábunk alatt vastag avarszőnyeg kényeztet, jobbról csörgedező patak – és mindehhez pompás őszi illatok társulnak. Ifjú leány száguld el mellettünk: fent a kilátónál meglepetten láttuk üldögélni – egy szál topban, bikinifelsőnél alig nagyobb holmiban. Hát, jó idő van, de ennyire azért talán mégsem. Tempója mindenesetre lenyűgöző, de lassan mi is beérkezünk a pontra, újra. Az iménti zsíros kenyérre most nem is pályázok, a tea viszont (ha lehetséges) még finomabb lett.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Féltáv, kék kereszt újratöltve! Csak most jobbra, ki a faluból a szerpentinen. A már említett komoly emelkedő jön, és meglehetősen rossz érzéssel vágok neki. Pedig gyönyörű szakasz, de valahogy rosszul érzem magam. Émelygek, kavarog a gyomrom, szédülök. Á, talán csak valami holtpont, nyugtatom magam (meg aggódó öcsémet). Nehezen megy a felfelé, előre engedem Zolit, küzdök. Kirándulókat előzgetünk, majd felérkezünk a (felállványozott) Szent Vid-kápolnához – hú, de jó! Meg a kis pihentető szakasz is, készítek pár fotót, de nem lelkesedek, ha a Hörmann-forrásra gondolok. Jó messze van még – és sokkal magasabban. Nekiveselkedünk ismét, és örülünk, hogy ezúttal világosban csodálhatjuk meg ezt a részt: egy hónapja (az Őrvidék-Várvidék 100 TT-n) ez már lámpás szakasz volt. Lassan, de fogynak a kilométerek (meg a szint), és a fenyves után – végre! – itt a forrás. Ahol aztán megbeszéljük, és szépen elengedjük végleg a tervet: jól látható, hogy itt ma semmiféle rekorddöntés nem lesz.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Nagyon sok a kiránduló, szemlátomást a Hörmann felé tartanak ők is – itt van annyi erőm, hogy belefussunk. Megéri: elsőként érkezünk oda, hamar töltünk is, még a tömeg előtt. Jöhet az OKT és a zöld sáv közös szakasza, ami szintén szépséges környék – főleg most, az őszi pompájában. Kellemes lejtő, bevállalom a futást is, bár egyáltalán nem könnyű. Szendvicsemet keresem, és kiderül: a rajtban felejtettem, amikor a zsákomban pakolgattam. Na, még ez is. De gyümölcspürével pótlom, öcsém müzliszeletet nyom a kezembe: megoldjuk. Ehhez jön a piros, ropogós alma, amit meg a Stájer-házaknál kapunk: kicsit el is diskurálunk a pontőrökkel. Itt a nap is kisüt, pazarul bevilágítva a kis meseházakat.

 

Aztán elköszönünk az OKT-től, de a zöldön maradunk továbbra is. Sőt, még annál is tovább. Mármint a többiekhez képest. Ahogy tavaly is, most is azt választjuk, vállalva kis többletet távban és szintben egyaránt – viszont járhatóbb, szerintem szebb és számomra sokkal ismertebb ez a rész.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Szinte egyik pillanatról a másikra, de rám tör megint a rosszullét – ám ezúttal a megkönnyebbülés is. Gyengén és kábán, de folytatni tudom, és csak remélem, hogy nem lesz gond a szintidővel sem. A Szikla-forrásnál a friss víz igazi kincs, és készítek egy izót is. Jobban vagyok, a táj most is lenyűgöz, és nekiveselkedünk a Zeiger-nyeregnek.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Sohasem könnyű, most meg kimondottan nehéz. De felérkezünk, és meglepődve, de megelőzzük a topos lánykát. Egy lendülettel nekivágunk a Tábor-hegynek is, de aztán a lendület megtörik: két (fényképezésnek hazudott) megállást is be kell iktatnom. A magassági pontnál felírjuk a kódot, és ereszkedni kezdünk a szedresben. Öcsém – szokásához híven – azonnal a tüskés ágakat böngészi, és a türelem (meg az érintetlen, járatlan környék) meg is hozza gyümölcsét.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Szó szerint: sok finom, érett szemet találunk, Zoli szerint ez nekem most gyógyszer lesz. És mennyire az lett! Rendkívül sokat segített, és innentől már semmi gondom nem akadt a gyomrommal. Kellemesebb tempóban folytathatjuk, bejárva a Paradicsomos környékét, ami meglehetősen kiesik mindenféle járt és közismert résztől. Turistajelzés sincs, csak a túra saját fehér pöttye, de az pont elégséges. Nagyon szép környék ez is, és mind az utak, mind a szintek sok beszélgetést engedélyeznek. A végén szigorúan meredek lejtő fogad: készülünk rá, óvatosan, gond nélkül érkezünk le.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Pecsétet és vizet is kapunk az itteni pontőrtől, meg információt: csak a négy futó van előttünk, ahogy sejtettük is. Jöhet a hosszú-hosszú, hat kilométeres ereszkedés. Az első kettő még erdei úton – a maradék sajnos aszfalton. Mellőzzük a Kereszt-kúti pihenőt: gyerekzsibongás és pihenő felnőttek maradnak mögöttünk. Balról többször is fantasztikus panoráma nyílik a szomszédos Rőtfalva (Rattersdorf) völgyére.

 

Fotó: Gombos Kálmán 

Jóleső érzés végignézni: arrafelé is bejártuk már a környéket – itt is, ott is ismerős pontok, szakaszok. És újabb csodaszép erdők, hegyek és völgyek, hatalmas fák, meredek oldalak. És továbbra is festő palettájára kívánkozó színek. Meg a hulló levelek halk, surrogó nesze, ami néha esőhangnak tűnik – de mindig tévedek. Borúsan, de tart az idő, a hőfok meg éppen ideális túrázni. Így érkezünk le a Hét-forráshoz, ami innen felülről látszik csak igazán: micsoda mély völgyben van. Pecsét és Előd vezér, meg pár kattintás – és jöhet az Óház emelkedője: egy kilométeren 167 méter. Igaz, hogy sokat javult a közérzetem, de tudom, hogy ez most szigorú lesz. Meg is beszéljük öcsémmel előre, hogy csak okosan, pihenőkkel, túlhajtásmentesen kell ezt a szakaszt megoldani. Így is teszünk: három szuszra, de kipipáljuk, és az utolsó bélyegzőt is begyűjtjük. Zsíros kenyeret köszönjük, nem kérünk, viszont a kínált házi pálinka újabb gyógyír, tényleg.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán 

Újabb panorámafotó fentről, és megkezdjük az ereszkedést, a reggeli feljutás fordítottját a zöldön. Jó tempóban, némi kis belefutással itt-ott; a terep továbbra is ideális, a környezet továbbra is szépséges. A szerpentinhez érkezünk, és jöhet a lépcső, meg az utolsó vadregényes szakasz. Aztán beérkezünk a város első házai közé, a Hermina utcába, és máris felbukkan a Bechtold Központ szabályos kör alakú épülete. Laci öcsénk fogad bennünket, aki lazán letudta a 35 kilométeres távot, remek idővel. Hátul az udvarban pedig a befutó; sokan pihengetnek, esznek-isznak, beszélgetnek. Mi is csatlakozunk, miután megkapjuk a díjazást Balázséktól: idén újfajta kitűző dukál; tetszetős.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Ezeknél is jobban örülök a jó hírnek: fontolgatják a jövő évi (30. rendezésű) „retró” hetvenes távot! Erősen biztatjuk őket, és őszintén bízom benne, hogy legalább egyszer nekem is lesz hozzá szerencsém. Aztán jöhet a szendvics (a kapott, meg az általam itt felejtett is), és közben hálákat adok: hát sikerült, beérkeztem! Ráadásul bőségesen szintidőn belül, 9:15 alatt – több, mint elégedettek vagyunk. Tíz perccel később pedig megered az eső, amire már csak mosolygunk: hát ez egy ilyen nap volt! Nehézségekkel, küzdelemmel, de sok-sok remek élménnyel és színpompás tájakkal bocsát haza a legeslegszebb táj: a Kőszegi-hegység.

 

 

Kapcsolódó cikkeink:

Küzdelem az Őrvidék-várvidék teljesítménytúrán

Alpannonia-túra családi piknikkel

Egy darab Alpok a nyugati határszélen

Törtnelmi időutazás – A kőszegi vár 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. június
Majoros Ildikó:
Kéken is az égig
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...