Medvék ugyan nem, de csaholó pásztorkutyák és szabadon nyargalászó-nyihogó, szilaj lovak nagy számban szerepeltek a „vadnyugati filmben”. Idén is a Máramarost választottuk az évi rendes többnapos, „hátunkon a házunk és az élelmünk”-típusú nomád gyalogtúrára.
A tavalyi túra során merült fel, hogy milyen jól éreznék magukat ott a kutyáink is. A kutyás túra fő akadálya eddig az volt, hogy a nagytestű ebek több kilónyi kajáját is nekünk kellett volna cipelni, márpedig egy ilyen túránál minden deka súly számít. A megoldás egy speciális kutyahám/hátizsák lett, amiben a kutyák saját maguk tudják vinni a cókmókjukat. A segédeszköz bevált, a pásztorkutyás helyzeteket jól tudtuk kezelni, a kutyáinkat ezután is vinni fogjuk.
A rettegett erdélyi pásztorkutyákkal rendszeres itteni túráinkon mindig találkoztunk, de sosem volt elrettentő tapasztalatunk. Valóban félelmetesek tudnak lenni, és igen, ugatnak (hello, hiszen kutyák!), de nem keveredtünk igazán félelmetes helyzetbe. Volt olyan, amelyik ügyet sem vetett ránk, de olyan is, amelyik kaját kunyizott.
Nagyon élveztük, ahogy a kutyáinkkal együtt kaptattunk felfelé az eszténák, erdők, vízmosások, vadvirágos rétek, épp érő áfonyások között. Az ebek mellett a túra főszereplője egy komplett ménes volt. Nem tudom, hogy mennyire állandó nyári biodíszletei a Vinderel tónak, de már csak a szabadságillatú levegőben boldogan szaladgáló paripák látványáért is érdemes odalátogatni. Minket azért sikerült a viselkedésükkel alaposan lóvá tenniük. Medve ugyanis nem jött be a sátrunkba, de ló igen.
A kb. 500 km-es kocsiutat Budapestről Repedeába, a túra kezdőfalujába megállókkal együtt kb. 8 óra alatt lehet megtenni. A túrához így összesen 3,5 nap szükséges. Mi előző nap délután indultunk el, útközben kb. 60 km-rel Repedea előtt aludtunk meg.
Első túranap: Repedea - Vinderel tó/Lac Vinderel (15 km táv, 8 óra, 1200 m szint)
A túra Repedea/Oroszkő faluból indul. Ez a nap volt a legnehezebb, a 31 km-es össztáv felét ekkor rögtön megtettük, nagyon combos, 1200 m-es szintemelkedéssel. A Vinderel tóig a kék jelzést kell követni. Ez a túrakönyv riogatása ellenére jól jelzett volt, úgy tűnt, frissen festették. A túra elején Repedea egyetlen, szűk patakvölgyben húzódó, végeláthatatlanul hosszú, poros utcáján kell végiggyalogolni. Tipikus máramarosi falukép, mindenből összeeszkábált kerítések és égig érő paszulyok között egymásra centinyi távolságban épített ócska fakunyhók és a valószínűleg az EU-ban dolgozók hazautalásaiból épülő csilivili házak. Közöttük kendős, sokszoknyás nénik, kalapos bácsik és szünidős fiatalok.
Bár láttak már erre hátizsákosokat, minket nagyon megbámultak a megpakolt, boldogan csóváló kutyáinkkal. Inkább tiszteletet és mosolyt váltottak ki a felmálházott kutyák a szembejövőkből. Az egyik pásztor be is hívott a táborhelyére, amikor estefelé sátorhelyet kerestünk. A bemelegítő 3,5 km alatt a kutyákkal együtt belerázódtunk a málhacipelésbe. Az igazi teherhordás a falu utáni fahídon átkelve kezdődött. Meredeken emelkedő, a lezúduló víz által kimosott árkos, köves, patakok által szabdalt, de a melegben jó árnyékot adó erdei úton kaptattunk fel a Repedea-völgy oldalán.
Medvepara és pásztorterasz
A rettegett kárpáti medvék nem jöttek, pedig a hírek alapján kicsit tartottunk tőlük. Az erdős részeken a szembejövő áfonyaszedő helyiekhez hasonlóan sípolással és kurjongatva haladtunk, hogy elkerüljük a nagy, ámde nem kívánt találkozást. 1150 m körül egy épp nem használt pásztortanyán könnyítettünk kicsit a terheken, és falatoztunk a magunkkal hozott földi javakból. Pöpec kis árnyas ebédelő teraszt hagytak nekünk a pásztorok asztallal, padokkal. Vízigényünk a két kutyával és 3 fővel tekintélyes volt, napi 10 liter. Ezt útközben a forrásokból vételeztük, és forralással, illetve szűréssel, fertőtlenítőszerrel kezeltük.
A pásztorszállás után egy erős, köves emelkedő vitt ki az erdőből a nagy irtásrétekre. A nem túl magas hegyeken az erdőhatárt évszázadok alatt mesterségesen, erdőirtással vitték lejjebb. A hangulat így kb. 1200 m-es magasságtól egészen alpesivé vált, csak épp tehenek helyett lovakkal. A hatalmas füves legelőkkel borított, alattomosan emelkedő zöld lankák alaposan megizzasztottak minket. Bár ez a vidék a Kárpátok egyik legcsapadékosabb része, a porzó utak nem láttak mostanában esőt. A lenti vagy az épp tomboló budapesti hőséghez képest természetesen kellemes idő volt.
Itt én is lennék ló
Az 1600 méteren lévő első táborhelyünk, a Vinderel tó körül egyetlen, zöld sátor árválkodott. A tó körül több száz felettébb barátságos, kíváncsi ló legelészett és nyargalászott szabadon. Nem teljesen vadak, mert patkónyomokat hagytak és jelöléseket, kolompot láttunk rajtuk. Látványosan nem féltek az embertől, de csikós nem volt sehol. Egyáltalán nem zavartatták magukat, amikor a kutyákkal bemasíroztunk közéjük, inkább érdeklődően néztek.
A drámai, sötét felhős háttérrel és a Farcău hegy sima, szelíd, zöld piramisával a tó mögött lenyűgöző látványt nyújtottak. Ha egy tökéletesen idilli tájképet kellene választanom az eddigi útjaimból, azt hiszem, ez lenne az. De legalábbis az egyik. Na és mennyivel festőibb és romantikusabb egy hegy rohangászó, nyihogó, csengő-bongó ménessel, mint a szokásos tehenekkel! Egyetlen 5 csillagos szálloda sem tudja produkálni azt a látványt, ahogy egy komplett ménes levonul a sátrunk előtt inni a tóhoz.
Vigyünk-e kutyát Erdélybe túrázni?
Sokan félnek az óriási pásztorkutyák miatt. A távoltartásukra mindenféle hülye tanácsot olvastam a husángtól a paprikaspray-ig, de erősen úgy tűnik, ezeket mind olyan emberek írták, akik egyáltalán nem ismerik a kutyákat. Kutyás túrázással kapcsolatban pedig sem személyes élményt, sem kutyaszakértői tanácsot nem találtam. Márpedig egy erdélyi hegyi túrán kikerülhetetlen a találkozás egy-két nyájjal és az azokat őrző pásztorkutyákkal, mivel az egész Farcău hegytömeg egy óriáslegelő, nyáron rengeteg birka és borjú méretű pásztorkutya van rajta.
Nem vagyok kutyatréner, de régóta vannak kutyasulit végzett, jól szocializált kutyáink, és rendszeresen visszük őket kirándulni. Van, aki szerint csak szerencsénk volt, és a saját tapasztalatunk ellenére nagyon veszélyes kutyát vinni egy erdélyi hegyi túrára. Többszöri nyájjal való találkozás és sok erdélyi túra után azt gondolom, hogy a problémamentes túra nem csak szerencse volt. Aki fél, az természetesen ne menjen Erdélybe túrázni, pláne ne vigyen kutyát. De azt gondolom, ez a széleskörűen elterjedt, túlzott pásztorkutya-para is felesleges, és sok közös élménytől fosztja meg a kutyát és a gazdát.
A nyájjal való találkozást igyekeztünk elkerülni. Ha valamiért mégis muszáj volt elmenni a nyáj mellett, akkor már messziről készültünk, behívtuk a kutyákat. Határozottan és nyugodtan haladtunk. Ugatáson kívül más nem történt. Mikor hat ilyen loncsos pásztorkutya lendületesen csaholva megindul felénk, az elég félelmetes tud lenni, de az elméletünk bevált. A kellő lélekjelenlét fontos, határozottan kell menni, és nem szabad félelmet mutatni. Nem kell ordibálni, hadonászni feléjük a bottal, nem kell paprikaspray vagy petárda, amivel a saját kutyáinkat is halálra rémítenénk. Elég volt lefelé magunk mellett eltartani a túrabotot, és a kutyáinkat lábhoz parancsolva gyors, határozott léptekkel, mintegy ignorálva a pásztorkutyákat, távolodni tőlük. Közel jöttek, de nem bántottak, csak ugatva kísértek, míg el nem hagytuk a területüket. Ehhez jól nevelt, a gazda behívását teljesítő ebek kellenek. Amelyik kutya ugat, az bizony nem harap! A pásztorkutyák a munkájukat végezték, védték a nyájat. És azt így kell.
A pásztorok is mindig segítettek, visszahívták a kutyáikat, habár azok nem hallgattak rájuk azonnal. Arra a felvetésre, hogy mi van, ha nincs ott pásztor, azt tudom mondani, hogy olyan nincs. Egy juhnyáj értékes, nem kószál magában. Nincs nyáj, ergo nincs pásztorkutya sem közeli pásztor nélkül. Egyedül és éjszaka meg ne induljunk Erdélyben sem hegyi túrára. Minimum ketten-hárman legyünk, a többfős embercsoport nagyobb erőtömeget sugároz a pásztorkutyáknak is. Érdekes volt megfigyelni, hogy a mi két, alapvetően békés természetű kutyánk (egy ivartalanított beauceron, francia pásztorkutya szuka, és egy németjuhász-labrador keverék kan) mennyire nem rettegett a pásztorkutyáktól. Nem is vették fel a harci kesztyűt, nyugodtan, csendben, de a farkukat nem behúzva jöttek mellettünk. Több olyan szituáció is volt, amikor mi táboroztunk valahol, és megjelent egy nyáj. Ilyenkor mi voltunk a „háziak”, és a „betolakodók” a pásztorkutyákkal együtt igyekeztek minket elkerülni, vagy tőlünk megfelelőnek ítélt 100-200 méteres távolságban elhaladni, letáborozni.
Kutyákkal túrázni Erdélyben fantasztikus élmény volt mindannyiunknak. Az első nap a kutyáknak még kicsit szokniuk kellett a mozgást a hátizsákkal (ezt otthon kisebb túrákon gyakoroltuk), fent egy rövid ideig szokatlan volt nekik a kitágult környezet. Másnapra már csak a boldogság látszott rajtuk. Ők is szaladgáltak, rágcsáltak, nyüszítettek, sokat játszottak egymással, és nagyon élvezték, hogy 24 órán át velünk lehetnek. A lovakat meg ők is leginkább csak bámulták.
Idillgyilkos terepjárók
Nekem az egyik legnagyobb élmény a nomád hegyi túrázásban, hogy napokig nem jön szembe motorizált jármű, leginkább a csend és a természet hangjait hallgatom. Ez a túra azonban nem a Radnai-havasok-gerinctúrán megtapasztalt végtelen csendről marad emlékezetes. A túrakönyv szerint ugyan ez az egyik legkevésbé látogatott túravidék, az idilli tájba és a kolomp hangjába erősen belerondítottak a Vinderel tóhoz feljáró terepjárós turisták, illetve helyiek és a crossmotorosok. A többség ugyan csak pár perc szelfizésre vagy rövid piknikre jön és továbbáll, de vasárnap igencsak megnőtt a forgalom. Valószínűleg taxiszolgálat van Repedeából, ugyanazokat a rendszám nélküli kocsikat láttuk ingázni. Ez rögtön megmagyarázta a viszonylag tetemes mennyiségű otthagyott szemetet is, pedig kocsival igazán könnyű lenne levinni a piknik maradékát. Sajnos, mivel járművel könnyen megközelíthető, az egész túraútvonalon bőven volt szemét.
A nap utolsó sugaraiban még megmosakodtunk a tóban. A grapefruit-pink-narancs naplemente után erősen lehűlt az idő és feltámadt a szél. Zacskóban megfőzhető űrkaja és némi tea bevitele után 10-kor már aludtunk. Hajnali negyed 6-kor ébredtünk egy quados társaságra, vagy 20 percig túráztatták a motort és ordibáltak. Szerencsére azért vissza tudtunk aludni a váratlan ébresztő után. Bár nem zavartalan, de 10 órányi alvás összejött. Otthon sosem alszom ennyit, de egy ilyen túrán elkell, és nagyon pihentető a hosszú elemtöltés.
Második túranap: Vinderel tó/Lac Vindrel - Farcău csúcs (1957 m) - Mihailecu csúcs (1918 m) - Runea pásztortanyák (8 km táv, 6 óra, 650 m szint)
Kalandjaink a vadlovakkal
Reggel - mármint a rendes reggel - a szilaj lovak is érkeztek ébreszteni egy kis patkódobogással és nyihogáskoncerttel. Egészen közel jöttek, szép látványban reggelizgettünk velük együtt. Legalább három külön csoport közeledett a völgy három oldaláról. Érdeklődéssel figyeltük a dinamikájukat, ahogy egymással kommunikáltak, nyargalásztak, játszadoztak, kirúgtak, nyerítettek, fetrengtek a fűben. Vadnyugati filmbe illő jelenet volt, ahogy a völgy tetején megjelent az egyik nagy ménes. Csak a cowboyok hiányoztak a képről. Minthogy eddig sem nagyon féltek tőlünk a lovak, közelebbről is megnéztük, ahogy ittak, és szabadon ki-be szaladgáltak a vízbe. Az egyik bátor ló a szupernyugodtan viselkedő Gogo kutyával is összeszagolt, és azt is megengedte, hogy megsimogassam.
Lóbetörők
Ezután jött az üröm az örömben. A medvéktől meg a pásztorkutyáktól tartottunk, de arra nem számítottunk, hogy a szimpatikus lovak támadnak meg minket, pontosabban a cuccunkat. A lovak kíváncsisága ugyanis odáig terjedt, hogy amíg reggeli után felnéztünk a közeli Farcău csúcsra, nekiálltak elfogyasztani a sátrainkat. A jó objektíves kamerámnak köszönhető, hogy csak az egyiket sikerült szétcincálniuk. Feri visszaszaladt, és elkergette a bandát, de a sátor külseje már teljesen tropára ment. Talán azért kóstolták meg, mert zöld volt?
Az előző nap előttünk érkező túrapáros is zöld sátorban aludt, és míg megmászták a Farcău-t, az hosszú ideig magányosan állt. Akörül is voltak lovak, mégsem bántották. Rejtély. Az incidenssel elment másfél óránk. A barátunknál volt Gorilla ragasztószalag (eredetileg viccből, medveellenes dárdához hozta), így egy estére használható állapotúra ragasztottuk a sátrat. Összepakoltunk, és a domboldalba, egy fenyőcsemete alá raktuk a hátizsákokat, amíg a második csúcstámadással bevettük a Farcău-t.
Lovak sormintában
Egy csúcscsoki elfogyasztása után visszaszánkáztunk a tóhoz, felvettük a hátizsákokat és félúton szintén lemálházva felmásztunk a piros jelzéssel jelölt, szemközti Mihailecura is. A csúcsok után a Rugasu lankás, füves, kopasz hátán csorogtunk lefelé állatcsapásokon. Egy adott ponton ismét megjelentek a lovak, szép sormintában vonultak egymás után a hatalmas zöld plakátháttérként szolgáló, források által szabdalt hegyoldalban.
A kétszeri csúcsmászás és a lovas izgalmak rendesen elfárasztottak minket, alig vártuk, hogy a végén meredekebb ereszkedő után az 1400 méter körüli Runea-térségbe érjünk. A legjobb, forrás melletti sátorhelyeket elhappolták a pásztorok. Egyikük invitált, hogy ott telepedjünk le, de a hangos zenével épp felfele induló Repedea terepjárós csapat miatt inkább a távolabb eső erdős részen vertünk tanyát. Itt sajnos forrás nem volt, így a mosakodás elmaradt, de legalább végre tökéletes csendben aludtunk.
Harmadik túranap: Runea pásztortanyák - Repedea (8 km táv, 3,5 óra, 800 m szint)
A medvéktől tartva az elemózsiát és a kutyakaját bedobozolva, egy erős táskába téve a sátraktól kicsit távolabb eső kilógó faágra lógattuk fel éjszakára. Nekem ugyan voltak kétségeim a módszer hatékonyságát illetően, de tényleg jobb, ha onnan lopja el a medve, mintha a sátorba jön be érte. Reggel minden megvolt. A komótos reggelizgetés közben az amúgy félős, kislány Mangó kutyánk minket is meglepve, ösztönösen csaholva tört ki, amikor egy kis csapat kóborkutya a táborunk mellett kolbászolt. Nagyon meggyőző volt, azonnal el is párologtak.
Az utolsó napi, meredeken lejtő túraszakaszt 3,5 óra alatt lezavartuk. A köves, nagy figyelemmel járható, térdgyilkos út egy nagyon ritkás erdőn, szinte végig a tűző napon vitt minket. Hamar találtunk forrást, és feltankoltunk. Itt lovak már nem voltak, helyettük Repedea völgyének panorámáját kaptuk. Én sokkal kevésbé szeretek lefelé menni, mint fel. A hátizsákunk az elpusztított ellátmánytól könnyebb lett ugyan, de a meredek lejtmenet sokkal megerőltetőbb a térdnek. A túrabot ilyenkor a legnagyobb segítség. De aki egyszer felment, annak le is kell jönni, úgyhogy némi önsajnálat közepette inkább minél gyorsabban legurultunk.
Már az út felétől tanyák, házak, kerítések darabolták a - szerencsére - itt terepjáróknak is járhatatlan utat, úgyhogy legalább a járművek porát nem kellett nyelni. Csak szekerek jöttek, háziállatok lármáztak. Ismét üdvözölt minket egy gigantikus méretű pásztorkutya. Acsarkodva jött ki az egyik ház mellől, teljesen egyedül. A bevált stratégiát követve határozottan és egy tömbben haladtunk el mellette. Onnan látszott, hogy ő már házőrző, hogy a hegyi pásztorkutyákkal ellentétben nemcsak ugatott, hanem mellé morgott is. A faluba beérve a helyi internet kávézó-fénymásoló-kocsma-bolt intézményben egy győzelmi grapefruitos sör után kora délután indultunk haza. Minden, de minden porcikámat külön-külön éreztem, és ez nagyon jó volt.
Hazafelé felpolcolt lábbal ültem a kocsiban, a poros utat és a máramarosi utcai eklektikát bambulva. Lehet kapni kerti törpét és plasztik gólyát is. A lovaktól megtépázott sátor és a meglehetős járműforgalom dacára is gyönyörű volt a túra, ami szerintem bárki által teljesíthető. De zöld sátrat ne vigyetek!
A túráról még több képet nézhetsz meg a szerző MiraDonna.hu blogján, ide kattintva.
Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
