Tóni a kéken

2016. január 28.

Ember tervez, avagy hogyan kerültem Tónival a Kékre

Úgy terveztem, hogy tíz éven belül befejezem a kéktúrát. Meg azt is, hogy a végén sátrazok majd, hiszen így is kezdtem el annak idején. És azt is, hogy egyedül fejezem be. E három vállalásból végül csak az egyik teljesült.

1. nap: Boldogkőváralja - Regéc

 

Mielőtt elindultam, alaposan utánajártam mindennek, ami a zempléni szakaszhoz szükséges volt, és így figyeltem fel rá, hogy Tóni (becsületes nevén Puskás Antal) nagyjából akkor ér oda, mint amikor én. Egyeztetve a menetrendjét, sajnálattal konstatáltam, hogy elkerüljük egymást. Mire én Boldogkőváraljára érek, ők már messze járnak majd.


Így indultam el tehát október 7-én, szerdán. Berci, egy kedves telekocsis srác, elvitt Miskolcig. Ekkor már úgy gondoltam, valahogy mégis utolérem Tóniékat. Stoppal jutottam el Boldogkőváraljára, és tempósan átrobogtam a falun, majd eljutottam Arkára. Hála az otthoni segítségnek, kiderült, Tóniék Regécen alszanak, ahogy én is, szóval az esélyeim megnőttek. Aztán néhány kilométer múlva különös látvány fogadott.


Az út mentén két srácba botlottam. Gábor láthatóan nem volt teljesen képben, és mint megtudtam, szerelmi bánat következtében már fél üveg Tátra tea és némi sör dolgozott a szervezetében, Csongor pedig nem akarta ott hagyni az erdő közepén. Az is kiderült, hogy ők is Tónit kísérik, igaz, kissé lemaradva.


Gábornak valószínűleg nem tett jót az érkezésem, mert innentől kezdve hiába akart megállni, pihenni, mondtam, hogy nem érünk itt erre rá, aztán „vágtattunk” tovább. Vagy legalább is mendegéltünk. Így értünk be Mogyoróskára, ahol egy retró panzióban megálltunk étkezni. Gábor kért némi fröccsöt, merthogy ráérünk, jó az idő és flash van, bármit is jelentsen ez. Mi Csongorral úgy döntöttünk, hogy ez mégiscsak egy túra Tónival, ezért vettük a táskánkat, és indultunk tovább. Út közben összeszedtem egy halom őzlábgombát, csak jó lesz még később.

 


A regéci várba felkapaszkodva értük be a társaságot, akik már épp lefelé jöttek, s így ismertem meg Csongor párját, Adriennt, Lacit, Renit és persze Tónit. Nem tudom, ki hogyan képzeli el egy látássérült túráját. Mennyire kell őt fogni, vezetni, segíteni. Bevallom, nekem elképzelésem sem volt erről. Valójában Tóni sokkal kevesebb segítségre szorult, mint azt vártam. Egyedül megy, még a legmeredekebb lejtőkön is, és az előtte haladó, mint egy jó GPS mondja neki az útviszonyokat és az esetleges tereptárgyakat. Azt hiszem, kevesen lennénk képesek ezt utána csinálni.


Megnéztük a várat, majd berobogtunk Regécre, ahol Móni, a csapat motorja és szervezője várt minket. Gyorsan leboltoltam, hogy én is az ő szállásukon aludjak, aztán előkerült némi pálinka és sör, meg egy tál gulyás, és mindenki jobban érezte magát. Kivéve persze Gábort, aki felszívódott a kéken. Mint később kiderült, egy kétórás alvásprogramot indított el a kocsmában, majd valahogy elvergődött a szállásra. Mindenki hamar nyugovóra tért, mert másnap igen nagy távot kellett legyalogolni, csak Móni verte a billentyűzetet, hogy megírja Tóni előző napi kalandjait. Így születtek tehát a Tóni a Kéken blogbejegyzései

 

2. nap, Regéc - Rudabányácska

 

Előző nap eldöntöttük, hogy bevállalunk egy hosszabb távot, mert ezen a szakaszon nem volt megfelelő szállás, így nem sokkal 7 óra után már úton voltunk.


Az első pár kilométer után persze kicsit eltévedtünk, de hála a Máté barátomtól kapott GPS-nek, elég hamar visszataláltunk az útra, bár egy igen meredek oldalon kellett leereszkedni. Tóni pedig úgy jött velünk, mintha mindig is ezt csinálná, komótosan, de komolyabb probléma nélkül. Az előző napi esők miatt az út több helyen felázott, sáros, csúszós volt, de azért lehetett haladni. Én Mónival és Adrival mentem elől, a többiek utánunk. Hármasban értünk el Istvánkútra.

 

Ez egy fokozottan védett terület, és aki egyszer eljön ide, az látja is, hogy miért. Ennél szebb nyírligeteket keresve sem találni az országban. Maga a szállás elég vad, nincs víz, hely sincs sok. Azt hiszem, mindenki örült, hogy végül nem itt töltöttük az éjszakát. Pecsételtünk, majd befutott Reni és Tóni, mi meg indultunk tovább. Az Eszkála erdészháznál étkeztünk, előkapartam a majd egy kilónyi göngyölt szalonnát, amit csak az utolsó pillanatban dobtam be, és többen azóta is hálásak ezért.

 

 

Innen aztán Mónival az élre álltunk, elég jó tempóban magunk mögött hagytuk a többieket, és egy hosszú ereszkedés után elértük Makkoshotykát. Itt a boltban pecsételtünk, pihentünk, és az égboltot kémleltük. Merthogy az ország nagy részén egész nap esett az eső, előttünk pedig még jó pár kilométer volt, amit nem akartunk esőben megtenni. A rövid pihenő után tovább mentünk, s mire a Cirkáló-tanyára értünk, már szakadt az eső. Kár, pedig ez az egyik legkedvesebb hely a kéken, állítják a túrázók. Én is itt akartam aludni, aztán persze változtak a dolgok.


Az út hátralevő része nem volt túl kellemes, és azt hittük, sosem érünk a végére. A kék ösvényét völgyek szelik ketté, azaz lemászol az aljára, majd felkapaszkodsz a másikon, aztán újra és újra ugyanez. Móni a térdét fájlalta, aminek ez nem tett túl jót. Az eső közben szerencsére elállt, így nem volt olyan borzasztó a hátralevő szakasz. Aztán végre kiértünk a Bányi-nyeregbe.


Ekkor már túl voltunk 35 kilométeren. Az új bakancs ellenére is úgy éreztem, nem vagyok különösebben fáradt, és ha lett volna még 10, akkor is mentem volna. Kezdett sötétedni, ezért bele kellett húzni, elvégre már több mint 10 órája gyalogoltunk. A bányi-nyergi pecsét sajnos nem volt meg, leesett a gumipárna, remélem, hamarosan cserélik.


A rudabányácskai szállás és ellátás viszont pazar volt. Egy melléképületben étkeztünk, amit házi diszkónak rendeztek be, volt itt diszkógömb, meg hangfalak, Youtube, és minden, ami kell a jó hangulathoz… tehát pálinka is.


És tényleg, közel 40 kilométer után majd mindenkinek volt még kedve bulizni, táncolni, így elég jól telt az este. Én fél 12 körül mentem aludni, és odakint még ekkor is állt a bál. Persze, másnap pihenőnapja volt a csapatnak. Ja, egyébként aznap ünnepeltem a születésnapomat, ami azt hiszem, méltó módon sikerült.

 

 

3. nap, Sátoraljaújhely

 

A Tónival való túrázás erősen megváltoztatta a terveimet. Előző nap reggel még úgy gondoltam, márpedig én nem pihenek, megyek tovább. Nem kellett nagyon győzködni, hogy maradjak.


Novák Zoli először elvitt minket a Smaragd-völgybe ebédelni, majd a Zemplén Kalandparkba. Ennek legfőbb attrakciója a zipline (magyarul átcsúszó pálya), ahol a két hegy között kifeszített drótkötélen lehet átsuhanni 70-80 km/órás sebességgel egy hevederbe szíjazva. Nem mondom, volt bennem egy csöppnyi félsz, ahogy lenéztem az alattunk elterülő mélységbe. Ott himbálódzol, és várod az indulást, fél kézzel kapaszkodsz, a másikkal kamerázol. Aztán elindulsz, és amíg gyorsulsz, összeszorul a gyomrod, és kapaszkodsz, ahogy bírsz, mert a heveder forog, és te is elfordulsz vele együtt, de amikor beáll az „utazósebesség”, már nagyon kellemes érzés.

 


Utána kipróbálhattunk mindent, köztük a bobpályát, ami talán a leghosszabb az országban. Még borkóstolóra is elvittek minket, szóval tényleg pihenéssel telt a péntek. Mire hazaértünk, még többen lettünk. Visszatértek azok, akik korábban már kísérték Tónit, és ott akartak lenni a befutón, hogy együtt örülhessenek vele. Este aztán újabb buli várt ránk, de én még időben leléptem, mert a rockzene átcsapott mulatósba, és ezt már nehezen viseltem el. Inkább még 40 kilométer.

 

4. nap, Rudabányácska - Bózsva

 

A napi táv alig volt 20 kilométer, nem is indultunk korán. A hangulat egyre inkább kezdett hasonlítani egy vidám osztálykiránduláséra. Vágáshután a pecsételőhelyen épp disznót vágtak, de sajnos nem a mi jövetelünkre. Aztán robogtunk tovább, Nagyhután pedig Csilla várt teával és sütivel, így kicsit megmelegedtünk nála, s utána ő is csatlakozott a menethez.


Kishután Ádám egy ismerőséhez mentünk be, akinek a házában a környéken gyűjtött ásványokból álló gyűjteményt lehetett megnézni. Innen alig pár kilométerre volt Bózsva. Már majdnem beértünk, mikor a családomba botlottunk, akik épp felfelé jöttek az úton. Azt tudtam, hogy eljönnek Bózsvára, de azt nem, hogy egészen az erdőbe is felsétálnak. Gergő fiam minden esetre örült, hogy benyomhatott egy pecsétet, majd elfoglaltuk a szállást.

 


Még többen lettünk, csatlakozott Etus is, aki Pestről is koordinálta Tóni útját. Ezután tettünk még egy kisebb túrát, és bár leszakadtunk a többiektől, mégis felmásztunk egy közeli csúcsra. A gyerekeknek ez volt az első komolyabb túrája, igaz, Vince fiam ezt még nem élvezte annyira, hiszen békésen aludt közben.


Este aztán vacsora, meglepetések Tóninak meg nekünk, sütemény, és egy nem túl kedves tulajdonos, aki elég hamar kipenderítette a társaságot, mondván, hogy bezárna. A lelkesebbek szereztek fát, és a tűz mellett beszélgettek még egy darabig.

 

5. nap, Bózsva - Hollóháza

 

Reggel persze volt némi csúszás az indulással, ami azért fontos, mert egész napos országos esőt mondtak, amit szerettünk volna elkerülni. Talán ez volt az a szakasz, ahol leginkább együtt haladt a csapat. A régi vasútvonalat követve sík terepen értünk Füzérkomlósra, s már látszott a füzéri vár, illetve a Nagy-Milic.


Innen egy kellemes ösvényen értünk be Füzérre, ahol a parkolóban Gergő megint pecsételt, aztán megittunk egy utolsó sört, és elindultunk a legutolsó akadály felé. A terv persze az volt, hogy a várba is felmegyünk, ez végül elmaradt, amit sajnálok, hiszen egy ritka páfrányfaj él itt (szirti páfrány), amit meg akartam nézni. Sebaj.


A Nagy-Milic kapcsán sokan mondták, hogy ilyen meg olyan meredek, de gondoltam, nem lehet olyan vészes. A csataréti vadászlakig elég lankás az út, aztán valóban hirtelen kezd emelkedni. És ekkor úgy éreztem, menni kell. Szeretek társaságban menni, de kellett valamilyen fizikai kihívás, így magam mögött hagytam a többieket, és futottam fel a hegynek. Az egyik szakasz valóban elég meredek, de ennek ellenére megállás nélkül mentem tovább. A csúcshoz közel építettek egy kilátót, de végül oda nem mentem fel. Én rohanni akartam, legyőzni a hegyet.

 


Mikor végre felértem, egyfajta jóleső érzés volt bennem: tulajdonképpen vége, már csak le kell sétálni, megcsináltam. Egy darabig hevertem a padon, majd visszasétáltam a többiek elé. Tóni persze ide is gond nélkül sétált fel, s ezért (is) minden elismerésem neki.


Innen már tényleg nem volt semmi érdemleges. Komótosan baktattunk lefelé, az esőnek nyoma sem volt, sütött a nap. Úgy tűnt, az égiek kegyesek voltak Tónihoz. Aztán kibukkantunk Hollóháza peremén, s ekkor már mindenki izgatottan várta a végét. Tóni a menet élére állt, és nekivágtunk az utolsó métereknek.


A kéktúra végpontjánál a polgármester fogadott, s talán egy kicsit mindenki elérzékenyült, ahogy én is. Megcsináltam a kéktúrát, elkísérhettem Tónit, aki miatt megváltoztattam a terveimet, ott volt a családom, szóval tényleg tökéletesre sikerült a befejezés. Volt pezsgőlocsolás, és közös fotó az emlékműnél, ahol Tóni csak némán meredt maga elé, nem találva a szavakat. Az ő teljesítményéhez képest az enyém aligha mérhető.
Aztán lesétáltunk az utolsó pecséthez, Gergő ezt is beütötte, és ezennel már tényleg vége volt. Volt szendvics, tea, forralt bor, jókedv és öröm. Aztán szép lassan mindenki hazaindult, Tóniék még maradtak egy napot, nekünk viszont muszáj volt visszajönni. Ennél jobb befejezése nem is lehetett volna a túrának.

 

 

Utószó - Budapest

 

Így a végén talán kéne írnom valami bölcset, túl 1160 kilométeren. Mindez bruttó 10 évembe telt, ami nettó 8, hiszen két évet kihagytam. A kéktúra során 4 bakancsban túráztam, egyik már a végét járta, mikor elkezdtem, a másodikat rongyosra használtam, a harmadik kicsi volt, az utolsó viszont nagyon bevált. Szétszaggattam egy túranadrágot. Sátraztam kis és nagy sátorban, aludtam iskolában, panziókban, és az Alba-Regia barlangkutatóban. Ettem jobb-rosszabb konzerveket. Voltam egyedül, és voltam társakkal.


Megnéztem újra a Másfélmillió lépés… sorozat zempléni részét. Rockenbauer azt mondta, hogy nemcsak egy filmet akarnak forgatni, hanem felhívni a figyelmet a túrázásra, népszerűsíteni a kéktúrát, a természetjárást. Azt hiszem, Tóni a maga módján ugyanezt tette. Én is a Másfélmillió miatt kezdtem el. Aki találkozik Tóni történetével, talán erőt merít belőle, és talán maga is nekivág az útnak. Mert amit Tóni végigcsinált, az tényleg példaértékű, és ezt leginkább az tudja igazán, aki maga is végigjárta a kéket.


Az út vége mindig szomorú, az pedig nagyon közhelyes, hogy minden végben ott a kezdet. Ettől persze így van, lehet újrakezdeni vagy folytatni a Dél-dunántúli Kéktúrával. És aki egyszer rákap a túrázásra, az megérti, amit Hobo is mond: „Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál.”
Szerintem is.


Írta: Cserhalmi Dániel, PhD

Toronyiránt és busszal az Alföldön - Furtától Körösnagyharsányig

Toronyiránt és busszal az Alföldön - Furtától Körösnagyharsányig

2016.06.17.

Furtán elköszöntünk Olgától, aki kikísért minket a falu határába, és bízva abban, hogy profi túrázókkal van dolga, útnak eresztett minket. Addig nem is volt baj, amíg az országúton gyalogoltunk, viszont amikor letértünk a földútra, elvesztettük a jelet, aztán az utat, mert mindent nyakig érő gaz borított.

 

→ Tovább