MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya
2016.01.23. 09:00,   Szöveg: Melis Dóra,   Fotó: Juhász Norbert

Amikor gatyába rázott a bakonyi fenevad

Nem tartom magam a túrázás nagyágyújának, de a tejfelesszájú kiránduló szintjét már egy ideje csak-csak megugrottam. A barátommal bőszen rójuk a hazai tájakat, és egy príma csomagot is kifejlesztettük többnapos masírozásainkhoz: a fejlámpától kezdve a gázfőzőn át minden szükséges kellék megtalálható túrazsákunk szegmensei között. A tapasztalatok és józan paraszti eszünk gyakori használata ellenére utolsó barangolásunkon elkövettünk egy elemi szarvashibát, és világossá vált, hogy van még hova fejlődnünk. A leckét nem más adta fel nekünk, mint egy csámcsogással és horkantással megfűszerezett állati hang, mely olyan erős hatást váltott ki belőlünk, hogy egy életre megjegyeztük a tananyagot.

Egy éve kattantunk rá a Magyarországot átszelő kéktúrára és azóta is lelkesen gyűrjük a kilométereket, halmozzuk a pecséteket. A kirándulások igazi tisztítótüzet jelentenek nagyvárosi életünkben, mely során teljesen lecsutakoljuk a mindennapos stressztől fuldokló gondolatainkat. Először falatnyi kiruccanásokkal kezdtük bevenni a közelben lévő Budai-hegységet, de étvágyunk és kondíciónk egyre nőtt, és mindinkább növeltük a távokat.


Nemrég a Zirc-Bodajk szakasznak vágtunk neki egy barátunkkal karöltve. A Kelet-Bakony igazi csemege azoknak, akik még csak ismerkedős fázisban vannak a Kéktúrával és nem egy brutális szakasszal szeretnének belecsapni az országjárásba. Hátitáskám – amit jóformán már csak a szentlélek tart egyben – roskadozott a kötelező konzervektől, váltásruháktól, hálózsáktól és további, a túrázáshoz elengedhetetlen kütyütől és holmitól. A vonatállomásról indulva lelkesen vágtunk neki az előttünk álló távolságnak. Az első zsenge méterek mindig könnyedén mennek, a táskád súlya csak folyamatosan nehezedik rád, majd a túra végén szinte úgy érzed, hogy a pántok menthetetlenül hozzánőttek sajgó vállaidhoz. A könnyed menetelés alatt az agyadból kikopnak a hétköznapi lét emlékfoszlányai és már csak a kongó üresség kavarog a fejedben. Üdítő érzés ennyire elrugaszkodni a valóságtól, mindezt egy pompás természeti környezetben.

 

Fotó: Hörpölin

Búcsú Zirctől, irány a Bakony!


A monotónia akut tüneteinek kezelésére kiválóan szolgált a túra azon szakasza, ahol a nagy tavaszi erdőirtás miatt kivágott fák között kellett szlalomoznunk, és szabályos hadjáratot indítottunk az elkallódott jelzések után. A reuma megelőzésétől tüzelve vetettük bele magunkat a csalándzsungelbe, hogy a kekec jelek nyomára bukkanjunk.


Van valami íratlan szabály arra nézve, hogy ha két túrázó szembejön egymással, minimum egy biccentéssel illik jelezni, örülünk, hogy rajtunk kívül mások is bolondulnak a természetjárásért. Most összesen kétszer botlottunk bele sorstársakba. Egyikükkel jó magyar módjára lehörpintettünk egy termetes felest, mely kiváló löketet adott a még előttünk álló kaptatósabb terephez.

 

Fotó: Hörpölin

Az út szépsége


A teli zsákkal való napi 20 km-es menetelés után az utolsó métereken jól esően tántorogsz a fáradtságtól, és iszonyatos örömmel veted le magadról a hónaljadba szinte belegyökerezett táskát. A kimerültség ellenére csodás érzés az erdőben tűzifa után „rambózni”, ahogy a sátor felállításának is megvan a maga romantikája az idilli környezetben. A tűzrakás szinte előírt szertartása a vadkempingnek, de az alapdarabnak számító sóletkonzervet a gázfőző lángjain melegítettük meg. A vacsora zárásaként egy korty pálinkával készültünk fel az előttünk álló hűvös éjszakára, majd összekuporodtunk sátrainkban, és felvettük a kötelező magzatpózt.

 

Fotó: Juhász Norbert

A helyszín

 

Már épp elbóbiskoltunk volna, mikor egy váratlan horkantáscunami kicsapta az utolsó csipát is a szemzugainkból. Aki a horrorfilmek emlőjén nőtt fel és még kevés tapasztalattal bír az erdei sátrazás terén, annak az összes vadonban játszódó rémséges pillanatkép lepereg lelki szemei előtt. A táborunk mellől érkező hang tulajdonosaként különböző alakba bújt démonokat vizualizáltam, és minden erőmmel hálózsákom szöveteibe kapaszkodtam, mintha a gyenge anyag biztos védelmet nyújtana bármilyen szörnyűség ellen. A vérszívó szipirtyók és emberevő boszorkányok helyett valószínűleg egy kóbor állat szimatolta ki ostoba módon elöl hagyott konzervdobozainkat. Minden létező variáció a fejembe ötlött, az összes vadállat elleni varázsige és koreográfia ott cikázott a fejemben. Tapsoljak? Kezdjek el halandzsául óbégatni, netán a fejlámpa fényétől megijed és tovább sasszézik? Sátrunkban dekkolva tanakodtunk, amikor iszonyatos hang társult a mohó állat lármájához. Kétségbeesetten agyaltunk, vajon mi a lehet a hajmeresztő zsivaj forrása, mikor rájöttünk, hogy a furcsa hang a másik sátorban szendergő barátunk testéből áriázik. Zoli édesdeden aludt, és ezt horkolás formájában adta a világ tudtára. Kánonban zengett a két zaj és barátunk hortyogásához kiválóan passzolt a pár oktávval mélyebb állati nesz. Furcsamód éppen a cimboránkból kiáramló dörej volt az, aminek köszönhetően az állat tovább cammogott. Lehet, hogy egy konkurens jószágot vélt felfedezni fiatal barátunkban, akinek fogalma sem volt állatűző szupererejéről.


A reggeli kávé közben sejtésünk beigazolódott, és kiderült, hogy Zoli semmit nem fogott fel az egész vadállatkrónikából, valószínűleg saját horkolása fosztotta meg az élménytől. A koffein észhez térített minket, elfelejtettük az éjjeli kalandot, szuvas végtagjainkban pedig újra elkezdett keringeni a vér. Friss lendülettel püföltük a kilométereket, szinte szökdécseltünk táskáink súlya alatt. Végül három nap alatt értünk el a célállomáshoz, ahol csurig mocskos mancsokkal, de boldogan nyomtuk rá a kirándulás utolsó pecsétjét kéktúrás füzetünkbe. Annak ellenére, hogy minden porcikánkban csontig hatolt a kellemes bágyadtság, szinte égett a föld a talpunk alatt, hogy azonnal nyakunkba vehessük a következő szakaszt.

 

Bodajk fölött, célegyenesben


Azóta is bőszen tapossuk a kéktúra ösvényeit, ám okulva a banális gikszerből, minden ételmaradékot a lehető legmélyebben elspájzolunk, egy rakat zacskó biztonságos rejtekébe. Nevetséges eset, de azt a bizonyos horkantást túrázós történelmünk egyik leghasznosabb tanulságaként könyveljük el.


A cikk a Turista Magazin 2015-ös cikkíró pályázatára érkezett.

 

Kapcsolódó cikkeink:

Három szurdoktúra, amit nem fogsz elfelejteni

Öt különleges hazai tó, ahova megéri elutazni - 1. rész

Nagy kihívások kis sziklákon

Kilátók, ahová bármikor megéri felmenni






HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. október
Ángyán Krisztián:
Vintgar-szurdok
38. Gerecse 50
38. alkalommal rendezték meg a Gerecse 50 teljesítménytúrát 2019. április 27-én, közel 6500-an...