MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya
2019.01.06. 09:00,   Szöveg: Szigeti Ferenc,   Fotó: Györgyi-Ambró Gergő

A természetvédelemben a legfontosabb a tájékoztatás

Interjú Györgyi-Ambró Gergővel, aki az egyetem elvégzését és pár év irodai munkát követően fogta magát és megnézte, milyen rangernek lenni az Amerikai Egyesült Államokban. 

 

Szigeti Ferenc: Milyen kapcsolatod volt korábban a természettel és a természetjárással?

 

Györgyi-Ambró Gergő: Családom miatt a természetjárás és az outdoor sportok egyértelműen végigkísérték gyermekkoromat és aztán az egész életemet. A sok túrázás, kempingezés mellett, versenyszerűen tájfutottam, tagja voltam a nemzeti válogatottnak is, továbbá a szikla- és falmászást is sok éve űzöm. Szóval igen, a természet nagyon fontos volt számomra mindig is, egyáltalán nem légből kapott ötlet volt, amikor pár év irodai munkát követően rangernek jelentkeztem az USA-ba.

 

Sz. F.: Mi volt a fő motivációd a jelentkezéskor?

 

GY.-A. G.: A történethez tudni kell, hogy én az USA-ban születtem, Montanában éltünk 4 éves koromig. Utána végig Magyarországon éltem, és viszonylag ritkán jártam az USA-ban. A helyszín kiválasztásában, illetve egyes természetvédelmi munkák megpályázásában az amerikai születésem és az állampolgárság így értelemszerűen közrejátszott. Gyermekkori álmom volt az, hogy egyszer visszatérjek, és megismerjem, milyen egy amerikai nemzeti parkban az élet, hogyan zajlik a természetvédelem, és mindezt a Sziklás-hegység környékén képzeltem el, ott, ahol születtem. Az a táj különösen vonzott. Összesen négyszer voltam kint az USA-ban az elmúlt három és fél évben, bő fél éves ciklusokban tudtam munkát vállalni, hol természetvédelmi őrként, hol egy természetvédelemmel foglalkozó civil szervezet munkatársaként.

 

 

Sz. F.: Nézzük sorra, kezdve az elején!

 

GY.-A. G.: 2015 májusában utaztam ki először az Amerikai Békehadtest (Peace Corps) belföldi önkéntes programjának (AmeriCorps) fizetett önkénteseként. Azaz egy olyan állás volt ez, amelyben haverokkal összeköltözve fenn tudtam magam tartani, de azért nem a „meggazdagodásról” szólt a dolog. A Pittsburgh melletti megyei parknál (country park) kaptam természetvédelmi őr, azaz park ranger állást. Ez egy jó átmenet volt Budapest után, hiszen a terület egy nagyváros melletti parkerdő volt lényegében, hasonló a Normafához és a Pilisi-parkerdőhöz, ahova rengetegen járnak rekreációs céllal.

 

Akárcsak itthon, a természetvédelemnek ott is több szintje van, de az ország méreteinek függvényében ez nem pusztán a védettség fokozatától, de a közigazgatási szintektől is függ. A legmagasabb szint a nemzeti park, de van szintén szövetségi kézben lévő nemzeti erdő (national forest), állami park (state park) és megyei park (country park) is. Szóval elég összetett a kép. Ranger voltam, de a természetvédelmi őr nem pontos fordítás, mert a ranger amellett, hogy részt vesz a rendfenntartásban, tehát rászól arra, aki például szemetel, munkája nagy részében segít eligazodni a kirándulóknak, információt ad, egyszóval az oktatás, az ismeretátadás nagyon jelentős elem a munka során. Ez pedig különösen fontos volt ott Pittsburgh mellett, hiszen oda az emberek akár munka után is kiugrottak futni, vagy sétálni.

 

Sz. F.: Mi volt rangerként a legfontosabb tapasztalatod?

 

GY.-A. G.: Az, hogy mennyire sokan dolgoznak azon, hogy az embernek a természetben jó élménye legyen. Ez persze részben pénzkérdés is, meg benne van az amerikai kultúrában is: az emberek egyrészt sokat járják az erdőt, a szövetségi kézben lévő területek (public land) elvileg mindenki tulajdonának számítanak, másrészt nyitottabbak az emberek úgy általában egy kis beszélgetésre. Egy pár hetes képzést kaptam először, amely során a hangsúly azon volt, hogy hogyan kell kapcsolatot létesíteni az emberekkel, hogyan kell a konfliktusokat kezelni. A jelentkezésnél is egyértelműen sokkal jobban megnézték, hogy tudok-e csoportoknak, gyerekeknek programot szervezni és tartani, mint hogy mennyire ismerem a biológiát.

 

 

Bár a hazai szabályozást pontosan nem ismerem, de a legnagyobb különbség a ranger és egy hazai természetvédelmi őr között talán az, hogy a ranger nem pusztán járja az erdőt, jelzi, ha valahol például rádőlt egy fa a turistaútra, jelez a természetjáróknak, ha valami nem oké, hanem nagyon intenzíven programokat szervez és tart a látogatóknak, és tudatosan kapcsolatot létesít a természetjárókkal. Egyszóval a környezeti nevelés – terepen vagy tanteremben – nagyon fontos eleme az ottani ranger munkájának.

 

 

Nyilván anyagi szempontok is szerepet játszanak abban, hogy e feladat oktatási része annyira látványos Amerikában, s ez nagyon erősen megjelent Pittsburgh mellett, amely valóban egy Normafa típusú erdő volt, s kifejezetten cél volt, hogy szóba elegyedjünk a kirándulókkal. Udvariasan, finoman, de mégiscsak a párbeszéd szándékával. Márpedig ehhez nem az kell, hogy az erdő összes élőlényét csípőből ismerjem, hanem az, hogy érdekesen tudjam felhívni a figyelmet a természet szépségeire, a biológiai sokszínűségre. Hatósági feladataim ugyanakkor nem voltak, bár egyenruhám volt, de fegyvert nem kellett viselnem szerencsére.


SZ. F.: Ha jól érzem a szavaidból, ez volt a bemelegítés.

 

GY.-A. G.: Igen, az eredeti cél a Sziklás-hegység volt, úgyhogy második alkalommal ismét megpróbáltam ide pályázni, ami végül sikerült is. Pár hónap itthon töltött idő után a Frank Church-River of No Return „vadonban” (wilderness area), azaz erdőrezervátumban találtam magam. Pontosabban Salmon Idaho városában, amely mellett helyezkedik el az USA második legnagyobb, fent említett vadonja (amely körülbelül akkora, mint Bács-Kiskun megye). Hasonlóan a magyarországi erdőrezervátumokhoz, ezeken a magyarországiaknál azonban jóval nagyobb területeken nincs emberi beavatkozás, sőt, nem megy át rajtuk út, nincs emberi jelenlét, és úgy általában nincsen antropogén beavatkozás. Ez egy komoly hely volt, 3000-es csúcsokkal, fekete medvével, pumával és farkassal. Egy olyan terület, amelyet azért ismerünk az amerikai filmekből, egy olyan hely, ahol napokig-hetekig lehet menni, s közben senkivel nem találkozol.

 

 

Ide a Student Conservation Association szervezetén keresztül pályáztam, és egy másik Americorps csapat tagja voltam. Ez természetvédelmi munka volt: ösvénykarbantartás, veszélyeztetett fajok élőhely-monitoringja, természetvédelmi mérések. Idaho volt az álmom, és hát nagyon be is jött: szabadnapokon olyan helyeket lehetett felfedezni, mint a Yellowstone Nemzeti Park, vagy a Craters of the Moon Természetvédelmi Terület. Arról nem is beszélve, hogy itt ismertem meg a barátnőmet.

 

SZ. F.: S mi jött ezután?

GY.-A. G.: Egy rövidebb magyarországi tartózkodást követően most már ketten kerestünk valami testhezálló feladatot. Így akadtunk rá az Appalache-hegység déli csücskén dolgozó nonprofit szervezetre, amely az erdőrezervátumokra szakosodott (Southern Appalachian Wilderness Stewards). Itt újra ranger lettem, sőt, wilderness ranger! Ez a terület Atlanta fölött található, és az előzőnél sokkal jártabb vidék. Alsó része igazából hasonlít a magyarországi erdőkhöz, csak jóval bujább a vegetáció, legmagasabb részei viszont felnyúlnak a fenyő övbe. Ez a része erősen hasonlít a Keleti-Kárpátok egyes részeire, nem véletlen, hogy az itt található ikonikus Hideg-hegyhez (Cold Mountain, 1840 m) kapcsolódó szintén ismert filmet éppen ott forgatták.

 

 

Szóval itt is jelentős volt az oktatás az intenzív használat miatt, sőt, részt vettem a terület oktatási akciótervének elkészítésében és megvalósításában is. Ennek keretében például önkéntes napokat szerveztünk egyetemistáknak, akiket „outdoor etikára”, azaz fenntartható turizmusra tanítottunk. Bemutattuk, hogyan közlekedjenek és sátrazzanak a vadonban úgy, hogy maximálisan védjék a természetet. Persze a legtöbb kérdés az emberre amúgy nem veszélyes fekete medvéről és a vele való találkozásról szólt, de sok szó esett az invazív fajokról is. Annak ellenére, hogy természetvédelmet oktattunk, a környezeti tudatosság szerintem sok esetben hiányzott a tantervből. Például többször elmondhattuk volna, hogy az erdőn kívül, mindennapi döntéseinkkel, otthon is sokat tudunk azért tenni, hogy csökkentsük az ökológiai lábnyomunkat.

 

 

2018-ban végül ugyanide tértünk vissza, és ún. „wilderness specialist” lettem. Ez már igazából erdészeti kutatómunka volt. Egy 1964-es jogszabály rendelkezett az erdőrezervátumokról, az érintett erdészeteknek pedig feladata e területek folyamatos monitoringja, azaz annak meghatározása indikátorok alapján, hogy az erdő mennyivel került közelebb az eredeti erdődinamikai és természeti folyamatokhoz. Én konkrétan jártam az erdőket, és azt kutattam, hogy az adott erdőben mi a speciális, mit érdemes monitorozni.

 

Sz. F.: Most itthon vagy. Hogyan tovább?

 

GY.-A. G.: Igen, most a párommal egy évig „itthon” vagyunk. Ő angolt fog tanítani, én pedig szeretnék a jövőben minél több embert összekötni a természettel. Ez lehet akár egy munka utáni séta során egy parkban, vagy egy hosszú hétvégén egy menedékházban. A lényeg, hogy minél többen átélhessék, hogy mi mindent tudunk a természettől kapni, és hogy mi milyen felelősséggel tartozunk a védelméért.

 

Kapcsolódó cikkeink:

Nem elhanyagolt, csak természetes – Az örökerdő

Érdemes vadabbnak hagyni az erdőinket

Semmi nem tölt fel annyira, mint a természet 






HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. március
Császár László :
Cseszneki vár
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...