MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

2017.10.17. 14:40,   Szöveg: Gombos Kálmán,   Fotó: Gombos Kálmán

Egy nap két kilátó kétszer a Balaton-felvidéken

Varázslatos, lenyűgöző és sokszínű. Az aranyló október nyárias, kifejezetten meleg hétvégével ajándékozta meg a természetbe vágyókat. Lehet-e szebb, hangulatosabb tájat választani ilyenkor egy túrához, mint a Balaton-felvidék? Aligha! Egy esti vagy éjszakai túra egészen remek ötlet ilyenkor.

Egyre többen jönnek rá, hogy a Balaton bizony alaposan túlhaladta azt a két és fél, három hónapos szezonális mivoltát, ahogy évtizedekig tekintettünk rá. Sok-sok kiváló program közül választhatunk az év többi időszakában is. Így bukkantam rá a Balaton Riviéra Egyesület és a Zöld Bakancs közös rendezvényeire. Kettőre, igen, mivelhogy azonos helyszínen és napon (négy és hat között) választhattunk kilenc, vagy tizenhárom kilométer közül. Muszáj választani? – töprengtem, és máris kialakult egy terv. Főként az után, hogy pici lányom már egy ideje nyaggatott: volt már szinte mindenféle túrán – de éjszakain nem. És hát persze: nagyon szeretne. Anya valamivel kevésbé volt lelkes, de egy hét közbeni „főpróbával” meggyőztük. Kiszámoltam, hogy kellően gyors (azaz: sok futással kombinált) tempóval még belefér a 13 elé a 9 is. Nosza! Alsóörsi szállás foglalása, majd egy délelőtti remek veszprémi óvárosi séta – és máris a rajtban találom magam.

 

Fotó: Gombos Kálmán
 

Két hete a Nyitott pincék 30 TT-n igazán jól éreztük magunkat, így nagy bizalommal érkezek, ráadásul kicsit korábban el is rajtolhatok: igazán kedves gesztus, köszönöm! Háromnegyed négykor hagyom el a Tourinform-irodát, és kezdem meg a hosszú, egyenes menetelést. Alsóörs egyik fő utcája nyílegyenesen észak felé vezet – pontosan neki a Somlyó-hegynek. Ahol ellenőrző pont fogad majd – a második. Az első ugyanis – mit tesz Isten! – nagy kedvencem, a Felső kocsma. Máskor is, minden túrán megállásra kényszerít – most meg pecsételnem is kell. A még mindig nagy melegben persze hogy jól esik a sok hosszú lépés után a hosszúlépés; a bor most is remek. Hajrá, a kék keresztet kék háromszögre cserélem, majd arról is letérek: a kiírás szerint a temetőn keresztül kell felfelé menni. Itt még úgysem jártam, nosza! Kövezett út felfelé, majd át a zöld kapun, és fel a Somlyóra. Remek ösvény visz fel, az elágazástól meg már jól ismerem.
 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Kirándulók, sétálgatók – de pontőr kinézete senkinek sincs. Kellékei (pl. pecsét) végképp nincs senkinek. Talán a felső szinten? Felrohanok, de ott sincs senki – pedig a rajtnál megnyugtattak, hogy idő előtt kint lesz valaki. Fotózok hamar (afféle bizonyítékként is), és futás le. És tovább, a hegyről is le, kék háromszög, told neki, hatig vissza kell érned! Vagyis hát kicsit előbb, újabb nevezés, és a többi, nem húzhatom az időt. El is megyek szépen a kék háromszög letérése mellett: új nyomvonal, nem jártam még ezen, rohanok a régin, mire végre tudatosul bennem, hogy ezek bizony szépen le lettek festve. Dupla vagy semmi-játék következik – és bejön. Le tudok evickélni a végénél, rátérek a Balatoni Kékre, ahol egy kis aszfalt jön. Máris itt az Amfiteátrum! Na, oda gyorsan bekanyarodok. Megcsodáltam már sokszor, nem is amiatt… Az előzetesek (és a rajtoltatók) borítékkereső játékról regéltek, amivel borcsomagot lehet nyerni. És hát ki ne szeretne játszani? Boríték azonban sehol, és egy-két percnél többet erre most tényleg nem tudok szánni. Így hát jöhet a kaptató: előttem a Csere-hegy.

 

Fotó: Gombos Kálmán
 

Szűk, egyszemélyes, kanyargó ösvény. Sok helyütt technikás is: vízmosásos, gyökeres, sziklás-köves. A nap gyönyörűen süt, de már elég alacsonyan, és csodálatosan szép, meleg színeket varázsol elém. Igaz, komoly segítőre is lel a természetben: a lombok és a cserjék, az aljnövényzet és a friss avar színes kavalkádja mesébe illő, komolyan. Issza szemem a látványt, és tudom, hogy jövök még ide is ma –, de az már teljes sötétben lesz. Felérkezek, jobbos kanyar, kavicsos út. És pár méter múlva az egyik legszebb kilátó, a Csere-hegyi. Vörös kövein megcsillan a napfény, tornya hívogat. Pontőr itt sincs még, de panoráma van, így hát lent nyomok egy – kilátót ábrázoló – bélyegzőt. És hajrá! Nagyszerű, kellemes, lejtős futás a sárga háromszögön, le egészen az útig. Ahol balra fordulok: piros sáv, be Felsőörsre. Futás, tovább, az aszfalt szélén. Erre készültem, ennek megfelelő cipővel, és hálásan gondolok a helyes döntésemre. Itt a falu, emelkedő, tempós gyaloglással pihenek. Eladó virágpalánták az út szélén, néhány járókelő, meg a templomok tornyai a lassan lebukó nap fényében. Aztán a pizzéria, ahová belépek az utolsó előtti pecsétért. Barátságos köszöntés, te vagy az első, jó utat! Hát azt sejtettem, igen…

 

Fotó: Gombos Kálmán
 

Zöld kereszt, le a völgybe, a fák színei elmondhatatlanok. Sajnos a fénykép sem képes visszaadni, de azért próbálkozok. És itt a Malom-völgy, ahová bármikor szívesen jövök vissza – de ez a mostani még emelni tud a lécen, az eddigiekhez képest is. Az ősz ennél szebb aligha tud lenni. A suhogva ereszkedő és földet érő tarka levelek finom hangjai, a mellettem csobogó patak lágy, békés hangja, a távoli gulya motoszkálása, és előttem, a faluból ideszűrődő harangszó. Ebbe olvad bele futó talpaim halk nesze, ami most valahogy csodálatosan beleillik ebbe az idilli mesébe. Futok, futnom kell, de újra meg újra kiesek a tempóból, mert fényképezni kell, fényképezni muszáj. Talán végtelen novemberi esős napokban, vagy január végi csikorgó hidegben, de ezeket a fotókat még nézegetni fogom, ebben biztos vagyok.

 

Fotó: Gombos Kálmán
 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Felbukkan Lovas, figyelek a szalagokra; kis letérés a kékről. A Lovas Kikötő névre keresztelt vendéglő-kocsma-bisztró megállít. Egyrészt pecsételek, mint utolsó ellenőrző pont, másrészt megkóstolom a Ház borát (és meg is dicsérem, mert megérdemli). Harmadrészt meg, a zongorán mintha egy fehér boríték csücsülne?! Nahát, sikerült!! Az utolsót, de megtaláltam. Besüllyesztem az itiner mellé, elköszönök, és futás! Pedig hát már, talán ennyire nem is kellene. Az óra azt mutatja, hogy szépen be fogok érkezni. Telefon a lányoknak: negyed órán belül beérkezek! És valóban. Még megcsodálom újra, lentről a Somlyó-hegyi kilátót, aztán zúgás le egy hosszú, egyenes utcán, pompázatos fák alatt. Leérkezek, itt a főút – és beérkezek. Nézzük: 1:52, öröm és boldogság. Majdnem hetes átlag, két kilátóval – és még csak alig múlt fél hat. Jól esik a szervezők gratulációja – és ehhez most még ajándék is jár. Hat üvegnyi remek borválogatás, a Gelléri pincészettől: köszönöm ezúton is!

 

Fotó: Gombos Kálmán
 

 

Feleségem és kislányom fogadnak: iszok egyet, pólót cserélek, dzsekit veszek magamhoz. És az este még csak most következik! Pici lányom, Emese számára ténylegesen. Aki eddig türelemmel várt (na, jó, aludt is egy kellemeset) – de most aztán: kezdődik! Hát akkor rajta. Egy gyors fotó a strand előtt, és mehetünk előre, fel. És hamar fel is jutunk a kocsmához. A temetőt most inkább kihagyom, és jöhet a kék háromszög, oda-vissza. Feljutunk a kilátóhoz, tempónk teljesen megfelelő, de a dzsekik majd csak fent kerülnek elő, addig biztosított a „fűtés”. Akárcsak a fejlámpák: a lenyugvó nap utolsó sugarai még elégségesek a feljutáshoz. A kilátó tetejéről való gyönyörködéshez meg pláne!

 

Fotó: Gombos Kálmán
 

Hihetetlen időzítés – vagyis hát inkább szerencsés egybeesés: ennél tökéletesebb időpontban nem is érkezhettünk volna. Próbálkozom, de az elkészült fotók igen szerény próbálkozások csak, hogy visszaadják az ottani látványt, hangulatot, érzéseket. Attila a pontőr: persze hogy megengedi Emesének a bélyegzést. Elköszönés, ereszkedés, most már szabályosan, a jelzésen. Kis aszfalt, határozott léptekkel, elhagyjuk a civilizációt, itt az Amfiteátrum. Bent áll egy kocsi, ajtaja nyílik, Anya!! Hát te?! Hát igen, nem vagyunk egyformák… De aztán közös erővel meggyőzzük, hogy életben fogunk maradni, nyugodtan mehet olvasni-tévézni-dolgozatot javítani, amit szeretne. Mert mi meg ezt szeretnénk.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Kikanyarodunk, két lámpa közeledik mögöttünk, megvárjuk őket. Nahát! Egy apa és lánya! Hihetetlen. Jáde és Gábor aztán igen kellemes útitársnak bizonyul, és innentől egészen a célig együtt haladunk. Lányok persze előre: felfedezni, lámpázni, jelzéseket figyelni. No és persze a természetet vizslatni: mindketten reménykednek valami éjszakai találkozásban: hétfejű sárkány vagy krokodil is jöhetne akár, de legalább egy bagoly, szarvas vagy akár sün. Sajnos-szerencsére egyik sem vetődik elénk, de így is kiválóan elvannak, és észre sem vesszük, hogy igazából mindeközben: határozottan emelkedünk. Megérkezünk a tetőre, itt vannak az épületek, a kilátó sejlik fel kissé. Pontőr köszön ránk, a kislányok dicséretet kapnak, de félig se figyelnek oda: kismacskák! A bokrok alól bukkannak elő, és fogalmuk sincs róla, hogy ők most tulajdonképpen: vadmacskák. Felszaladok közben a kilátóba, megcsodálom az éjszakai Almádit és Balatont. Lent még mindig nagy az öröm, alig lehet tovább indulni. Igaz, akkor aztán nagyon: a kellemes lejtő és a remek fényvisszaverős szalagozás kiváló segítség a gyors lefelé haladásban, és bizony Gáborral többször is futásra váltunk, hogy csemetéink tempóját tartani tudjuk.

 

 

Fotó: Gombos Kálmán


Mint apák is remek társra találtunk, és nem győzök örülni a dolgok ilyetén alakulásán. A kellemes beszélgetés mindenkinek felgyorsítja az idő múlását: aszfaltra érkezünk, szőlők közé. Turista-jelzések ugyan nincsenek, de a foszforeszkáló szalagok teszik a dolgukat. Ráadásul túratársam kiválóan ismeri a környéket, így gond nélkül, pompás hangulatban haladunk lefelé. Közben a lányok szája be nem áll – ha csak addig nem, amíg a csereberés ennivalókat majszolják. Helyenként felemeljük őket, hogy szintén részesei lehessenek a Balaton (egyre kevésbé) távoli látványának. Folyamatosan közeledünk ugyanis hozzá, ami egyszersmind a célhoz való közeledést is jelenti. Nem telik bele sok idő, és hívhatom feleségemet: nem, nem a tervezett tíz óra körül, hanem hamarosan, talán tíz perc múlva bent leszünk! Hihetetlen, alaposan meg is lepődik, de aztán indul is. Mi átkelünk a zebrán (és a 71-es úton), majd a vasúton is, és a kemping mellett haladunk. Mutatjuk a kicsiknek: ott, azok a fények már a célt jelentik. Mondjam, hogy majdnem elsírják magukat?! Hogy még ne legyen vége! Lányomnak mondom viccesen: Emese, megcsináljuk még egyszer, mit szólsz? „Apaaa, az szuper lesz, csináljuk meg!! Kérlek!” Na, ezt hívják öngólnak.
 

Tüzek, lángok, zsibongó hangulat. Pompás étel illata, falatozó-beszélgető emberek. És anya, természetesen, de az aggodalom mintha nála is büszke örömmé változna át. Hát, a büszkeséggel nincs egyedül; vagyunk még páran így, igaz, Gábor? Főleg a kedves gratulációk, dicséretek közepette: nagy az öröm. Aztán a lányok felfedezik, hogy mellettünk játszótér van – és ott folytatják a „bulit”. Mint akik nem is most jártak végig 9,9 kilométert, két heggyel és kilátóval, lámpázva. Mi addig jót beszélgetünk, és bekanalazunk egy-egy remek babgulyást. A fél literes ásványvíz azért nekik is gyorsan legurul, de a bográcsos helyett inkább müzlit és gyümölcsöket választanak. Lényeg, hogy mindenki kitűnően érzi magát, és nagy-nagy öröm számomra, hogy ilyen jól sikerült ez az alkalom is.

 

 

Kapcsolódó cikkeink:

Balaton-felvidék akármikor, akárhányszor
A tanúhegyek királya, a Szent György-hegy

Bor, túra, Csopak





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
PROGRAMOK
2018. január
H K Sze Cs P Szo V
01020304050607
08091011121314
15161718192021
22
232425262728
293031
program
korlátozás
A hónap fotója
2017. december
Tóth László:
Téli rajz
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...