Élet a Kéken 4. RÉSZ - BODAJKTÓL DOROGIG

Az Országos Kéktúra tizedik és tizenegyedik túrája a Vértesen és a Gerecsén vezet keresztül. Bodajkot elhagyva átvágunk a széles Móri-árkon, majd Csókakőről a Vértes-fennsíkra felkapaszkodva folytatjuk az utunkat. Rövid kitérőt teszünk a Gánti-medencébe, utána -visszatérve a fennsíkra - elgyalogolunk  Szárligetig, ahol átlépünk a Nyugati-Gerecsébe. Nyugat felől megkerüljük a dombok között a Központi- Gerecse kismedencéit, majd a Keleti-Gerecse északi hegyvonulatának gerincén (ezt az OKT-igazolófüzetben Gete-hegységnek nevezik) érkezünk meg Dorogra.

Szerző:
Horváth Béla
Fotó:
Horváth Béla
Gulyás Attila
2014. április 12.

Az Országos Kéktúra tizedik és tizenegyedik túrája a Vértesen és a Gerecsén vezet keresztül. Bodajkot elhagyva átvágunk a széles Móri-árkon, majd Csókakőről a Vértes-fennsíkra felkapaszkodva folytatjuk az utunkat. Rövid kitérőt teszünk a Gánti-medencébe, utána -visszatérve a fennsíkra - elgyalogolunk  Szárligetig, ahol átlépünk a Nyugati-Gerecsébe. Nyugat felől megkerüljük a dombok között a Központi- Gerecse kismedencéit, majd a Keleti-Gerecse északi hegyvonulatának gerincén (ezt az OKT-igazolófüzetben Gete-hegységnek nevezik) érkezünk meg Dorogra.

 

Csókakő vára és a Móri-árok

 

Csókakő

A Vértesen átvezető, alig ötven kilométeres utunkon három várat is érintünk: a Bakony felől érkezve először Csókakő várának tövében haladunk el. Érdemes letérnünk az Országos Kéktúra jelzett útvonaláról, hogy felkapaszkodjunk a falak közé, mert nagyon szép kilátás nyílik odafentről Csókakőre, a Móri-árokra és a távoli Bakony keleti vonulataira. A várat először 1299-ben említették oklevélben, stratégiai jelentőségét pedig bizonyítja, hogy a törökök háromszor is elfoglalták, de mindannyiszor visszavettük tőlük. Később a tornyába villám csapott, a török idők után tulajdonosai nem törődtek vele, így a falak lassan pusztulásnak indultak. Bár a régészeti feltárása 1960-ban megkezdődött, a vár folyamatos rekonstrukcióját a Csókakői Várbarátok Társasága szervezi és végzi. A bakancsos túrázók örömére 2013-ban átadták az újjáépített kaputornyot a nagyközönségnek.

 

Erősség a rengetegben - Gesztes

A Várgesztes községe fölé magasodó hegyen trónoló Gesztes várát sem ejti útba a kéktúra, de ide is érdemes felsétálni az útvonalunkhoz csatlakozó kék romjelzésen. Pontos építési ideje nem ismert. A törökök ezt a várat is többször ostromolták és el is foglalták. A harcok végeztével az erősség állapotával senki sem törődött, ezért lassan pusztulásnak indult, köveinek egy részét pedig Majk kamalduli remeteségének építéséhez használták fel. Felújítása az 1960-as években zajlott. A várfalak között vendéglő és turistaszálló üzemel, de érdemes felmenni a falakra is, mert csodálatos panoráma nyílik onnan Várgesztesre és a környező erdőkre, hegyekre. Gesztes várát 2013 késő őszén felújítási munkák miatt lezárták, úgyhogy túránk előtt érdeklődjünk,  megnyitott-e már, hogy ne járjunk feleslegesen!

 


Vitányvár

 

Hol vár állott, most… - Vitányvár

Vitányvár a Vértesen átvezető utunkon érintett harmadik erősség. Érdekessége, hogy az erdőben szinte elfeledetten álló romokat csak az Országos Kéktúra ösvénye keresi fel. A másik két várhoz hasonlóan ezt is egy rövidke, kék színű romjelzésen érhetjük el a kék sávjelzésről. A vár járművel szinte megközelíthetetlen. A török időkben elpusztult erődítményen soha nem végeztek állagmegőrzési, felújítási munkákat - leomlott kövek, törmelékek közül emelkednek ki a helyenként több emelet magas falak. Habár nincs kitéve látogatást korlátozó tábla, felhívjuk mindenki figyelmét, hogy óvatosan járjon az omladékos falak között.

 

Emlékerdő - Körtvélyespuszta

A régi, mára már megszűnt település helyén egy alapítványi tábor üzemel, az Országos Kéktúra útvonala pedig elvezet a község régi temetője mellett, amelyet lassan visszafoglalt már magának az erdő. Az öreg sírkövek vésetei nagyon kopottak, egy részüket már ki sem lehet betűzni, de egyes feliratok szerint 120 évesek is vannak közöttük. Érdemes megállni egy pár percre ezen a különös hangulatú helyen. A temető után érjük el a Mária-szakadékot, melynek fehér mészkőfalai között hagyjuk magunk mögött a Vértest.

 

 

Pisznicebánya 

 

Kőből kinőve - Pisznice

A Gerecsében előforduló vörös színű, jura időszaki, meglehetősen kemény, őslények maradványaiban gazdag mészkövet (ezt piszkei, tardosi, avagy magyar márványnak is nevezik, bár nem ment végbe benne a márványra jellemző metamorf átalakulás) több helyen bányászták, illetve bányásszák jelenleg is. A kitermelt kövekből Mátyás király visegrádi és budai palotáját díszítették, de Bécsbe is szállítottak a vöröses kőzetből a Dunán. Működő kőfejtő található a Tardos feletti Bánya-hegyen, a Pisznice (545 m) délnyugati oldalában nyíló Pisznice-barlang ugyanakkor már 1982 óta fokozottan védett természeti érték.

 

Második Mohács - Pusztamarót

Az 1526-os mohácsi csatavesztés tragédiája mellett az évszázadok során lassan feledésbe merült a pusztamaróti csata emléke. A Mohács síkjáról visszavonuló magyar hadak és a menekülő lakosság egy része a Gerecsében, Pusztamarót közelében szekértábort hozott létre, a katonák pedig innen portyázva zavarták a törökök vonulását. Végül 16 000 fős török hadtest vonult a hevenyészett erősség ellen. A harcban megközelítőleg 25 000 magyar lelte halálát, köztük sok nő és gyermek. 2003-ban emlékművet állítottak az itteni csatavesztésnek a pusztamaróti tisztáson, a kéktúra útvonalán.

 

 

 

Pusztamaróti emlékmű 

 

Kaland a Kéken - Este a Nagy-Getén

Szeretem a túráimon a korai indulást, mert így nagyobb távot tudok megtenni sötétedésig. Túratársammal azonban - egyéb elfoglaltságok miatt - csak délben tudtunk nekivágni Mogyorósbányától Dorogig vezető túránknak. Habár ez nem egy hosszú szakasz, alig 15 kilométer a távolság a két település között, három hegyet is meg kell mászni közben. Utolsóként a 455 méter magas Nagy-Getét, méghozzá a nagyon  meredek nyugati oldala felől. Ráadásul ezen a túrán még a 20-25 centiméternyi, korán leesett novemberi  hó is visszafogott bennünket.

 

Kép

 

A behavazott Nagy-Gete

 

A Kőszikla és a Hegyes-kő megmászása után csak fél három után érkeztünk Tokodra, vagyis nagyjából az út felét tettük meg. Itt behúzódtunk az Aladár kocsmába, a pecsételőhelyre, egy kicsit megmelegedni. Egy-egy pohár forró, de rettenetesen savanyú forralt bor elfogyasztása után túratársamtól elbúcsúztam Tokod főterén, a buszmegállóban, aztán egymagamban vágtam neki az egyre lejjebb ereszkedő nap fényében a Nagy-Getére vezető útnak. Az enyhe emelkedő nem tartott sokáig - még a horgásztó előtt le kellett térnem a kényelmesen járható földútról, hogy nekiveselkedhessek a meredek kapaszkodónak.

 

Behavazott ösvényen

Kitaposott nyomok hiányában csak a felfestett jelzésekre hagyatkozva baktattam felfelé, keményen megküzdve a hóval és a meredek emelkedővel. Végül megérkeztem a Nagy-Gete kúpja alá, ahol pár percet pihentem a csúcsra vezető köves-sziklás hegyoldal aljában. Csak indulás után láttam, hogy a vastag hó belepte a köveket is. Minden lépésem előtt botjaimmal kellett kitapogatni, hová is teszem a lábam. Lassan araszolgatva, többször is megállva, éppen naplemente után értem fel a hegytető tisztására, a fakereszt tövébe.

 

Kép

 

Kilátás a csúcsról a Gerecse felé

 

Masszív, mintegy 35-40 centis hótakaró fogadott a tetőn - pár percig elgyönyörködtem a Gerecsére nyíló, valóban csodálatos kilátásban. Az egyre sűrűsödő alkonyatban a fejlámpámat elővéve indultam tovább a kereszttől. Pár lépés után elértem a tisztást határoló cserjést. Próbáltam az ösvényt követve áttörtetni rajta, de ekkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy a tövises, szúrós ágakat úgy összegubancolta a szél, hogy kézzel lehetetlen volna szétválasztani azokat. Máshol sem találtam átjárót, de visszafordulni késő lett volna, hiszen már ráborult a hegyre az este, sötétben pedig a Nagy-Gete havas, nyugati oldalán lemenni szinte lehetetlen.

 

Végül teljes súlyommal nekidőltem az ágaknak, erre nagy nehezen engedtek, így pár perc alatt - némileg megtépve - átküzdöttem magamat ezen a „tüskeváron”. A bozótos túlsó oldalán könnyebb lett az utam: a sokkal enyhébben lejtő keleti gerincen már viszonylag gyorsan tudtam haladni. Az utolsó képeket a Kis-Gete (283 m) keresztjénél készítettem negyed hat után, hat óra felé pedig elértem Dorogot. Azt hittem, a veszélyeket már magam mögött hagytam, de tévedtem...

 

Kép

 

Napnyugta a Kis-Getéről

 

Meg(cs)úszva

Napközben enyhén olvadt, estére azonban kemény fagy jött, úgyhogy a hólé ráfagyott az úttestre. Gyerekesen csúszkáltam az enyhén lejtő István király utcán a városközpont felé, s csak akkor álltam félre a járdára, amikor egy közeledő autó hangját hallottam meg magam mögött. Érdeklődéssel figyeltem, hogyan manőverezik a sofőr, majd miként veszíti el lassan a jármű feletti uralmát a lejtős jobbkanyarban. Nagy nehezen pár lépéssel arrébb korcsolyáztam a síkos járdán, mert úgy éreztem, engem vett célba. Tőlem nagyjából ötlépésnyire hajtott fel végül a járdára az autó, és „koccolta le” az egyik házfalat nagyjából ott, ahol korábban álltam. Megkérdeztem a benn ülőktől, történt-e bármilyen bajuk, de a sofőr csak a fejét rázta. Időközben a háziak is kinéztek a zajra, én pedig indultam tovább az állomás felé. Ekkor már nem volt kedvem csúszkálni.

 

  

 

 

Cikkajánló