MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

A Somlót ősszel is látni kell

Rossz idő nincs; túrázáshoz semmiképpen! Főleg ha egy rövid távú teljesítménytúráról van szó. A Somlói BORangolás pedig bizton nevezhető annak a maga tizenöt kilométerével. Rövid táv, sok látványosság – egész biztosan remek élmény volt minden eltökélt résztvevőnek. 

 

Szeretem a Cats Egyesület túráit. Kiváló vonalvezetés, sok látnivaló – és mindig találok magamnak valami újat, különlegeset is. A másik motiváció a Somló volt, nappal. Négyszeri korábbi túrám ugyanis mindig éjszaka volt itt, és már igen röstelltem, hogy napvilágnál még nem jártam be hazánk legkisebb borvidékét. No, ez utóbbi tétel aztán most sem dőlt meg – legalábbis szó szerint nem. Napot ugyanis egyáltalán nem láttunk, és nem is számítottunk rá. Az időjósok szombatra mindenféle világvégét vizionáltak, de szerencsére megint elmaradt.

 

 

Ami lett helyette: borult, szeles idő, némi szitálással – ez viszont kevés az otthonmaradáshoz. Így hát kis csapatunk Somlóvásárhelyről dzsekiben, de jó kedvvel vágott neki a hegynek. Andival és Márkkal együtt érkeztünk, de Lacival és édesapjával összetalálkozva öt főre gyarapodtunk. 

 

 

Pár száz méter, és itt a Vásártéri-kút. Ehhez mindössze a nyolcas főúton kell átkelni, ami így szombat reggel hét körül simán megy. Vizet persze most nem töltünk – jöhet az átkelés a réten; szerencsére kijárt ösvényen. A pálinkafőzde mellett tovább, majd elhagyjuk a Hegykapu éttermet is, és tovább, fel, északnak! Beton és aszfalt, persze – ma ez lesz a meghatározó. Meg a szőlősorok: itt már azok között haladunk. És a szürke-fekete bazalt, amiből kerítések, falak, elválasztók láthatók mindenfelé.

 

 

Közeledünk, közeledünk a tetőhöz. Felmenni azonban majd csak később fogunk, addig csak kerülgetjük, mint ama bizonyos macska a forró kását. Látnivaló persze akad így is! A Taposókúthoz érkezünk, és fordulunk balra, azaz, a nyugati oldalon kezdjük az ívet.

 

 

Felettünk az ég baljós, miközben szinte nekifeszülve, nekidőlve a szélnek, nyomulunk előre, észak felé. Visszatekintve gyönyörű látvány a távoli horizont! Egészen a Balatonig kalandozhat a fürkésző tekintet. Vagyis hát az ottani hegyekig, amik – afféle hatalmas lomha szörnyekként – remekül kivehetők az ég és a föld találkozásánál. Tanúhegyek! Akárcsak amin most állunk, megyünk. 

 

 

Első igazolásunk önkiszolgáló: a Szent Ilona-kápolnánál lesz. Könnyű a dolgunk, toronyiránt kell csak menni. Nem, ennyire azért mégsem: a balos letérőt kicsit be is nézzük Márkkal, de igen hamar korrigálunk is. Ekkor már ketten húzzuk a lépteket, a hármas csapat kissé mögöttünk érkezik. A kódot együtt írjuk fel, és fordulunk is vissza: talán itt a leghuzatosabb eddig. 

 

 

Aztán rábukkanok kedvenc présházamra: mindig rabul ejt a hangulata ennek az udvarnak; muszáj megint lefotóznom. 

 

 

Első „emberes” pont jön, a Sédfő-forrás. Víz még mindig nem szükséges senkinek – sőt, szörpöt sem kérünk, hiába a kínálás. Vissza a bazaltlépcsőn, és tovább, előre! 

 

 

Ragalja-dűlő, hegykerülés (még mindig) a nyugati oldalon; a Somló szoknyájának derekán. Hazafelé fürkész a tekintetem: nyilván onnan jön majd az áldás, mint mindig. Az imént még szépen kivehető Ság-hegy eltűnt a látóhatáron – jelezve, hogy ott bizony már esik. Itt „csak” fúj, de azt kitartóan és erősen. Hideg még sincs, szerintem, bár a többiek már széldzsekibe bújtak. 

 

 

A jelzések mindenfelé kiválóan és frissek, de a rendezők semmit nem bíztak a véletlenre. Sok-sok szalag kísér – beleértve a foszforeszkáló (az éjszakai túrára szánt) példányokat is. Így hát lehetetlen „benézni” a tízes táv letérését (S+) éppúgy, mint amikor az – addig követett – sárga sáv is elkanyarodik jobbra, fel. Na, innentől ismeretlen nekem is. Megtoljuk Márkkal a lejtőt. Doba község van előttünk; be is érkezünk, aszfaltút szélén haladunk. Aztán itt indul egy sárga háromszög: ez a miénk, ez visz majd fel a tetőre. Előbb azonban a Három diófa és egy jobbos kanyar, újabb kóddal. 

 

 

Kanyargós betonutak, kilátás kelet felé; kisebb-nagyobb présházak, szőlőillat. Emelkedünk és lejtünk, letérünk a jelzésről egy rövid sárga kör erejéig. Szent Márton-forrás, és kápolna, persze. Kód, megint. Víz még mindig nem kell – szerencsére felülről sem kapunk. Még mindig – de minden lépés ajándék, így fél távon túl. Feleségem jelenti, otthon reggel óta szépen szakad, és úgy nehezebb is elhinnie, de itt – tényleg nem. 

 

 

Az emelkedő kezd komolyodni; elhagyjuk a Kinizsi-sziklát, aztán a betonutat is. Derékszögű balos letérő, ami egy igen erős „feltérő”. Lépcsők fából, földből, lécekből. Lépcsők végeláthatatlanul. Néhol gyökerek helyettesítik, néhol összevissza kanyarog. Ami nem változik, az a kaptató meredeksége: nagyon szigorú. Márk tolja erősen, és kellemes érzés, hogy nem maradok le a (bőven fiamkorú) tinédzsertől.

 

 

Minden komoly csúcshódítás jutalommal zárul. Na, ez itt most elég visszafogott! A Szent István-kilátó párás ködben fogad, ahogy hátulról odaérkezünk. Ráadásul zárva van a teteje is – és a vendéglő is, ahol pedig Márk szerint finom a bor. Mindehhez még hozzájön az itt megeredő eső is! Legalább egy ropogós alma vigasztal, amit Enikő, a főrendező nyom a kezembe, pecsételés után. Még egy búcsúpillantás a kilátó felé, és mehetünk tovább. 

 

 

Ereszkedünk, óvatosan a meredek lejtőn, lépcsők segítenek. Szemből tízes távon indulók szuszognak felfelé; sziasztok, jó utat! Elágazás: most jobbra, de mindjárt visszajövünk ide. Előbb azonban a vár!

 

 

A Somlóvár, amit most először látni is fogok, nem csak a fejlámpa sejtelmes fényében. Fairtás lehetett itt – nézegetünk körbe, ahogy közelítünk a romok felé. Aztán belépünk, körbejárjuk, kitekintünk, fotózunk. Naná, hogy a legtetején várnak a pontőrök. Müzlivel (és pecsételéssel) díjazzák kitartásunkat, és fordulunk is visszafelé.

 

 

A közös szakasz után megint ismeretlen részre érkezek: a tanösvény a hegy déli felső karimáján visz. Finoman lefelé, és – sokkal kevésbé finoman – egy vizes réten át. Cipőink (GTX híján) pillanatok alatt átáznak, és bizony, hideg és nyirkos a zoknim is.

 

 

Egyetlen védekezés a megnövelt tempó: hamarabb leérkezünk erről a barátságtalan szakaszról, amivel kicsit fűtünk is.

 

 

Bebújunk az erdős-fás védelem alá, ahol aztán a harmat is megszűnik. Bazaltsziklák ugyanis sohasem áztatják a cipőt, és itt ezekből jut bőven. Hatalmas köveken egyensúlyozunk, óvatosan a vizes, sima felületeken. Baj nélkül érkezünk ki a fák közül: hú, de furcsa világosban a felbukkanó Szent Margit-kápolna! 

 

 

Elhagyjuk (a háromszáz éves hárssal együtt), és megint aszfalt, egy kicsit szintben. Aztán jobbra fel: az utolsó önellenőrző pont jön, a Kőkonyha. Nagyjából tudtam, merre van, de még nem jártam itt. 

 

 

Hát, hálákat adhatok, hogy most igen! Fantasztikus élmény. Igen látványos kőlépcső, óriási bazaltsziklákkal, kétoldalt pedig abból épített kerítés? Mellvéd? Nem tudom, de impozáns és látványos, hangulatos és magával ragadó. Figyelni kell minden léptemre, főleg így vizesen, de az élmény varázslatos.

 

 

 

Főleg felérkezés után, ahol a hatalmas bazaltorgonák szinte rám dőlnek, de egyúttal vonzanak is. Ez utóbbi érzésnek engedve be is lépünk közéjük, és bámuljuk a látványt. Felfelé, körbe, és persze kifelé is. Lenyűgöző! 

 

 

Óvatos ereszkedés után a cél felé vesszük az irányt. Hogyan, hogyan nem, egy nyitva talált pince akad útunkba. BORangolás? Hát, akkor legyen. A hölgy meg sem kérdez, úgy teszi elém a deci juhfarkat – én meg valahogy elfogadom, tiltakozás nélkül. Azt hiszem, erre mondják, hogy „szép bor” – íze sokáig megmarad a számban, megkoronázva a somlói élményeket. 

 

 

Ereszkedés, szőlősorok, borongós ég – de sem eső, sem hideg nincs; megint elég a póló. Kanyargó utak, derékszögű kanyarok, pár szem otthagyott szőlő. Laposodik a táj, kocogunk közben kicsit, de visszanézni meg-megállunk. Búcsúztatom tekintetemmel a hegyet: de jó volt itt megint! 

 

A vége már ismétlés: Hegykapu és betonutak, át a kis réten. Szemből érkezők, akik még csak most veselkednek neki: jó utat! És elhagyjuk a forrást, kivárjuk a nyolcas forgalmát, át a vasúton, a cél! Lássuk csak: három-nullakilenc; egészen jók voltunk, Márk! Megnéztünk mindent, ettünk-ittunk, boroztunk. Fényképeztünk, megmásztuk, körbejártuk, álmélkodtunk. De jó volt itt! Jövünk, máskor is! 

  

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
 




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. július
Czigány Dávid:
Tornyosuló
38. Gerecse 50
38. alkalommal rendezték meg a Gerecse 50 teljesítménytúrát 2019. április 27-én, közel 6500-an...