MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Galopp a zalai tájban

Vajon milyen tereppel fogad a zalai fazekasok, vagyis gerencsérek földje? Ez talán a legnagyobb kérdés a Göcsej Galopp előtt a teljesítménytúrázók és terepfutók számára. Ahogy maga a rendezőcsapat is megfogalmazta már előre: „Jó idő lesz és sok sár. Ez a Göcsej!”

Mindjárt az elején lelövöm a poént: végül nem volt sok sár. Sőt, meglepően kevés volt. De ez az előző napi Művészetek völgye 36 túra után még egyáltalán nem volt biztos. Ott ugye sikerült megázni, és ezkellően aggasztott is a másnapot illetőleg. Annyira persze nem, hogy lemondjak róla, annál azért sokkal nagyobb a vonzása, minden nehézség ellenére is. Jártam már itt 5 és 55 kilométeren (pici lányommal, illetve egymagam), voltam tavaly a havas 22-es távon is. Most a 33 km volt a rokonszenves, amihez ráadásul két kedves túratársat is találtam. 

 


Hétkor már Böde közösségi házában üdvözölhetek ismerősöket, és nyomják a kezembe az itinert, térképet. Hát igen, előnevezni jó dolog. Az idő friss, de határozottan kellemes, a vésztartalék pulóver tehát marad Feri kocsijában. Megegyezünk, hogy konszolidált tempóban megyünk, együtt maradunk, és jól fogjuk érezni magunkat. Kedves házikókat, haranglábat hagyunk magunk mögött: jó látni, hogy ezekben az apró zalai falvacskákban is ragaszkodnak az emberek az otthonukhoz, a tájhoz. 

 


Balos letérő, ami nem le, de szépen felfelé visz. Helyi körülmények között mondhatnám meredeknek is, de a zalai dombokat lebecsülni semmiképpen nem szabad, ezt megtanultam egy életre. Elhagyjuk tehát az utolsó házakat is; fás-ligetes szakasz után mezők jönnek. Aztán a Zsimba-hegy, amit mindig szeretettel üdvözlök. Pici lányom lovagolt annak idején ezeken a hordókon: ő jut eszembe itt mindig. 

 


Szép a táj, így reggel is, március elején is. Tudom, hogy Kávás jön, látom a szemközti domboldalakat, ahol nemsokára majd visszafelé ballagunk. Olyan békés. Kellemes érzés mindig. 

 


Jó pár házat, szőlőt és présházat megnézünk, fényképezünk itt. A hangulat részei ezek, és érezni vélem közöttük a múlt ízét, illatát – a sok munkát, amit láttak az évtizedek alatt. 

 


Lejtő jön, hosszú és kellemes. Mondhatnám, hogy szinte kívánja a futást, de azért óvatosan merem csak kérdezni a társaimat, mert hát tényleg visszafogott tempóról volt szó. Mosolyognak, és kocognak egyet ők is, de az élcelődés sem maradhat el, persze. Szóval remek a hangulat és a tempó is. Káváson odapislantunk a korábbi rajthelyre, de máris a faluban járunk; visz a kis lejtő. 

 


Megcélozzuk a lépcsősort, nehogy túlzottan ellazuljunk. Fel is visz a gyönyörű tájházakhoz: hiába látom őket negyedszerre, mindig elbűvölnek szépségükkel, hangulatukkal. 

 


Pontőröket azonban nem látunk, holott az előző évekről úgy emlékszem, itt szoktak lenni. Tovább megyünk, persze nyitott szemmel, ami mindenképpen hasznos. Sok látnivaló kísér ugyanis itt is. A Boronaúton járunk, sok-sok kankalin és kisebb-nagyobb házikó között. És lám, a várt pont is felbukkan, kedélyes és szívélyes személyzetük pedig máris kínálgat. Az itt megszokott kókuszos csemege éppúgy megjár, mint a szörpök, sőt: gyümölcs más formában is kóstolható. Imre tegnapi pálesze jut eszembe, de egy derék zalai gazda kínálását sem illik visszautasítani. Krrrhmmm, finom – lehelem, mert megszólalni most nem könnyű. Zalában erős emberek élnek, le kell szögeznem. 

 


A gerincen folytatjuk, visszanézünk a korábbi utunkra, a túloldali vonulatra. És a békés, hullámzó zalai tájakra – vetések, szántások, erdők-mezők. Csend és nyugalom, azaz dehogy is. Madarak trilláznak, igazi tavaszi hangulatot idézve – a nap egyre magasabban van, amivel párhuzamosan az ő kedvük is emelkedik. 

 


Mi is remekül érezzük magunkat, átvágunk a Szabó-hegyen, majd Kurtamajor következik. Az utak továbbra is kiváló állapotúak, a jelzések szintén. Akarom mondani: a piros GG-feliratok és a szintén piros nyilacskák. Megszoktam, hogy itt ez a jellemző, de azt is, hogy kellően sűrű. Biztonsággal lehet menni (sőt, futni is). Megkerüljük a romos kúriát, ahol mindig elszorul a szívem: de kár érte! A majorba most nem kell (sőt, nem is lehet) bemenni. Sok könnyet nem ejtek érte, ilyen helyeken mindig kutyától tartok. Az előző években nem volt gond, de ki tudja. Jobban esik a kissé gazos, alig járt ösvény, aztán a folytatás (a Cigány-hegy) már megint ismerős. 

 


Hatalmas farakást kerülünk meg, sajnos itt is komoly tarolások nyomait láthatjuk. Aztán erdőszél, be is térünk a Péter-erdőbe, elhagyva a tényleg jó állapotú mezei utakat, de azért az erdei ösvény mégiscsak más, na. A németfalui letérőnél pedig EP apró sütikkel, szörppel és pálinkával kínálnak ezek a derék emberek. 

 


A Nagy-füzesben folytatjuk, lejtőn. Akadnak kidőlt fák, néhol pocsolya is, de gond (és lassítás) nélkül vesszük az akadályokat. És gyönyörködhetünk a szép erdőkben; több helyen kilátásokban is. 

 


Erdeifalu, megint erdőszél, mező mentén: a DDK kék sávja bukkan fel. Ilyenkor messzebb elláthatunk, de azért Feri megint örömének ad hangot, amikor újra fák, erdők közé jutunk. 

 


Pedig most megint emelkedő is jár hozzá: vízmosta utunk, ha nem is erősen, de felfelé visz: ez a Kecske-part. A hangulat azonban kiváló: sokat beszélgetünk, és észre sem vesszük, milyen gyorsan fogynak a kilométerek. 14 Hosszú lejtő, egészen őszies hangulatú fákkal. Rengeteg helyen még ott látjuk a faleveleket – különös és sejtelmes látvány. 

 


A Kerek-dombnál mi balra térünk, az 55-ös táv meg jobbra. Maradunk a kéken, de nem sokáig: mi újra balra megyünk, az pedig jobbra. Ahonnan „visszatérnek” az 55-ös táv résztvevői. Ricsi bukkan fel. Ő is hosszú távon van, becsatlakozik hozzánk egy időre. Nem akármilyen terep következik. Erdőben, avarban, kidőlt fák sokaságát kerülgetve, átlépve, üggyel-bajjal jutunk előre. És persze le is lassulunk némiképp. A környezet azonban itt is gyönyörű, és mindenki élvezi a vadregényes szakaszt. 

 


Így jutunk ki a Pongrác útra, és vágunk neki a komiszul hosszú egyenesnek, ami egy elég mély lejtőt, majd emelkedőt is takar, fel egészen a hajdani téglagyárig. 

 


Gyár már régen nincs; hatalmas kéménye azonban itt maradt, talán afféle mementóként. Arról azonban már jó előre tudhatom, hogy Kustánszeg széle következik, de előbb rengeteg sár. Hát most ezt is egészen szépen megússzuk. Kikerülhető, átléphető, sok helyütt meg simán járható is. Könnyebb így a tájat nézni: az akkurátus zalai gazdák keze nyomát figyelem, helyenként mérnöki precizitással dolgoznak. 

 


Ellenőrző pont, ismét. Kitűnő szőlőszörp is jut (stílszerűen Pölöskei, azaz zalai termék), meg többféle ropogtatni való. Ricsitől itt elköszönünk, újabb kitérője lesz hozzánk képest, mi viszont beballagunk a faluba. Pici lány biciklizik s köszön hatalmasat: jót mosolygunk, köszöntjük mi is. Látunk pusztuló házakat, falakat éppúgy, mint gondozott portákat. Birkák legelnek itt, lovakat látunk amott. És újabb mosoly, nevetés: a „Lesz Vigasz” presszó valamikor szebb napokat is látott fényreklámja tűnik fel a DDK-pecsét felett. 

 


Ballagunk keresztül a falun, nézzük az itteni élet nyomait, találkozunk emberekkel. Itt az idegennek is köszönnek, néha meg sem lehet őket előzni ezzel. Elmegyünk a templom mellett, és látjuk, hogy a két világháború itt is szedte áldozatait. 

 


A falu – ahogy neve is mutatja – kisebb részekből, „szegekből” áll össze, ami elég hasonló a Vas megyei Őrség és Vendvidék településszerkezetéhez (csak ott „szerek” vannak). Ezek általában dombtetőkre épültek, egymástól nem túl messze. Így ha körülnézünk, többfelé is szép tájat, házcsoportokat láthatunk. 

 


Kustánszeg északi végéhez közel fogad az újabb EP. Ide érkeznek be a 22-es táv résztvevői is. Ellátás is jut megint: perec vagy ropi, csoki vagy szörpök. Felfrissülve közeledünk a Kustánszegi-tó partjához, ahol aztán érdemes elidőzni is kicsit. 

 


Megkerüljük a tavat a nyugati oldalán, és az északi résznél hagyjuk el. Dagonya nincs, de azért ez nem sétaút: kissé lápos, kissé saras. Figyelni kell, de megéri, ezt is gond nélkül megoldjuk. Jöhet a kaptató, fel a gerincre. Rövid, de megdolgoztat. Igaz, fent aztán laza menet következik a csodaszép napsütésben. 24
Kellemes ösvények jönnek, igaz, néha egy sorban megyünk, de többnyire azért beszélgetős, laza szakaszok. Fantasztikus az idő, majdhogynem kora nyári. Bőséggel elég a póló, és a madarak dala is igazolja, hogy itt a tavasz. 

 


Ereszkedünk, elhagyjuk az iménti gerincet, aztán megint hullámzik kicsit a táj. Kanyarok, mélyút – változatos terep, igen jó itt haladni. 

 

 

Felbukkan Németfalu is, mai utolsó érintett településünk. A templomtorony különös formája összetéveszthetetlen, de igen nehezen fényképezhető a sok-sok villanydrót miatt. 

 


Kijutunk a községből, megkezdjük a hosszú lejtőt. Víz és kocsinyom egyaránt kimélyítette két sávban, mégis gyorsan, kellemesen tudunk haladni a cél felé. 

 


Mert igazából itt már az lebeg előttünk. Fogynak, majd el is fogynak a kilométerek (itt sok rövid távost előzünk). És Böde bukkan fel, még egy kis utolsó saras szakasszal, de aztán ott a közösségi ház, a felfújt célkapu. 

 


Harminc kilométer lett a vége, 5:52 alatt, igazán elégedettek vagyunk magunkkal. Akárcsak a fogadással: kézfogás és gratuláció, oklevél és kitűző, és az itt elmaradhatatlan remek lángos. Fokhagymával, sajttal és tejföllel, vagy aki ahogy szereti. Eszünk-iszunk, D-vitamint gyűjtünk a ragyogó napfényben, és úgy érzem, kitűnő ötlet volt eljönni ide. Viszlát jövőre is! 

 

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. augusztus
Czigány Dávid:
Tornyosuló
38. Gerecse 50
38. alkalommal rendezték meg a Gerecse 50 teljesítménytúrát 2019. április 27-én, közel 6500-an...