Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szerző:
2018. március 19.

Esőben és dagonyában is jó teljesítménytúrázni

„Mi a jó ebben? Tulajdonképpen miért csináltad meg ezt a túrát?” - kérdezte este a feleségem. „Mi motivál embereket, hogy szakadó esőben, negyven kilométeren keresztül, hegyen-völgyön át menjenek előre? Korlátozott kilátásokkal, vízben és sárban… Miért?” A rövid válaszom: mert jó volt a Lepke-teljesítményúra! A hosszabb választ pedig a következőkben fejtem ki.

Lepke TT, ötödször. Természetesen kevés túráról mondhatom ezt el négy és fél éves múlttal. Ráadásul (számomra) nem is a „toptúrák” egyike, de a helye megingathatatlan a naptáramban. Az évek során kipróbáltam mindhárom távját, és - végre - újra a negyvenes került sorra. Zoli öcsém hasonló indíttatásból csatlakozott, de akadt egy alkalmi társunk is. Józsi a környékünkön OKT-zik, de ez a túra számára is kihagyhatatlan, így hát kapóra jött neki a fuvar oda-vissza… Nyilvánvaló volt persze mindhármunk számára, mi is vár ránk. Minden médium ezt harsogta, és ezúttal igazuk is lett. Majdnem egész napos csapadék, az előző napi meglehetősen komoly esőzések után. Dzseki, poncsó, kamásli és Gore-Tex - aztán jöjjön, aminek jönnie kell!

 


Jött is. Igaz, „csak” másfél órával a rajt után, azaz kb. kilenckor. Mivelhogy fél nyolc környékén indulunk a vonyarcvashegyi vasútállomásról, helyszíni nevezés után. A rendezői gárda barátságos és kedves, amiért őszintén tisztelem őket. Aznap volt ugyanis a túra harmincadik „születésnapja”, igen komisz körülmények között, és ebből következően nagyon csekély számú résztvevővel. Pedig készültek szegények: lufik és feliratok, harmincas logók és egyéb ünnepi kellékek mindenfele.

 

Mi nekivágunk a kezdeti aszfaltnak, és hamar el is hagyjuk a települést. A kavicsos ösvény egyelőre kitűnően járható, megtoljuk a tempót a folyamatos emelkedőn. Hamar le is kívánkozik egy réteg: mindketten zsákba gyömöszöljük a vékonyka pulóvert. Hideg egyébként később se volt, így mindvégig ott is maradt.

 

 

Elhagyjuk a barátságos kis esőházikót, amit mindig megcsodálok, és nyomjuk tovább rendesen. Meg is érkezik a Pető-hegy és rajta a Berzsenyi-kilátó, első ellenőrző pontunk: pecsét, cukorka és panoráma. Korlátozott, valljuk meg, de az a gyanúm, hogy lesz ez ma még rosszabb is. Mehetünk tovább a sárgán, még mindig felfelé. Az emelkedő nem erős, de indulás óta folyamatos. Jóleső tehát, amikor a tetőre érkezünk, ahol hellyel-közzel vízszintes szakasz jön.

 


Kevéske havat is találunk még imitt-amott, inkább csak mutatóba. Pár napja még mára is azt jósoltak, aztán az előrejelzés egész napos esőzésre szelídült. Egyelőre ebből csak visszafogott szemerkélés valósult meg. Beérkezünk a Büdöskút EP-re, ami tulajdonképpen a névadó lepke „metszéspontja”. Ma még egyszer jövünk ide, amikor már nemcsak fél, hanem másfél pillangószárnyat abszolváltunk.


A megszokott barátságos fogadtatás ezúttal is szívélyes kínálással párosul. Leemelek egy zsíros deszkát a komoly tornyok egyikéről, amihez még házikolbászt is ajánlanak. A kiváló forró teához meg szintén saját borocskát, afféle hígításként. Szóval innen csak feltöltekezve lehet tovább menni. Besegítek öcsémnek, aki (hagyományait őrizve) itt medvehagymát gyűjt. A szokásosnál zsengébb, kisebb - ennyivel van késésben a természet.

 


Na, majd az eső besegít! Itt ugyanis rákezd, és abba se hagyja estig. Néha komolyabban rázendít, többnyire meg „csak” esik, folyamatosan, vég nélkül. Előkerülnek a poncsók, kapucni a fejre és ereszkedés, lefelé. Itt már a Bélap-völgyben járunk, ahol pompás a kilátás előrefelé. Feltéve, ha megengedem magamnak azt a luxust, hogy arrafelé nézek. Többnyire a tekintetem ugyanis a lábam előtt pásztáz: minden lépést gondosan meg kell választani. Gondoskodik erről a sárga agyag, meg ami abból lett a tegnapi és a mai eső hatására. A „sár” erre nem megfelelő szó, és egyébként is, ami a lábaink alatt van, az közelebbi rokonságot mutat a tükörjéggel, mint a sárral. Így hát többször is az erdőt választjuk továbbhaladási szándékaink céljára, még ha az aljnövényzet ez ellen tiltakozik is.

 


Aszfalt jön, aminek ritkán örülünk (de most kivételt teszünk). Kis erdészeti útra érkezünk, ezen pedig a Bélap-völgyi pihenőhöz, ahol az újabb pecsét begyűjtése után balra fordulunk. Kedves (de remek kavicsos) emelkedőt tudunk le, nem messze elhaladva a Bél Mátyás-kilátótól, ahol nyaralásunkkor tettem tiszteletemet. Most nem fogom, érthető okokból, főleg, hogy nem is része a túrának. Lefelé meg még futni is lehet. Ezzel a lendülettel érkezünk Balatongyörökre.

 


A Szépkilátó most sajnos nem szép. Át sem kelünk az úton, pedig máskor micsoda remek panoráma látható itt. Badacsony és a tanúhegyek… ezekből most legfeljebb sziluettek vehetők ki. Inkább a pontőrhöz lépünk, aki forralt bort sejt a szomszédos, már nyitva lévő büfében. Sajnos, egy kólával kell beérnünk (csúcsszezon-áron), de aztán indulunk is. Meredek kaptató jön, hadd szóljon, meg sem állunk a Batsányi-kilátóig. Főleg az utolsó száz méter szigorú, de nem lassítok. Elégedetten és persze gyöngyöző homlokkal érkezek fel. Ez messze nem mondható el az itt vacogó pontőrökről: cúgban, hideg esőben, mozgás nélkül várnak szegények. Minden tiszteletem (és persze köszönetem) nekik, és a többieknek is.

 


Kiváló kilátásról aligha beszélhetünk, de azért körbepásztázzuk a terepet, és megéri, persze. A légmozgás idefent azonban még élénkebb, így hát gyorsan lefelé igyekszünk. Aztán lent is ezt folytatjuk: ereszkedés a piros háromszögön, majd váltás a piros sávra, amit tábla is jelez (akárcsak több más helyen nap közben). Az itinerre pillantok: hamarosan a piros négyzet jön, majd a piros kereszt. Megyünk szépen a remek minőségű piroson, aztán egy erős jobbos törésnél gyanút fogok, Locus-t nézek. Továbbmentünk, rossz irányba! Húzás vissza, közben öcsém az imént látott zöld keresztre gyanakszik. Neki lesz igaza: piros négyzet helyett már ez a jelzés a mérvadó. Bosszantó 1,1 km-es többlet, de hát ez van, jöhet a Márványkőfejtő-hegy.

 


Jön is. Meghökkentő őszi sárgásvörös színekkel, és kevésbé meghökkentő sárga agyaggal. Szerencsére csak pár száz méteren át dagasztjuk, utána kavicsos és köves lesz, amin remekül haladhatnánk. Tempónk mégis erősen visszaesik az aznapi legmeredekebb emelkedőnek köszönhetően. Ráadásul meglehetősen hosszú, így hát alaposan megdolgoztat, mire a tetőre érkezünk. Ahol - érzésem szerint - gyakorlatilag belesétáltuk egy felhőbe. A páratartalom közel 100%-os, a látótávolság viszont talán 100 méter sincs. Aztán kidőlt fák, kanyargó ösvények jönnek: igazi vadregényes érzés, és itt már látni is valamit.

 


Megyünk lefelé: piros kereszt és sárga agyag. Hozzá az elmaradhatatlan eső, és egyre nagyobb pocsolyák. Kerülünk balról, kerülünk jobbról, és közben szépen elhagyjuk a féltávot. Aztán a Vékony-cser EP-t is. A derékszögű nyiladékok váltakoznak, de a terep nem, nagyon saras most is.

 


A zöldre érkezve rájövünk, hogy mindig van lejjebb. Ez aztán még inkább beigazolódik a zöld kör-jelzésnél. Meredeken ereszkedünk le a Szent Miklós-forráshoz, de véletlenül sem az ösvényen. Az jól látható módon már alkalmatlan a feladatára, alternatíváink a csúszós avar és a sűrű bokrok közti lejutás. Üggyel-bajjal, de sikerül (csodával határos módon még mindig esés nélkül).

 


A pontőrök itt is kedvesek, a forrásvíz finom - a maradék korttyal megöntözök egy csokor kankalint. Aztán hasonló meredek oldal, de ezúttal emelkedő formájában (ami most természetesen könnyebb az ereszkedésnél). A TV-toronyból persze semmi nem látszik, leereszkedünk a máskor remekül futható kavicsos úton, amit most erdei gépek keréknyomai (mondjuk így) megváltoztattak. És íme, Büdöskút újra, pecsét és másfél pillangószárny, evés-ivás ismét. A társaság igazán remek, nevetünk és viccelődünk, mintha minden ideális lenne.

 


Vagy talán az is? Magunkfajta emberek között vagyunk, mindenki szereti és tiszteli a hegyet, az erdőt, a tájat. A helyiek (dacára a körülményeknek) idejöttek, a napjukat erre szánták, sokszor még a javaikat is megosztják. Pálinka és otelló, házikolbász és savanyúság. Időt, pénzt és energiát fektettek bele, hogy nekünk jó legyen. Majd bolondok lennénk nem örülni mindennek. Esik? Tudtuk, számítottunk rá, vállaltuk. Úgy készültünk, úgy öltöztünk, és úgy is csináljuk végig. Kinek is tehetnénk szemrehányást?

 

 

Ezzel a kellemes derűvel indulunk neki a hosszú ereszkedésnek, ami most emelkedő. Röviden (bár elég meredeken), de utána már tényleg lejtő jön. Előbb feljutunk a Padkűi kilátóhoz (hogy autentikus legyek, és így is írták ki). Barátságos pontőr, a borát szinte kötelező megkóstolni, de előbb felmegyünk, ő addig lepecsétel nekünk. Aztán jöhet a pár korty, és búcsúzunk. Talán túl gyorsan is?

 


Zöld kereszt, helyenként megfutjuk, mert az most olyan jó, és egyébként is: kellemes, kavicsos, és a lejtő is erre csábít. Sok erdei fenyves között, néhol kifejezetten szép részeken, néhol sajnos fakitermelések nyomait elhagyva.

 


Egyre szebb kilátások balról-jobbról: emitt Györök, amott Gyenes. Füst kanyarog előttünk, felbukkan egy sátor is: Csereze-hegy, EP. Nyúlok az itinerekért, de itinerek - nincsenek. Üres a zseb. Mire megijedek, már mosolyog is Pisti, a pontőr: ti hagytátok ott Karcsinál, igaz? Pfff. Igen. Ezek szerint… Semmi gond, fiúk, tudjátok a rajtszámotokat? Akkor menjetek csak, majd utánatok hozzák. Istenem! Hát mekkora egy remek csapat ez?

 


Persze bosszúsak vagyunk, de ez hamar elillan. Tanuljunk az esetből! És örüljünk a kilátásnak. Előbb a felhagyott bánya mellett haladunk el, aztán leereszkedünk Vonyarcra. Távolban a Szent Mihály-domb, rajta a kápolna: oda tartunk, kis keringőzéssel. Na, nem a táncra gondolok: kis utcákon, szőlők és nyaralók között kanyargunk, majd át a főúton, és lefelé, továbbra is, egyenesen a „Nagy Tó” felé.

 


Aszfalton járunk, de még itt is „a víz az úr”, néhol erősen meg kell gondolni, hová is lépünk. Azért csak sikeresen feljutunk az említett dombra. A Szent Mihály-kápolnát - most először - nyitva találjuk: ott húzta meg magát a pontőr. Jobb híján itt is csak sorszámot diktálunk, és készítünk pár fotót. Meg persze azért megnézzük a hatalmas víztükröt is, mert a Balatont lehetetlen nem megcsodálni.

 

 


Aztán ereszkedés jön, de közben a tekintetem a szemközti hegyekre vetem. Konkrétan a településnek nevet adó Vas-hegyre: na, az még egy utolsó lecke mára. Nem is elhanyagolható, alaposan megdolgoztatja azt, aki erőteljes tempóban próbálkozik. És természetesen mi is így teszünk, hadd szóljon! A pulzusomat nézem közben folyamatosan, és örömmel tölt el, amit látok. A felérkezés aztán pláne. Nagyon jókedvű fiatal srácok fogadnak, dacolva az elemekkel. Kitaibel-kilátó, utolsó EP, utolsó panoráma mára, és utolsó fotók. És az ereszkedés is az utolsó. Házak és nyaralók között visszaérkezünk a vasútállomásra, megvan, sikerült! A körülményekhez képest a menetidőnk is kellemes: 7:43 a vége. Őszinte gratulációk érkeznek; csoki, emléklap és egyedi kitűző.

 

 


Azonnal hideg lesz, ahogy megállunk. Sürgős (és teljes) átöltözés következik, majd később megérkezik Józsi és az itinereink is. Minden kerek és egész tehát. És mindenki mosolyog, hát persze! És miért is ne tenné? Mi is ezt tesszük, és igazán kellemes emlékekkel távozunk. Jövünk jövőre is… üsse kavics, még ha a nap is süt, akkor is!

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán

 

 

 

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!

Fedezzük fel a palóc fővárost!

Fedezzük fel a palóc fővárost!

2024.03.28.

A Nógrád vármegye északi peremén, Budapesttől jó órányi autózásra fekvő egykori vármegyeszékhely, Balassagyarmat erős túlzással sem nevezhető felkapott turistacélpontnak. Pedig ez a bájos, szépen fejlődő Ipoly-parti városka történelmi városközpontjával, a Palóc Ligettel, és a közelmúltban átadott, igényesen kialakított tematikus tanösvényeivel egy remek városnéző kirándulást ígér az ide látogatóknak.

→ Tovább
Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

2024.03.20.

Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek a huszadik századi magyar történelem egyik legnagyobb hatású alakja az ötvenes években a felsőpetényi Almásy-kastélyban raboskodott. Ittlétének és szerencsés kiszabadulásának színhelyeit, emlékműveit kerestük fel a rétságiak által szervezett "Mindszenty nyomában" elnevezésű túrán.

→ Tovább