MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

A Kőszegi-hegység télen, hó alatt is szép

Negyedszer kezdem az évet egy jó kis tekergéssel. Kőszegi-hegység, igen! – télen-nyáron; bármikor. Ismert és kevésbé ismert részek, sok pompás kilátás, nyirkosan is kiválóan járható ösvények – mert havas esőtől a hóig csapadék is akadt. És persze a megszokott barátságos fogadtatás és kifogástalan rendezés. Érdemes volt, megint! 

Két öcsém és Roland kollégám sem kezdőként érkezett: tavaly is együtt voltunk itt. Sajnos, kislányom (bár készült) egy előző napi sérülés miatt kénytelen kihagyni, így négyen ballagunk a „köztes” helyen hagyott kocsitól a rajtba. A túra ugyanis nem körtúra – de majdnem. Amennyire lehetett, a célhoz közel parkoltunk le, és egy kis bemelegítéssel kezdünk. Végül csak öt perccel „csúszunk ki” a legkorábbi rajtidőből: azaz, igazán hamar ment a nevezés. Egy gyors rajtfotó a Jurisics vár udvarán, és hajrá!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Kis házikók között hagyjuk el a várost, folyamatosan az Országos Kéktúra vonalán. Amin aztán a Kálvária aljához érkezve jobbra letérünk, és egy időre elköszönünk tőle. Itt fogunk majd leérkezni a végén, a túra után, de most a zöld sávra váltunk. A Koronaőrző bunkert már le sem fényképezem, mert tényleg rengeteg fotóm van már róla. És így jár a Csónakázótó is; amellett is csak elzúgunk. A tempó ugyanis komoly: mindenki szaporázza lépteit, mert egy viszonylag gyors menetet terveztünk mára. Elég sok túratársat előzünk itt, és ez így is lesz még egy ideig. A komor, sőt vészjósló előrejelzések ellenére ugyanis népes a mezőny, kisebb-nagyobb csapatok verődnek össze – és láthatólag-hallhatólag nagy kedvvel, kellemes légkörben rója mindenki a kilométereket.

 

Az Andalgón járunk máris, ahol egészen őszies lenne a hangulatom (a környező vörös és barna fák miatt) – de a szemerkélő havas eső azért emlékeztet: tél van.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Elhagyjuk a régi posztógyár épületeit; jobbra lent a Gyöngyös patak kanyarog, balra fent meg – 100-150 méternyire – a cél: a Kálvária. Lenne – ha nem tekeregnénk előbb jó sokat. Folyamatosan haladunk tehát előre, felfelé: dolgozunk a több mint hatszáz méternyi szinttel, ami fázni semmiképpen nem enged. Gond nélkül, kellemes iramban érkezünk a négyes kereszteződéshez. Jobbra – pár méter után – már Ausztria következne, előre (a zöldön) a Hétforráshoz jutnánk. Mi azonban a – remekül kinyilazott – balra felvezető letérést választjuk: hadd tekeregjen, ha már így hívják!

 

 

A Kőszegiben megszokott remek minőségű út fogad itt is, hiába jelzetlen, eldugott, ritkán járt. Mindig hálás vagyok a rendezőknek, amikor ilyen kevésbé ismert helyekre is elhoznak, bemutatják ezeket is. Negyedszerre is élmény itt járni, előre nézni – és még inkább visszafelé, meg jobbra: Az osztrák hegyek most ködben, párában próbálnak rejtőzködni – nem is elhanyagolható sikerrel.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Haladunk tovább, és a komisz emelkedő végül persze „megadja magát”, és a tetejéről tekinthetünk vissza, elégedetten. Aztán hullámvasút, kanyargással fűszerezve – itt is barnásvöröses a környezet, mintha megállt volna az idő. Sőt: a havas eső is. És hamarosan mi is megállunk, mert elérkeztünk a Kékre, megint – és itt az első ellenőrző pont. Ezúttal megússzuk a tömeget, tehát a megállás igen rövid. Pecsét a lapokra, müzliszelet a zsebbe – és jöhet az újabb emelkedő: fel a Pintér-tetőre. A magassággal a hőfok fordított arányban áll, így elővarázslom zsebeim mélyéről a kesztyűimet. És nagy örömmel konstatálom, hogy ezzel párhuzamosan a táj is kifehéredik: előbb csak vékonyan, majd markánsabban is megjelenik a hó.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

 Fotó: Gombos Kálmán

 

Hát, ha már téli túra, hadd szóljon! Szállingózik is, elég szépen, és úgy érzem, beleérkeztünk a hófelhőbe. Egészen különleges érzés, amiért habozás nélkül beáldozom a panorámát is, ami a tetőn fogadna. Most csak ködös messzeség jut osztályrészül, így hát egy rövid szusszanás után megnyomjuk újra a tempót. Nincs nehéz dolgunk, hiszen lejtős, futós szakasz jön – élünk is a lehetőséggel. Aztán átkelünk az aszfaltos úton, és jöhet a kék háromszög. Jelentéséhez méltóan azonnal emelkedésbe kezdünk, újra. Igaz, szerényebben az előbbieknél, de mégis csak felfelé: egészen az Óház-tetőig. Sok szakasz van a Kőszegiben, amire hajlamos vagyok azt mondani, hogy „az egyik legszebb”: hát ez is ilyen. És talán pont télen igaz ez leginkább: sűrű, havas ligetek, keskeny, folyamatosan kanyargó ösvény, sziklás-köves terep.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

És látnivalók, mert itt is sorban akadnak effélék: előbb kedvencünk, az Ördögtányér-szikla marad el, aztán a Fatalin-bükkök.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Haladunk tovább, a fehér erdőben; a távvezetéknél sincs kilátás a Hétforrás felé. És bizony az Óház-kilátó masszív tömbje is szinte az utolsó pillanatban sejlik fel ködösen a sűrű fák között.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A tető egyúttal a féltávot is jelenti – meg a második ellenőrző pont, kiváló ellátással. Valami egészen kiváló (házi!) kenyeret kapunk: libazsírral, ropogós lilahagymával, uhhh. Ebből muszáj kettőt, meg az a finom, forró tea is. Bőséges vigaszok az elmaradó kilátás miatt. Mert hát az itt sincs, természetesen: a fák ködös tetején kívül mást nem nyújt most a kilátó terasza.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Meg is kezdjük az ereszkedést a zöldön, ami aztán egészen a következő ellenőrző pontig fog tartani. Addig azonban remek futásokkal tarkított szlalom- és akadálypálya örvendeztet bennünket, a Szabó-hegyen keresztül.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Ahol egy rövid megállást teszünk az újabb pontőrök kedvéért – bár továbbra is teljesen feleslegesnek érzem az itteni ellenőrző pontot. És hasonló a folytatás, mint idáig: az aszfaltig kihasználjuk a remek terep adottságait. Kevés betonút, és még egy utolsó erdei ösvény, mielőtt a Hermina utca levezetne a Szénsavas-kútig. Ahogy látom, nincs változás; víz most sincs benne, mint már hónapok óta. És balos kanyar, majd a Bechtold Központ kerek épülete jön – meg persze udvara, ahol önellenőrző pont lesz. Engem ugyan hatalmába kerít egyfajta lustaság, hiszen az itineren most is a szokott itteni kérdés látható („Milyen színűnek tervezték eredetileg a Kéket?”), de Zoli öcsém makacsul ragaszkodik a körbejáráshoz. Ez is megvan hát, elhagyjuk a Madárkórházat is, immár a sárga Alpannonia jelzésen. Aztán feltűnik a Király-völgy, távolban pedig már a cél is: a horizonton (ködös párába burkolózva, de) ott a Kálvária-templom. Persze nem lenne méltó a túra a nevéhez, ha csak úgy, hűbelebalázs módjára nekirontanánk, jó néhány kanyar és tekergés van addig még.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Szultán-hegy, Szulejmán-kilátó – mondjam-e? Hát persze, hogy ködös-párás. Nem baj! Bár a távolról érkezőket – ritkán erre járókat azért sajnálom, mert gyönyörű innen letekinteni a városkára. Úgy értem: az lenne, ha… Így azonban a már bejárt részre fókuszálok; az azért szépen felsejlik.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

És jönnek a szőlők, szép rendben, még némi kanyargással, nyilván. És megint az OKT-ra térünk, pár száz méternyire az első ellenőrző ponttól – látjuk is; még ott vannak a pontőrök, a kései rajtolókra várva. Minden tisztelet nekik, akárcsak a többieknek! És az utolsó kereszteződés: a fiúk leszavazzák a Trianoni-keresztet. Tulajdonképpen igazuk van: nem része a túrának, sokszor jártunk már ott mindannyian, és úgysem számíthatnánk ott sem a megszokott remek panorámára.

 

Így hát nincs más hátra, mint a templom – és a beérkezés. Vidám csapat fogad, meg pattogó tüzek. Na, nem csak úgy magában ég egyik sem: itt tea, ott kolbász fő rajtuk, a megszokott itteni nomád, de talán pont emiatt igen szerethető lakoma.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Előbb persze gratulálnak, emléklapot és kitűzőt választhatunk több féléből is. Egyúttal megszerzem első kilométereimet is a „Dunántúl Kupa” és a „Vas megye teljesítménytúrázója” mozgalomban is. A városra nyíló kilátás persze most nem a megszokott, de a hangulat igen. Hát jöhet a falatozás (megint azzal a fantasztikus kenyérrel!). Megdolgoztunk érte: végül 02:47-nél állt meg az óra, ami 5,16-os átlagot jelent. Aztán elköszönünk, lekocogunk a stációk mentén a kéken, és – minden hagyományhoz ragaszkodva – végigautózunk a Hegyalján, majd jöhet Bozsok, remek cukrászdájával. Viszlát, jövőre is, köszönjük, Gesztenyekék!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
 




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
PROGRAMOK
2018. február
H K Sze Cs P Szo V
01020304
05060708091011
12131415161718
192021
22
232425
262728
program
korlátozás
A hónap fotója
2018. február
Györe László:
Deres rengeteg
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...