A lemetszett hegy meghódítása - Magashegyi túra a Retyezátban

Régi vágyam teljesült, amikor pár barátommal nekivágtunk a Retyezátnak. Megálmodott túránk az útvonal előzetes térképi tervezése alapján nem tűnt vészesnek. Miért is lenne, amikor „csupán” 1000 m szintet kell talpalni a táborhelyig? Csak hát nem számoltunk azzal, hogy a leküzdendő szintkülönbség túlnyomó részét lépcsőzéssel kell megtennünk, 30 kilós málhákkal a hátunkon…

Szerző:
Csete Sándor
Fotó:
Benecz „Paraferee” Ferenc
2015. október 31.

Régi vágyam teljesült, amikor pár barátommal nekivágtunk a Retyezátnak. Megálmodott túránk az útvonal előzetes térképi tervezése alapján nem tűnt vészesnek. Miért is lenne, amikor „csupán” 1000 m szintet kell talpalni a táborhelyig? Csak hát nem számoltunk azzal, hogy a leküzdendő szintkülönbség túlnyomó részét lépcsőzéssel kell megtennünk, 30 kilós málhákkal a hátunkon…

Napkelte előtt indulunk Budapestről, mivel nemcsak a 6-7 órás autóút áll ma előttünk, hanem még a táborhelyig is fel kell kapaszkodnunk. Miután nagy nehezen belogisztikáztuk a hátizsákjainkat (csak 5 zsákról van szó, ugyan már, könnyedén berakjuk), igen jó tempóban haladtunk a hegy északnyugati lábánál fekvő, Râuşor nevű üdülőtelepig. Sajnos ennek ellenére is már délután 1 óra volt, mire készülődni kezdtünk a mászáshoz.

 



Küzdelmes kezdés

Gondterhelten kerülgetjük a földön heverő málháinkat. Nemcsak méretükben, de súlyukban is kihívást jelentenek. A felvételük gyötrelmes nevetésbe fullad, majd újra nekirugaszkodva, már egymást segítve pakolunk fel. Az utolsó háznál megvesszük a parkbelépőt, és nagy levegőt véve a sípálya mellett húzódó ösvényre lépünk. Román barátaink anno az útvonal kijelölésénél nem aprózták el a dolgot: A-ból B-be húztak egy egyenest, és kész is (na jó, elképzelhető, hogy szabad kézzel húzták azt az egyenest, illetve sikerült belerakni egy-két pici irányváltást). Az nem számított, hogy 20-40° meredekségű a hegyoldal...

Nem akarunk rohanni (nem is tudnánk a hátizsákok súlya alatt), ráadásul meglehetősen sűrűn szusszanásnyi szüneteket kell tartanunk. Az órám szerint másfél óra alatt haladtunk cirka 300 méter szintet, de még mindig a fenyvesben toporgunk, bár apránként egyre több a törpefenyő. Az erdei talaj a fenyvesekkel együtt eltűnik lábunk alól. Sziklákat, köveket taposunk. Előttünk feltűnik az egyik nagy csúcs, amely a térkép alapján a Retyezát (2485 m) lesz. Egyelőre nagyon magasnak és nagyon távolinak tűnik. A hátunk mögött lejjebb kúszó nap egyre sárgább, lágy fénnyel „löttyinti tele” a tájat, s az eddig magunkban tartott aggodalmunk hangosan kiszalad a szánkon: nem fogunk felérni sötétedés előtt a táborhelyre.

 

  

Bár a térképen - kb. 1800 méter magasságban jelölve, közel az útvonalunkhoz - találunk egy házat (ha bivakolnunk kell, legalább fedett helyen tegyük), de 1900 méterhez közeledve világossá válik, hogy a térképre nem hagyatkozhatunk 100%-ban. A fő gond az, hogy a nemzeti park területén elméletileg csak a kijelölt helyeken lehet táborozni. Most azonban a „szükség törvény bont”-elvnek megfelelően muszáj lesz megoldanunk a helyzetet. A Retyezát-csúcs alatti Lolája-nyeregbe néhol 70-80°-os falakat legyűrve érünk fel, miközben a levegő hűvössé válik, a tájra pedig sötét narancssárga szín borul. Mivel a tempónk is gyötrelmessé vált (hát még néhányunk arckifejezése), úgy döntünk, hogy itt nézünk ki magunknak egy ideiglenes éjszakai szálláshelyet.

A lemenő nap utolsó fénysugarainál vackoljuk be magunkat, ki a törpefenyők közti „fészkekbe”, ki a magas fűbe. A 6 km-nyi gyaloglással és az 1100 méternyi szinttel a hátunk mögött hullafáradtan bújunk hálózsákjainkba, miközben „vacsora” címszó alatt elmajszolunk egy csokit vagy egy sajtot.

 


Ámulatba ejtő napfelkelte

Éjjel agyam sötét berkeiben motoszkál a tudat, hogy igencsak a medvék járta vidéken fekszünk, ezért nem alszom igazán pihentetőn. Ám szerencsére az éjszaka eseménymentesen telik, leszámítva az alvóhelyem ferdesége miatti csúszkálásokat és az egyenetlenség miatti forgolódásokat. Hajnali 5 óra sincs még, de már kezd fény áramlani a sötétség helyére, ráadásul pont előttünk, a lábunknál kel fel a nap.

Kikandikálva a hálózsákomból látom, hogy mindenki a csipkés hegygerincek mögött egyre magasabbra kúszó, izzó gömböt bámulja, miközben szívják magukba az erejét. Eltelik jó pár perc, mire annyira feltöltődünk, hogy teljesen kimásszunk a hálószákjainkból. Gyorsan főzünk egy meleg levest, eltüntetjük a „tábort”, majd jön a nagy levegő és a hátizsák felvétele…

 



Lassú tempóban vágunk neki az anyatermészet által néhol meglehetősen ingatag kövekből kirakott, lépcsőszerű útnak. Szükség van a túrabotokra, hogy egyensúlyunkat ne veszítsük el a helyenként szakadékok szélén megtett lépteink során. Miután félkörívben megkerültük a csúcsot, egy 70-80° meredekségű fal alatt találjuk magunk. Az ösvény poros, csúszós, de mindenekelőtt iszonyatosan meredek.

 



A hatalmas málhát néha a fenébe kívánom, amikor akaratom ellenére kibillent egy lépésnél, avagy a hátam mögötti jó 8-900 méteres mélység fele húz, miközben tíz karommal próbálok meg feljebb kapaszkodni a két szikla közötti, lábfejnyi szélességű „ösvény” apró kavicsoktól és portól csúszós talaján. Végül csak feljutunk, és a csúcsot jelző vasoszlopot is megpillantjuk a kőrengetegben. Lépteinket megnyújtjuk, hirtelen új erő hajt minket, amely kitart egészen a tábláig. Ott nagyokat fújtatva tesszük le a hátizsákokat, hogy megérdemelt jutalmunkat, a fenséges tájat (és az oxigént) magunkba szívjuk. Már látjuk, hogy jól döntöttünk előző este a bivakolással. Ezt a részt sötétben, kimerülten nem tudtuk volna biztonságosan teljesíteni.

 

  


Készítünk pár képet a csúcson, majd ereszkedni kezdünk a nyereg felé. Bő 200 méternyi szintet vesztünk a helyenként autónyi méretű sziklatömbökön lépdelve. Hiába a lejtmenet, a lépcsőzetes terep miatt a tempónk szánalmas. A csúcs aljában pihenőt tartunk, mielőtt nekivágnánk a következő emelkedőnek, amely során újból szinte 2500 méterre kapaszkodjunk vissza, a Bukura-csúcs alá. Ennek ellenére még mindig mindenki vigyorog, hisz a táj egyszerre földöntúli és meseszép. Az apró tengerszemek a mélyben türkizkéken ragyognak a tikkasztó, felhőtlen napsütésben, míg a szürke tájat törpefenyvesek mélyzöld foltjai tarkítják.

 



Száz méterenként rövid pihenőt tartunk, mert vállunk és a lábunk is teljesen elfáradt. A Bukura-csúcs alatt fújtatva ültünk le a tenyérnyi területen növő fűbe, miközben az utolsó energiazseléinket és csokijainkat toljuk be. Balunkon, a mélyben már látni néhány tengerszem társaságában a Bukura-tavat és a partján a tábort. Új erőt ad mindenkinek, hogy végre ilyen közel vagyunk. Innen nagyon rövid távon nagy szintet ereszkedünk. A laposabb részre leérve hatalmas felüdülés végre síkon, nem utolsósorban pedig enyhén füves, ezáltal puhább talajon haladni (ó, néha milyen apró dolgokért is képesek lennénk bármit megadni).

Végre a táborban

A hátralevő 1 km-t már szempillantás alatt letudjuk. A hatalmas tó partján álló táborhelyen számos kőfal szélvédettségében közel 40 sátor áll már. Szerencsére találunk még három üres helyet, ahová felverjük sajátjainkat. Előkerülnek a konzervek, sebtiben főzünk egy nagy adag teát is, majd pár falat kolbász, illetve kenyér is lecsúszik, amíg megmelegszik a víz. Mennyei érzés feküdni a füvön, málha nélkül, forró kaját enni, teát szürcsölgetni, körülöttünk pedig egeket súroló, csipkés hegycsúcsok magasodnak.

 


 

Az estét nem nyújtjuk el túlságosan. Feljönnek az első csillagok, és már megyünk is aludni. Ki van ütve az egész csapat. Az eddigi számok szerint 1800 méternyi szintet jöttünk málházva, mintegy 9 km-es távon. A harmadik nap virrad ránk, de most már sátorral a fejünk felett. A felkelő nap lassan átkúszik a jobbunkon magasodó Peleaga csúcsán, s elűzi a hideget. Kiadós (már amennyire egy ilyen helyen az lehet) reggelit követően kis csomagokkal indulunk is a hegység legmagasabb csúcsát meghódítani.

Csúcstámadás


A könnyű táskákkal szinte repkedve lépkedünk a széles völgyben, amely a csúcs alatti katlanba vezet. Aljában patak csordogál, és több helyen parányi lápos-mocsaras foltok színesítik a szürke kövek tengerét. A fal alá érve, a jobb oldalában meredeken, néhol igen csúszós, poros szakaszokon kapaszkodunk felfelé.

A csúcsra vezető kőhalom, amely állítólag az ösvény, fárasztó, de nem vészes a kis hátizsákokkal. A katlan aljából bő fél óra alatt fenn is vagyunk a hegység legmagasabb csúcsán: 2509 méteren! Körülöttünk szürkés-zöldes-kékes hegyoldalak és pengeéles hegycsúcsok, köztük mély völgyek, melyekben elszórtan apró tengerszemek kéklenek. Persze a csúcsfotó nem maradhat el, így miután mindenki visszanyeri a látványtól elillant lélegzetét, megejtjük. Folytatva a kört, az ösvény egy rövid szakaszon, a gerinc élén, sziklák között, hatalmas mélységgel két oldalunkon halad. Izgalmas és nagyon látványos rész, ahol észnél kell lennünk.

 


Ezt a szakaszt magunk mögött tudva már kényelmes séta vár ránk a Kis-Peleaga alatti nyeregig. Innen ismét egy kőhalmon kell felfelé kapaszkodnunk a csúcsig - ez a mai túránk utolsó megmérettetése (gondoltuk naivan ekkor). A nyeregtől a mintegy 200 méteres szintkülönbséget még a nagy hátizsák nélkül sem könnyű megmászni, de végül csak felérünk. A kilátás továbbra is a „pazar” kategóriába tartozik. Innen már jól látszódik a kiindulási pontunk, a Bukura-tavi tábor. Nem sokat pihenünk, s ereszkedni kezdünk a túloldalon. Bár lefelé megyünk, a Kis-Peleaga nyugati oldala meredek, ráadásul méteres leléptetői sem könnyítik a haladást. Megizzaszt minket ez a rész, mire a Bukura-átjáróba (2206 m) érünk. Innen már csak laza ereszkedés van hátra a sátrainkig.

 

  
 

Bár a kört kora délutánra befejeztük, a sátrak között, a fűben ücsörögve, teát és meleg ételt főzve, beszélgetve hamar elszalad az idő. A nap a nyugati gerinckoszorú mögé bukik, mi pedig az erősödő, metsző szél elől a sátrakat védő kőfalak egyike mögé húzódunk. Pár perc, s mire a nap teljesen kivonul a hegyek közül, az égen milliárdnyi csillaglámpás ragyogja be a vidéket. Ámulunk és bámulunk, míg annyira át nem fagyunk, hogy jobbnak látjuk a meleg hálózsákba bújni.

 



Amikor már lefelé sem könnyű

Utolsó napunkra ébredtünk, magát a Napot is megelőzve. A vaskos párától nyirkos sátrat muszáj most szárítgatás nélkül lebontanunk. Mivel a csapat fele teljesen kimerült, a terv az, hogy ketten - a még jó erőben lévők - lemegyünk a kocsiért, míg a többiek egy könnyebb útvonalon (két párhuzamos völggyel távolabb) ereszkednek le. A fáradtabb csapattagok így egy kicsit többet is alhatnak. Első körben felkapaszkodunk a Bukura-átjáróba (2206 m, vagyis máris közel 200 m szint), ahonnan a Bukura II-re (2378 m), majd a Bukura-csúcsra (2433 m, így két kilométerrel indulás után máris 400 méter szintet másztunk) vezet felfelé (miközben ugye lefelé tartunk) az utunk.
 

Miután feltételezzük, hogy azt látjuk, amint a többiek apró hangyákként elhagyják a tábort, indulunk tovább. Le a nyeregbe, majd onnan fel, a Retyezát-csúcs irányába. Erőnk még kitart, de minden „lépcsőre” történő felkapaszkodás egyre lassabb (újabb bő 200 méternyi szint). A csúcson pihenünk egy nagyobbat, mielőtt a felfelé már „megkóstolt” meredek falon elkezdenénk ereszkedni. Sajnos az elmúlt pár napban sem lett biztonságosabb és kevésbé csúszós vagy meredek ez a rész, de szerencsésen leérünk.

 



Megpillantjuk az áhított sípálya alját, ahonnan pár lépéssel megérkezünk az üdülőtelepre. Bedobáljuk cuccainkat a kocsiba, és útnak indulunk a többiekért. Sajnos - bár légvonalban csak pár kilométerre vannak (remélhetőleg lassan már tényleg ott vannak) - ahhoz, hogy autóval felvegyük őket, először ki kell gurulnunk majdnem Hátszegig, majd kis kitérő után be a másik völgybe. A borzasztóan rossz minőségű földes-köves úton másfél órát döcögünk lépésben, mire felérünk a kijelölt találkozási pontig, de a többiek sehol. Mivel a rendelkezésre álló térerő nagysága fordítottan arányos a retyezáti kövek számával, azaz nagyjából nullához konvergál, meglehetősen tanácstalanok vagyunk.

Kicsit várakozunk, majd az autót hátrahagyva a feltételezett érkezési irányba indulunk a többiek elé. Szerencsére szinte ugyanabban a pillanatban meg is érkeznek, csak már az erejük végét járják. A fáradtságtól megzuhant csapattagok rongybabákként ücsörögnek az autóban. Nagyot dob a hangulaton az első boltban elkövetett vásárlás: kóla és péksüti a menü. Már csak egy kiadós alvás kell, de csakis a megszokott, puha ágyunkban. Bakancsot meg ne lássunk egy ideig - úgy két hétig.

 

 

Ha kedved kaptál a Retyezáthoz, ezzel légy tisztában
1) A Retyezát magashegység - az időjárás rendszerint még nyáron is hűvös, szeles és sokszor csapadékos.
2) Az útvonalak nehezek, helyenként technikásak, ezért megfelelő felkészülést és tapasztalatot igényelnek.
3) Mindent, amit megennél vagy meginnál, magadnak kell felvinni.
4) Ivóvizet kizárólag a táborhelyeken szerezhetünk.

 

 

A cikk megjelent a Turista Magazin 2013. októberi számában.

 


Kapcsolódó cikkeink:

Elvarázsolt világ, ahol lelassul az idő - Mohos-tőzegláp

Bakancsos kalandok a Káposztfalvi-karszton

Cikkajánló