Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szerző:
2018. szeptember 12.

A zebegényi Montmarte

Nevettünk szívből jövően magunkon és egymás bohóságán, felfedeztük az ismertet és az ismeretlent, bűntudat nélkül ettünk dupla rétest, és legalább ugyanannyira hevesen dobogott a szívünk a bokorból kiszűrődő röfögés, valamint az orrunk előtt éppen indulni készülő vonat miatt. 

A felsorolt élmények közös nevezője Zebegény. Néhányan gondoltunk egyet, és útra keltünk, hogy megismerjük a Börzsöny gyöngyszemének nevezett települést. A kiránduláshoz többféle forrás alapján gyűjtöttem információkat a látnivalókról és a túraútvonalakról. „Gyönyörű”, „lenyűgöző”, „meseszerű” jelzőkkel találkoztam a leírásokban, amelyek tovább fokozták a kíváncsiságomat. A pontot az i-re útitársunk, István tette fel: ő néhány éve kijár rendszeresen Zebegénybe csak úgy, szerelemből. A program összeállításában az így megszerzett rutinja nagy segítség volt.

 

Várakozással felvértezve indultunk el négyen a Nyugati pályaudvarról, nem teljesen zökkenőmentesen: Kata, István és jómagam nem sok reményt fűztünk Júlia társaságához, aki a vonat indulása előtt öt perccel még az Arany János utcai megállónál ült a metrópótlón. A mai napig nem tudom, hogy miféle turbó, fény és egyéb energia hajtotta a barátnőmet, aki a lomhán mozduló szerelvény ajtajában már ott állt mellettem, levegő után kapkodva.

 

Az alig több mint egyórás utazást követően csatlakozott hozzánk csapatunk ötödik tagja Sándor, aki az éjszakába nyúló péntek és a hajnalban ébredő szombat ellenére fitten, frissen és vidáman kínálta körbe szőlőjét a templom mellett Zebegény főterén. A római katolikus klasszicista templomot a „fiatalok csoportjához” tartozó Kós Károly, Györgyi Dénes, Jánszky Béla tervei alapján építették, a freskók Körösfői-Kriesch Aladár munkái.

 

A nap tematikája két részből állt: délelőtt a község látnivalói, kora délutántól egy könnyen teljesíthető körtúra volt terítéken.

 

Ennek megfelelően elindultunk az első és legfontosabb épület felé, a Monarchia Rétesházhoz. Útközben feltettem magamnak a kérdést, hogy pálinka és szendvics után vajon tényleg indokolt-e az újabb kalóriabomba? A levegőben keringő frissen sült rétes illata hamar megadta a választ: mákos-meggyes.

 

A Rétesházhoz vezető főúton elhaladtunk Kopi Mundi Zoltán outsider képzőművész háza előtt. A kerítésen beköszöntünk neki annak reményében, hogy megnézhetjük az uszadékfából készített szobrait, festményeit. A művészt alkotás közben találtuk, így a spontán tárlatvezetés elmaradt, azonban a Hajózási Múzeumtól alig pár lépésre rátaláltunk néhány Kopi Mundi-féle törpére, hercegnőre.

 

 

A Hajózási Múzeum zárva volt, így csak egy fotó erejéig álltunk meg a szépen rendezett kertje előtt.

 

 

A nap folyamán többször megtapasztaltunk a helyiek segítőkészségét, kiváltképp, amikor a beszélgetéseinkbe feledkezve útirányt tévesztettünk. Így jutottunk el néhány perc leforgása alatt a múzeumtól az ország második legnagyobb viaduktjához. A 12-es út mentén található hétlyukú vasúti hidat olasz építőmesterek irányításával hozták létre 1851-ben.

 

 

A híd alatt átkelve a forgalmas főúton balra indultunk a Napraforgó vagy másképp szlovák házakhoz. Károlyi Lászlóné grófnő küldetésének tekintette az első világháború idején (majd azt követően is), hogy segítse a rászorulókat, különösen a gyerekeket. Ezért a népművészeti stílusban berendezett, ciánkék homlokzatú házakban a Virágegylet segítségével oktatással, játékkal és sportolással teremtett élhető életet a gyerekeknek. A Virágegylet tagjai egy-egy virágról lettek elnevezve, a grófnő maga volt a napraforgó.

 

 

Az utcát elhagyva haladtunk tovább a kerékpárúttal párhuzamosan, hogy néhány pillantást vessünk a ma már magántulajdonban lévő egykori Dőry-kastélyra.

 

 

A községfelfedező túra utolsó állomása a zebegényi Montmarte, azaz a Szőnyi Isván utca volt. Rajta kívül még számos kiváló festő, szobrász, író élt tartósan vagy ideiglenesen a községben, hiszen megihlette őket a Dunakanyar. A korábban említett jelzők méltó módon fejezik ki, hogy Zebegény valóban csodálatos és magával ragadó.

 

 

A betervezett körtúrát az új kilátótól kezdtünk. Ahhoz, hogy oda eljussunk, felkapaszkodtunk a Kálvária-dombra a kilenc stáció mentén. Nem hagyhatom szó nélkül az útközben felfedezett falra hányt ajtót: egészen közel a homlokzathoz és jó magasan a ház talpazatától ott áll a funkcióját erősen megkérdőjelezhető lépcső nélküli bejárat.

 

 

 A Kálvária tetején található az országzászló, az első világháborús és a trianoni emlékmű. A történelemi megemlékezések helyszínéről csodálatos panoráma nyílik a Dunára, a községre és a Szent Mihály-hegyre.

 

 

 

Kata gondoskodásának hála a kullancsok ellen kellemes citrusos illatfelhőbe burkolózva indultunk el a sárga háromszögön. A széles szekérúton becsatlakozik a kék kereszt, amin folytattuk utunkat előbb a Csizmadia-, majd a Szeder-völgybe, onnan pedig a Köves-mezőre érkeztünk. A kilométerek előrehaladtával különböző gombákat fedeztünk fel a fák és a talaj legkülönbözőbb részein. István az elhivatott fényképészünk olykor aggasztóan meredek lejtőt is bevállalt a fotó kedvéért.

 

 

A természet számtalan alkalommal bírt csodálatra minket, a legegyértelműbb ámulatot azonban az őszikikerics-mező okozta. Harmóniát és nyugalmat sugall ez a csöppet sem hétköznapi virág.

 

 

A Köves-mezőnél megpihentünk a könnyed, de hosszú, közel hét kilométeres gyaloglás után. Festői környezetben fogyasztottuk el ebédünket: szemben a visegrádi vár, három oldalról a Börzsöny nyújtózkodó bükkerdője ölelt körbe minket. Az eddig követett kék kereszt után rátértünk az Országos Kéktúra útvonalára. Szalmabálákkal csipkézett üdén zöldellő tisztásokon vidáman folytattuk a körtúrát.

 

 

 

Az erdőbe visszatérve keskeny, de meredek úton ereszkedtünk le a völgybe, követve a Törökmező felé vezető utat. Turistatársak tömegével találkoztunk szembe, köszöntöttük egymást bátorítón, leginkább azt a hölgyet, aki aznap reggel Nógrádból indult, és a harmincadik kilométerénél tartott a találkozáskor.

 

A sáros úton nemcsak keréknyomokat, hanem vaddisznók lábjegyét is észleltük. A csapat kicsit elcsendesedett, a fiúk jelezték, hogy nem lehetnek messze a sörtevadak. Mint önkéntes túravezető kezdett kissé gyanús lenni a követett út, ugyanis nem találtam egy ideje a turistajelzést. Belemerülve az útvonal leírásába és a térképbe, egyszer csak röfögést hallottam a hozzám közel eső bokorból. A másodperc töredéke alatt lefutott a belső mozimban, ahogy egy termetes anyakoca elém perdül kecsesen, de nem túl kedvesen, így az ijedtség és a félelem bizony kiáltásra bírt. A bokor felé pillantva kék pólóban és két lábon közeledett a vélt disznó, aki bizony nem volt más, mint Sándor. Miután a pulzusom és a lelkivilágom helyreállt, már felszabadultan tudtam nevetni, majd a világ legkiválóbb vaddisznó-imitátorának kitüntettem magamban túratársamat. Szerintem nem lehet eldönteni, hogy kettőnk közül melyikőnk rémült meg jobban a másik reakciójától.

 

A pár perces jelent után közösen arra az álláspontra jutottunk, hogy bizony eltévedtünk. Épp a visszafordulás gondolatán töprengtünk, amikor három fiatal srác közeledett biciklivel felénk. Megnyugtattak, hogy jó úton haladunk Zebegény felé körtúránk végéhez, gyalog nagyjából egy órára voltunk a templomtól. Az információ birtokában haladtunk tovább, amikor végre észrevettük azt a zöld vonal jelzést, amelyre a kék után kellett volna becsatlakoznunk Törökmezőnél, és amely visszavezet a főtérre. Addig háromszor keltünk át a Malomvölgyi-patakon, így a cipők nem úszták meg szárazon a kirándulást.

 

 

Az eltévedésünk miatt nem láttuk az egykori vízimalom maradványait, a természet azonban kárpótolt minket egy égi jelenéssel.

 

 

A bringás fiúk jól saccolták, ugyanis egy óra gyaloglás után valóban elértük Zebegény első házait. Az aszfalton a kellemes fáradtságtól elcsendesülve haladtunk a főtér felé. A tervezett 14 kilométernél valamivel kevesebbet tettünk meg, de a lábunk így is megérezte azt az egy két kaptatót, meredek lejtőt, ami útközben adódott.

 

Záróakkordként Sándor kedvesen meghívott minket egy újabb kör rétesre. A szokásos lelki tusám ezúttal elmaradt, egyszerűen élveztem a friss, ropogós, porcukros almás ízt. Mint ahogy élveztem az egész nap hangulatát, a társaságot, a környezetet mindent úgy, ahogy van. Hazafelé csendben elköszöntem a községtől, és megígértem Zebegénynek hogy visszatérek még hozzá, most már én is csak úgy. Szerelemből.

 

Szöveg: Jónás Beáta és fotó: Németh István

 

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
 

Fedezzük fel a palóc fővárost!

Fedezzük fel a palóc fővárost!

2024.03.28.

A Nógrád vármegye északi peremén, Budapesttől jó órányi autózásra fekvő egykori vármegyeszékhely, Balassagyarmat erős túlzással sem nevezhető felkapott turistacélpontnak. Pedig ez a bájos, szépen fejlődő Ipoly-parti városka történelmi városközpontjával, a Palóc Ligettel, és a közelmúltban átadott, igényesen kialakított tematikus tanösvényeivel egy remek városnéző kirándulást ígér az ide látogatóknak.

→ Tovább
Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

2024.03.20.

Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek a huszadik századi magyar történelem egyik legnagyobb hatású alakja az ötvenes években a felsőpetényi Almásy-kastélyban raboskodott. Ittlétének és szerencsés kiszabadulásának színhelyeit, emlékműveit kerestük fel a rétságiak által szervezett "Mindszenty nyomában" elnevezésű túrán.

→ Tovább