MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

A Vendvidék a szépségek mellett kihívásokat is tartogat bőven

Hármashatártól hármashatárig három országon át: röviden ez a Vendvidék maraton 42 teljesítménytúra mottója, ami szépen össze is foglalja a lényeget. Magyarország legnyugatibb csücskéből indulva szlovén, majd osztrák tájakon barangolhattunk, megcsodálva a szórványok vidékét. És megtanulhattuk azt is, mekkora kincs a magyar turistajelzés-hálózat: a rendezvény ugyanis igazi „vizsgamunka” volt tájékozódásból. 

Az Őrség–Vendvidék egy kétnapos alkalom, azonos rendezői gárdával, egymáshoz igen közeli tájakon. Vas megye csodaszép délnyugati sarkát járhatják be a túrázók, megismerkedve az ottani különleges tájakkal, a sok helyütt érintetlen természettel, a helyi kultúrával. Míg az Őrségben a szerek világába kalauzolnak el bennünket, addig a vendek földjén a szórványtelepülés sajátosságait figyelhetjük meg. Ez a település-szerkezet határoktól független, hiszen a táj „alkotta”, és az itt élők egyébként is ezer szállal kötődtek – és még kötődnek ma is – egymáshoz.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Idén először maratoni táv is kiegészíti a korábban megszokott 12 és 25 kilométeres lehetőségeket. Környékbeliként természetesen azonnal felcsillant a szemem, és piros betűs helyet kapott a túra-naptáramban. Az előző napi visszafogott Őrség 30 TT is csak afféle ráhangolódás lett erre az alkalomra: így jött el a vasárnap reggel. Múltkori csapatunk kis módosításokon esett át: Zoli öcsém és Márk társaságában indultunk Szombathelyről, Réka Körmenden csatlakozott (András és Laci pedig külön jöttek).

 

Negyed nyolc, Felsőszölnök, a helyszín pedig a Kern Gostilna (azaz kocsma). Kellemesen hűvös, de ragyogóan napos idő – a rajtban pedig sok-sok remek ember gyülekezik. A hangulat szuper: minden együtt van, indulhatunk! Leginkább a piros sáv és háromszög jelzésen, végig a Szölnöki-patak partján, ki a faluból. Aztán a házak megfogyatkoznak, a domborzat pedig – ezzel párhuzamosan – hullámzásba kezd. Zöldben pompázó rétek balról, árnyas erdők jobbról, középütt pedig a kanyargó ösvény. Megérkezett a zöld, tesó; nyithatod a botokat!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

És már emelkedünk is, hirtelen jönnek a szintek, sűrűbe bújunk, kapaszkodik a láb a gyökerekbe. Bőven elég a póló; naná, hogy elég, sok is. Megérkeznek a lépcsők is, meghúzzuk hát a lépteket, nem is marad el a jutalom. Magyarországon ennél nyugatabbra nem tudsz menni! Hármashatár, az obeliszkkel, meg padokkal, esőházzal és túrázókkal.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

No és persze a pontőrök, el ne feledjük őket se! Megkapjuk az első pecsétet, elköszönünk tőlük – és jó pár órára kis hazánktól is. Az előttünk indulókat itt gyakorlatilag meg is előzzük – leszámítva az élen vágtató Andrást persze. Aztán indulunk, de még ráellenőrzünk a következő jelzésre, mert innentől ismeretlen a táj.

 

Igen, Szlovéniában folytatjuk, az ő piros kör jelzésükkel, aminek közepébe egy kis fehér paca is került. Ez elég nagy szerencse, mert – ellentétben a mi turista-jelzéseinkkel – a fehér téglalap-alapot ők nem ismerik. A kisméretű felfestés így igencsak nehezen észrevehető, még nappal és közelről is. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy ritkán találkozunk velük, kereszteződésekben meg még ritkábban, akkor lesz teljes a (borús) kép. Azt már csak halkan bocsátom előre, hogy osztrák oldalon még ezt is visszasírjuk majd. Elindulunk hát lefelé, meredeken lefelé a gyönyörű erdőben, de nekem valahogy nem stimmel az irány. Telefon elő, nézem a Locus turistatérképes programot. Hohó! Hát jól éreztem – nem jó felé megyünk! Pedig a jelzés stimmel. Fel újra a csúcsra, megtalálom a másik piros kör-jelzést: igen, ez már jó. Zúgás le, a hirtelen balos visszafordítót meg öcsém szúrja ki. Folytatjuk az ereszkedést, elképesztően szép a fák között az ösvény! A balról beszűrődő napsütés lágy, simogató fényében fürdik az erdő.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Közben trilláznak a madarak, és végtelen béke honol. Jobbról erős kaptató, balra le messze elkalandozhat a tekintet. Meseországban érzem magam. És ez az érzés csak fokozódik, ahogy előre haladunk. A sűrű fák többször is engedik a bámészkodást, a ki-kitekintgetést, csak hát ezt lefotózni vajmi bajos dolog; jószerivel lehetetlenség. Marad hát a gyönyörködés, lépten-nyomon a „nézz oda!” hangzik. Később házak is felbukkannak a távoli horizonton, de csak egy-kettő, majd megint néhány. Szórvány, igen, itt is. Magas dombok, kisebb hegyek, ölelésükben pedig széles völgyek. Zöldben pompázó vidék, mezők, erdők és rétek. Mesevilág: borzongató, lenyűgöző, ámulatba ejtő. Csoda-e, ha a közben érkező – néha egészen erős – emelkedők, kaptatók is könnyebben fogynak?

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Kis falul széle, látjuk a feliratot: Trdkova vége. Elolvasni könnyebb, mint kimondani, mosolygunk. Be az erdőbe, fel a hegyre! Magas antenna-torony, újra gyanús az irány, a telefon megint megerősít: aprót, de tévedtünk, korrigálás kell. Kellemes lejtő, szép erdők, kiváló ösvény: házak között, völgyek karéjában jutunk ki a világosra.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Messze kalandozik a tekintet, van is mit! Alpesi típusú házak itt is, ott is – köztük pedig a táj nyújtózkodik. Nincs düledező vagy romos épület, kockaházak sincsenek, lelakott vagy igénytelen portát se látok. Piros tetők, színes falak, pázsitos udvarok – és milliónyi virág. Így érkezünk le egy műúthoz: Völgyköz, vagyis Dolič községbe jutunk. A parkolóban az ismerős kocsi: igen, második ellenőrző pont, pecséttel és szörppel. A műút szélén, a kiváló minőségű járdán jutunk át Kuzmába: nagyközség, lenyűgöző rendezettséggel, tisztasággal és békével.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Pedig járókelőkkel találkozunk, templomba is sokan mennek, de mégis olyan békés, nyugodt minden. Hamar kifelé tartunk, megint szórványok között, mindenfelé házikókkal, telkekkel, domboldalakkal és völgyekkel. Kanyarog utunk, minden portához ugyanaz az ötcsillagos minőség vezet oda. Bámulunk, de kicsit keserű is az érzés: harminc éve (jól emlékszem) kicsit lefitymáltuk a „jugókat”: előbbre tartottunk náluk. Most kijózanító a különbség a két ország között. Bíborhere-mező emeli ki még jobban – ha ez ugyan egyáltalán lehetséges – a táj szépségét.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Kanyargunk, itinert olvasunk, track-et nézünk. A jelzések ugyanis továbbra sem sokat segítenek. Utolsó házak, acsarkodva kifutó kutya: szerencsére a háziak visszaparancsolják. Be az erdőbe, felfelé vezet az út: a fák között nagyon kellemes hűvös van, de elágazás jön, afféle T – a track meg egyenesen mutatja. Hát ott csak erdőt látunk, utat nem. Szerencsénkre futó férfi érkezik, akivel öcsém kamatoztatja német tudását. Tényleg az erdőbe hatolunk be, pár méter után az út is látható lesz. Ereszkedés a hegyről, felbukkan Sotina. Mielőtt beérkeznénk a falu közepébe, el is hagyjuk – jobbra fel vezet a kavicsos út, majd megint a Locus segít. Gyönyörű patak fogad egy káprázatos völgyben; a hűs erdő és a csobogó, kristálytiszta víz több fokkal enyhíti hőérzetünket.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Ami ekkor bizony már nyárias, és ehhez az újabb és újabb emelkedők mindig hozzáteszik a magukét. Itt is azzal folytatjuk: meredeken felfelé, miközben jelzem öcsémnek, hogy rendesen súroljuk az osztrák–szlovén határt. Ház és melléképületek bukkannak elénk: az udvarán haladunk át, nyugtalan vagyok ilyenkor. Kutatva pásztázok tekintetemmel kutya után, de sóhajtok: a gazdát látom meg. Üdvözlő karmozdulatom minden nyelven egy: le is teszi a keze ügyében lévő szerszámot, elénk ballag (naná, hogy közben előkerül egy hatalmas kutya is). Öcsém megint viszi a (német) szót, mivelhogy a szlovén bácsi is így szólal meg. Meg is mutatja, hogy a portája szélén fel kellett volna kanyarodni jobbra – köszönjük a segítséget! Ekkor megkérdezem, hogy tud-e adni egy kis ivóvizet?

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Nem ver meg, de megrökönyödve elmagyarázza, hogy inni nem vizet, hanem bort szokás… De igen, ilyen melegben is. Méghozzá uhudlert, természetesen, amit ő készített, saját szőlőjéből, de vegyszerek nélkül. És – Uram Istenem! – hozza is, üvegkancsóban, üvegpoharakkal, és alighanem elmebetegnek néz, amikor vizet is kérnék hozzá. Öcsém lazán letolja tisztán, próbálom vele tartani a lépést, de én ilyenkor jobban szeretem a lépést, mármint azt a hosszabbik fajtát. Nincs mese, inni kell, de a második pohárnál megenyhül, és tényleg hígíthatom. És még narancslevet is adna a drága jó ember, de azt már tényleg nem fogadjuk el. Teljesen meghatódva köszönünk el, vetése mentén meredeken felfelé, ahol aztán jön a rémület. A termetes berni pásztor ugyanis fut utánunk, hiába hívogatja vissza.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Aztán asszonyi szó hallatszik, és végül csak elmarad az ugatás, meg a kutya is. Folytatjuk a masszív emelkedőt egy annyira pompázatos réten, amilyent utoljára gyerekkoromban láttam; talán akkor is csak a képzeletemben? Ezernyi színű tarkabarka virág, fű közt megbúvó aprótól a nyújtózkodóan magasig, köröttük mindenféle rovarok és pillangók, és tényleg a mesében érzem magam.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A rét közben Ausztria volt, de most újra szlovén földön járunk. Jobbról civilizáció: vendéglő, aminek kerítését sílécekből húzták!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Mellette hatalmas műtehén – szerencsére legalább nem lila. És igen, ott a tetőn, a horizonton a szép mívű kilátó!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Satinski breg: az itinerünk címoldalára is ez került. Nagy öröm, és jól esik a barátságos köszöntés, kínálás: a finom innivaló és a nápolyi is. Meg persze a bónusz: a pompás, 360°-os panoráma fentről.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Sőt: végül az útbaigazítás is – merthogy elindulnánk tovább a jelzésen balra – holott jobbra, az erdőszélen vezet tovább. Kavargások jönnek itt is, szépen: pontosan a határkövek mentén ereszkedünk le, nem is akármilyen meredekség közepette. Hosszú balos kanyar; észrevesszük, hogy kicsit mellette megyünk, de az irány jó, hát, sebaj! Két túratárs érkezik, és előznek is, miközben a hegyoldalban csetlünk-botlunk.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Műúton át, jobbos derékszög, nagyon figyelni kell. Lápos-csillogós rét, aztán megint erdők, meredek kapaszkodó. Hányadik ma már? Visszaelőzzük a társakat, kanyargunk, faépülethez érkezünk. No lám, laminált útba igazító tábla, nekünk! Jobbra le a jelzésről, megint szép erdőkben, pontosan a határon. És itt már jelzik táblákkal, szalagokkal: mindjárt visszafelé is itt jövünk. Gyula (az egyik főrendező) ismerős hangja valahonnan fentről: „körbe, uraim!”. Mindenki mosolyog: nem a lépcsőn, hanem egy vargabetű után, de feljutunk hozzájuk mi is. Ez a Mária Terézia-kő, az újabb „hármashatár”. Legalábbis abban az értelemben, hogy itt meg az osztrák-szlovén határ kiegészül a stájer-burgenlandi határral. Így hát – pár lépés erejéig – járhattunk Stájerországban is.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fogy a narancslé, nápolyit ropogtatunk, beszélgetünk kicsit. Fotózunk, de Gyula is – az itteni képek az ő keze munkáját dicsérik: köszönöm, köszönjük!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Jönnek páran szemből, amíg az említett közös szakaszt járjuk le visszafelé, de aztán – osztrák földre érkezve – megint magunkra maradunk. Legalábbis Kalch faluig, ahol egy kis szökőkútnál arcot mosok: a túra-páros megint megelőz bennünket.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Nyomukban haladva jutunk Krittendorfba (ahol újra visszaelőzünk), miközben itt is sokfelé a civilizáció nyomait látjuk. Ami szintén szórvány, szintén tiszta és rendes, és ugyanúgy jómódot tükröz – akárcsak eddig a szlovén tájak.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Kanyargós, néptelen (de kifogástalan minőségű) útszalag visz fel Bonisdorfhoz. No, itt is a Márton-kultusz, dünnyög öcsém, látva a falu elején a khm, nem annyira művészi kápolnaszerű építményt. Igen hamar túljutunk rajta, és az elágazásnál újabb ellenőrző pont egy vadkörtefa hűs árnyékában. Igen, még mindig másodikak vagytok (András persze már másfél órája elment). Egészen kellemes ásványvizet vételezhetünk, majd bevetjük magunkat az erdő hűsébe.

 

Túratársak, de szemből. Sziasztok! – magyarul köszöntenek, de közben már az itinert is felismerem egyikük kezében. Uhhh, durván eltévedtek szegények, mint kiderül. Mások nyomában, de teljesen rossz irányba mentek, sok kilométeren át. Amazok fel is adták, ők mentik, amit lehet – de több ellenőrző pont is kimarad nekik. Útbaigazítjuk őket a közeli pontőr felé, és elköszönünk. Te Zoli, nem csak nekünk adta fel ez a túra a leckét, úgy látom! Aszfalt most is – át egy gyorsforgalmi út felett, hídon. Balról völgyekbe látunk bele, a látvány megállít, muszáj fényképezni, muszáj csodálni. De mindent lehet fokozni, tovább haladva annyira lenyűgöz az alant elterülő csodaország, hogy azt mondom öcsémnek: én itt most leülök a fűbe, legalább két percre, mert ezt nekem most itt csodálnom kell. Muszáj, érted!? Mosolyog, és leül a fűbe: érti, és ő is csodálja. Ő egy ilyen tesó.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A határ – mint szinte egész nap – folyamatos kísérőnk, útmutatónk és barátunk. Szembe szomszédok két oldalon, más-más országban, osztrák beugrót nyír egy szlovén férfi, minden két nyelven, és igazából minden: egyforma, vagy hasonló.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Újabb szép erdők, lejtők és egy esőház – emberekkel. Ó, hát csak nem? De, a Holzmannkögel (mint utolsó ellenőrző pont), igen, ismerős terep! Itt már jártunk az előző években: pár méter a magyar határ – és a hármashatár is, de oda újra már nem kell menni. Csak Felsőszölnökre, a célba. Nincs több elágazás, letérés, ellenőrző pont és útkeresés. Egy kevés osztrák oldali menet még igen, de harmadszorra már egészen ismerős, és igen; megérkezünk kis hazánkba.

 

Lekanyarodunk, pirosra a zöldről, lejtő jön és pár házikó. A végén pedig lépcső, és innentől már végképp ismerős: reggelről is. Beérkezünk a célba, Gyula gratulál, meg persze a többiek is. Oklevelet és „italbónt’ adnak a kezembe, de a jelvény (mert a maratonon az lesz!), sajnos, nem készült el: azt postán kapjuk majd meg. Zsíros deszka és kóla: jól esik mindkettő – de azért Szentgotthárdon egy kávéval tesszük majd teljessé ezt a kört. Rékával, persze, mert hamarosan ő is megérkezik. Együtt örülünk a sikernek, és osztjuk meg az élményeket. Kimondottan nehéz, kihívásokkal teli menet volt – de már most várom a következőt!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Szöveg és Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket! 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Eddig hozzáfűzött kommentek (1):
Pulmy 2018.05.12. 10:20
Ez tényleg jó móka lehetett és szellemileg is megdolgoztatott benneteket! GRT! Nekem is kedvenc tájegységem,minden ősszel szoktunk egy nagy bicajtúrát tenni a környéken Talpi barátom vezetésével. Sok ismerős helyet fedeztem fel. Most még jobban sajnálom,hogy elfoglaltságom volt ekkor,jövőre remélem ott tudok lenni.
Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. május
Rajki Róbert:
Harmatos hajnal
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...