MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Három pazar túra Ausztrália első számú kirándulóhelyén

Hatalmas zöld kanyon, vízesésekkel tarkított meredek sziklafallal, alján buja dzsungellel – ez a Blue Mountains, Ausztrália legnépszerűbb kirándulóhelye.

 

Rögtön az elején adódik a kérdés: miért éppen Ausztrália? Van sok szép túraút a világon Magyarországhoz közelebb is. A válasz: barátnőmmel évek óta halogattuk, hogy eleget tegyünk régi barátaink, Gáborék meghívásának, akik már öt éve kint élnek, először Sydneyben, aztán most Brisbane-ben. Tavaly végre összespóroltuk a repjegyre valót, meg némi költőpénzt, és december 30-án este nekiindultunk az Air India Bécs-Sydney járatával.


Sydneyre mindössze két napot szántunk, mert a várostól nem messze várt minket az egyik legnépszerűbb ausztráliai kirándulóhely, a Blue Mountains, vagyis a Kék-hegység. Ugyan mászhattam volna itt is: a híres Sydney kikötőhid felső ívén kisebb csoportokban, biztosítófelszereléssel is át lehet menni. Erősen vonzott, hogy felkapaszkodjak a 134 méter magas ívszerkezetre, de végül a fejenkénti 260 ausztrál dolláros (átszámítva kb. 50 ezer forintos) ár eltántorított.

 

Bemelegítés Sydney legszebb sétaútján


A másik nap összekötöttük a kellemest a kellemessel: túrára indultunk a tengerpartra, méghozzá a leghíresebb sétaútra, a Bondi Beach-et a Coogee Beach-csel összekötő, 9 km-es Bondi-Coogee Walk-ra. Egy gond volt: a sétaút Glebe negyedbeli hostelünktől 10 km-re kezdődött, az óceánparton. Ezért azt találtam ki, hogy kerékpárt bérlünk, és azzal tekerünk oda, sőt azzal hajtunk végig az úton is.

 

Mint kiderült, a bringa többszörösen rossz ötlet volt. Tűzött a nap (Ausztráliában nyáron már reggel kilenckor déli hőség van), a dimbes-dombos város emelkedőin szétizzadtuk magunkat a 35 fokos melegben, életveszélyeseket bénáztunk a szakadozott kerékpárút-hálózaton a baloldali közlekedésben, és végül jött a legrosszabb: a sétaúton nem lehetett biciklizni.

 

Bondi Beach-re érve azonban minden bajunkat elmosta az óceán: kék ég, puha homok, méteres azúr hullámok. Fürdés után úgy döntöttünk, ha már bringázni nem lehet, tolni fogjuk a biciklit az ösvényen. Megérte. A négy-öt strandot felfűző sétaút a két beach között egy magas sziklafalon halad, kitűnő kilátást biztosítva, ráadásul végig fújt a kellemes, óceánillatú szél.

 

Az öt strandot összekötő Bondi-Coogee sétaút Sydney tengerpartján

 

Ha már a szagoknál tartunk: Sydney tele van fákkal, parkokkal, ezért a városnak majdnem hogy buja erdőszaga van, a melegben a különböző ciprusfélék döntik magukból az illatot. A fákon ezer madár: hangosan rikácsoló papagájok, elnyújtott kacajjal károgó varjak, csivitelő rigók, és persze a kookaburra, a kacagójancsi. Este, amikor megláttam az első denevéreket, azt hittem, darvak. Csak amikor egy zebránál a csámcsogásszerű hangot hallva a fejem fölé pillantottam, akkor hidaltam le: nem sokkal fölöttem, egy ágról csüngve, egy fél méter nagyságú, szőrös denevér nézett velem farkasszemet. (Az óriás denevér egyébként nem bánt, de előfordul néha, hogy megkóstol.) A sétáról este értünk haza, gyorsan le is dőltünk, hogy másnap korán indulhassunk.

 

Irány a kék hegyek


A Blue Mountains belseje csak 100 kilométerre van Sydneytől, ezért nagyon népszerű a városiak és a turisták körében. A hegység turisztikai központja, mondhatni Kékestetője Katoomba városka. Kissé tartottam is a zsúfoltságtól, ezért inkább 10 km-rel tovább mentünk Blackheath-be, aminek közelében a térképen nagyon jó túrautakat találtam.

 

Blue Mountains: A 12 mátrányi területen fekvő hegység Sydneytől nyugatra fekszik, átlagmagassága 900-1000 méter. Azért lett Kék-hegység a neve, mert ha olyan az időjárás, az eukaliptuszerdőkből felszálló olajos pára kékes színbe vonja a csúcsokat. Az elnevezést John Hunter kapitány adta a tájnak 1789-ben.

 

Eredetileg sátrazni szerettünk volna, de a blackheath-i kemping tele volt, a két másik ingyenes kemping pedig mélyen a dzsungelben bújt meg, ivóvíz és tűzgyújtási lehetőség nélkül. A Kék-hegységben az elmúlt években kétszer pusztított óriás bozóttűz, nyáron nagyon szigorúan vett tűzgyújtási tilalom van. Végül egy kisebb, olcsó helyi hotelben vettünk ki egy puritán szobát.

 

Aznap délutánra egy rövidebb, ismerkedő túrát terveztem csak. A városközpontból 3 km-es aszfaltút visz ki a túrák kiindulópontjáig, a Govetts Leap kilátóig. Mindenki kocsival ment odáig, mert van egy nagy parkoló, padokkal, vécékkel, ivóvízzel és a Nemzeti Park ingyenwifit is biztosító látogatóközpontjával, de mi persze autó hiányában legyalogoltuk a 40 perces utat. Örültem is, hogy a napot szép fokozatosan felhők borítják be, mert legalább enyhült a hőség. Sőt, az eső is szemerkélni kezdett.

 

 

A látogatóközpontba érdemes betérni, mert ingyenes térképeket és tanácsokat lehet kérni a Nemzeti Park munkatársaitól. Itt kell megjegyeznem, hogy nemcsak a látogatóközpontokban, hanem mindenhol a boltoktól a halbüféken keresztül az utcai járókelőkig magyar szemmel nézve megdöbbentően kedvesek, jó kedélyűek és érdeklődők voltak az ausztrálok. Sokan ismerték Magyarországot, valamelyik ismerősük ismerőse már járt Budapesten, ami persze "beautiful city".

 

Szóval a központban a képeket nézegetve rögtön kiszúrtam egy nagyon érdekes, kiugró sziklatetőről leereszkedő kilátópontot, a Pulpit Rock-ot, ezzel el is dőlt, hol kezdünk. Az épülettől pár perc séta volt a Govetts Leap Lookout, a mélybe ugrató lovasról elnevezett kilátópont.

 

Govetts Leap: A sziklaperem névadója a helyi legenda szerint egy rabló volt, akit itt értek utol a hatóság emberei, ám a biztos börtön helyett a halált választotta: a több száz méter mély szakadékba ugratott a lovával. A prózaibb igazság szerint a helyet, azaz a közeli vízesést William Govett földmérőről nevezték el, aki 1831-ben felfedezte a környéket.

 

Erről a pontról jól látszott, mi a Kék-hegység fő vonzereje. A kilátó egy 300 méter magas, szakadékos sziklafal szélén lett kialakítva, erős korláttal védve az embereket a legendabeli Mr. Govett példájának követésétől. A sziklaperem egy északnyugat felől érkező, hatalmas, 10-15 km széles, zöld kanyon, a Groves folyó völgyét övező monumentális sziklafal része volt. A fotókon látszik, hogy valami hasonlót kell elképzelni, mint az amerikai Grand Canyon, csak élénkzöldben. Ha az ember egy kicsit áthajolt a korláton, hallani lehetett, amint milliárd madár rikolt-csicsereg-rikácsol odalenn, a háborítatlan dzsungel sűrűjében.

 

Charles Darwin 1836 január 18-án járt itt, és teljesen elbűvölte a völgy vízszintes rétegeinek látványa. Elképesztően pazar, mondta róla. A hatalmas zöld kanyon wilderness (vadon, őserdő) minősítésű, ami a legmagasabb ausztrál természetvédelmi kategória.

 

 

A kanyon geológiai rétegződése jól megfigyelhető. A sziklafal tetején a legfiatalabb kőzet, a bazalt ül sapkaként. A függőlegesen mélybe zuhanó homokkő falak alatt fekvő meredek lejtők puhább palából és szénből vannak. A szurdok monumentális szélességének ez a magyarázata. A völgy alsó pala- és szénrétegei könnyebben és gyorsabban erodálódtak, aláaknázták a sziklafalat, ami nagy darabokban szakadt le, egyre tágabb kanyonvölgyet létrehozva.

 

Villámcsípés a Pulpituson


A Pulpit Rock a mi központi kilátónktól balra, a magas sziklaperem kanyarulatában, mintegy 3 kilométernyire tőlünk szakadt ki a falból, az odavezető ösvény pedig a térkép szerint nagyjából végig a perem mentén haladt.

 

Ez a perem mellett a valóságban azt jelentette, hogy bent az erdőben, de azért 500-600 méterenként, a precízen kialakított teraszokon újabb és újabb kilátópontokról, újabb és újabb szögekből csodálhattuk meg a kanyon brutális sziklafalát. Mint a túra szintvonalán látszik, nagyjából egy szintben haladtunk, nem volt nagyobb esés vagy emelkedés. Sok túrázóval nem találkoztunk, persze ennek a szitáló eső, azaz az ausztrál szemmel nézve rossz idő is oka lehetett.

 

 

Az út egyik leglátványosabb része érinti a Horseshoe- (Patkó-) vízesést. A mintegy 200 méter esésű vízesést jobbról-balról kilátóteraszokról lehet megcsodálni. Sajnos, amikor mi ott voltunk, éppen csak "csordogált", de tavasszal, vagy egy nagyobb eső után a róla készült videók tanúsága szerint nagy robajjal zúdul le a mélybe.

 

Nem telt bele egy óra sem, és már ott voltunk a Pulpit Rock oldalában. Nem véletlenül nevezték el Pulpitusnak, valóban olyan volt, mint egy gigantikus szónoki sziklaemelvény. Itt többen lettünk egy kicsit, ugyanis a kilátót a város felől kocsival is meg lehet közelíteni egy nagy kerülővel. Mire azonban kiértünk a sziklára, addigra már csak egy pár maradt velünk rajta. A kilátó több teraszos, ennyit kell lépcsőzni rajta, míg lejutsz a legkitettebb teraszra:

 

 

Lelépcsőztünk a háromszintes sziklakilátó legalsó, legjobban kiugró teraszára, és elmerültünk a hatalmas zöld medence látványában. A nagy fotózásban nem vettem észre, hogy megsűrűsödtek a fellegek, és néhányszor nagyot dörrent az ég. Hirtelen nagyot villant valami mellettem a korlát magasságában, zizzenő hangot hallottam, és átfutott valami rajtam, amitől felborzolódott a karomon a szőr. Hátranéztem Gabira, aki egy padon ülve nézett vissza riadtan: Mi volt ez? Villám? Na, söpörjünk innen gyorsan!

 

 

Azóta se tudom, hogy pontosan mi lehetett az a kisülés, de úgy érzem szerencsénk volt, hogy nem csapott meg jobban minket. Gabi világvége hangulatán nem segített az sem, hogy visszafelé egy kisebb csapat túrázóval találkoztunk, akik kikerekedett szemmel magyarázták, mekkora kígyót láttak az úton. Azt tanácsolták, ha mi is látjuk, tapsoljunk, akkor elmegy. Ezt egy kicsit tamáskodva fogadtam, de Gabi úgy magáévá tette a javaslatot, hogy csak úgy csengett a fülem egészen a Govetts Leapig.

 

 

A bemutatkozó, oda-vissza hét kilométeres túrát nagyjából három és fél óra alatt tettük meg. Ebbe nem számoltam bele a ki- és begyaloglást a hoteltől a túra kezdőpontjáig, ami még másfél órát vett igénybe. Ha a villám okozta ijedtséget figyelmen kívül hagyjuk, egész kedélyes bevezetés volt. Másnap délelőtt újra kint voltunk a Govetts Leapnél. Hét ágra sütött a nap, a völgy új színekben pompázott. Szerencsére a kilátón nézelődők többsége csak a kocsijával kirándult, így az ösvényen már nagyjából magunkra maradtunk.

 

Találkozás a gyémántpitonnal


A Pulpit Rock Track-hez hasonlóan a tervbe vett Cliff Top Walk Track is nagyjából a sziklaperemtől 20-30 méterrel beljebb haladt (de a Govetts Leap kilátótól a másik irányba), és elég sűrűn meg volt tűzdelve kilátóteraszokkal.

 

 

Ezen az útvonalon is átkeltünk egy vízesés felett, ami ebben az évszakban szintén csak finoman csordogált, mondhatni szitált le 180 méter magasról. Azért így sem volt rossz látvány a nem sokkal mellette fekvő kilátóteraszról. A sziklafal zöldellt a rákapaszkodó növényektől.

 

Govett függőkertje. A vízesés környékén a sziklafal folyamatosan nedves a vízcseppektől, ezért a növények szinte teljesen benőtték. A zöld növényfüggöny egy idő után olyan vastagra növekszik, hogy saját súlyát se bírja el, ilyenkor hangos robajjal leszakad a mélybe. A fal nem marad sokáig csupasz, a növények napok alatt újra elkezdik benőni.

 

 

Már kezdtem azt hinni, hogy ez egy nyugodtabb séta lesz, mint az előző napi, amikor az előttem haladó Gabi nagyot kiáltott: Kígyó!

 

Előrébb mentem, és valóban: egy másfél méter hosszú, sárga-fekete mintás kígyó feküdt keresztbe az ösvényen. Átlépni nem akartam rajta, mert nem tudtam, mérges kígyó-e, ezért egy bottal próbáltam eltolni, de nem nagyon akart odébb állni. Végül mégiscsak én bizonyultam elszántabbnak, a hüllő elunta a hosszas zaklatást, és tunyán bekúszott a bozótba. Később rákerestem, és kiderült: egy kisebb gyémántpitonnal hozott össze a sors, amelyik ugyan nem mérges kígyó, de harapni harap, és a szorítása sem kellemes.

 

 

A kígyóaffér helyszínétől már nem volt messze a Cliff Top Walk végállomása, az Evans-kilátó. A kilátóból megint újabb szögből nézhettük meg a hatalmas völgyet. Itt is megszaporodtak az emberek, ugyanis ez a kilátópont is elérhető volt kocsival. Gyorsan tovább is álltunk a Grand Canyon felé tartó ösvényen.

 

Dzsungel a kanyonban


A Grand Canyon Track volt a legemberesebb a Blackheath környékbeli túrákból. Erős, 350 méteres süllyedéssel indított, hiszen le kellett valahogy jutni a völgybe. A lejtő viszont rendesen ki volt építve, az én ízlésemnek talán egy kicsit nagyon is, szép, nagy, faragott homokkő-lépcsőfokokkal.

 

 

A völgy alján elértük a Greaves-patakot, ami éppen csak csörgedezett a nagy nyári melegben. Ha megálltunk egy pillanatra, és beleszippantottunk a levegőbe, megszédültünk a dús esőerdő-illattól. Fölöttünk tombolt a déli nap, súlyos UV-sugarakkal bombázva a földet, de hozzánk ez nem nagyon ért el, mert összezárt fejünk fölött a dzsungel. Ami napsugár átjutott a fák koronáin, az elakadt a lógó liánok fésűjén vagy szétterülő óriáspáfrányok napernyőjén.

 

 

A szurdok a fele úttól beszűkült, igazi, meredek falú kanyonná vált. A túrautat leleményesen hol a patakmederben, hol 20-30 méterrel feljebb, kivájt sziklapárkányokon vezették, ezért egy percre sem lehetett unatkozni.

 

A kanyon vége felé üdítő meglepetés következett: zuhanyszerűen aláhulló vízesésen vitt át az út. A szurdokösvény igazi felfrissülés volt az eddigi sziklaperem-sétákhoz képest: bevitt a dzsungelbe, vagy legalábbis ízelítőt adott belőle, milyen is lehet beljebb a völgyben az esőerdő.

 

 

Ebben az irányban könnyebb volt a kimenet is a kanyonból, nem szaladt fel annyira meredeken az út, mint amilyen erős lejtő volt a másik végén, bár volt lépcsőzés itt is elég. Búcsúzóként még egy kisebb barlangon is átmentünk. Mikor felértünk a végére, a városba vivő műút mellett találtuk magunkat. Egy kényelmes három kilométeres séta volt hátra a nyaralók között, mire elértük a hotelünket.

 

Aznap este nagyon bántam, hogy másnap tovább kell indulnunk. A térképet bújtam, és megállapítottam, hogy most tudnánk csak nekivágni az igazi dzsungeltúráknak. A Govetts Leapről a Rodriguez-ösvény visz le a mély völgybe, onnan a Blue Gum Forest Tracken elérhető az Acacia Flat nomád erdei kempinghely. Van vagy 10 km, ami sátorral teli nagy hátizsákkal kemény menet, de meg lehet tenni. Igaz, vizet is kell vinni, fejenként vagy 4 litert, mert a folyó vize lent nem iható, az ausztrál ÁNTSZ vizsgálata szerint mérgező fémvegyületeket tartalmaz. Szóval küzdős, de kalandos túra lehet, aminek fő vonzereje, hogy az ember a Blue Mountains lelkében, a Blue Gum Forestben alhat.

 

Blue Gum Forest. A mesekönyvbe illő elnevezésű Kék Gumifa-erdő a kék gumifákról (Blue Gum trees, azaz Eucalyptus deanei) kapta nevét. A kék gumifa egy kivételesen látványos eukaliptuszféle, ami 65 méter magasra nő, a kerülete pedig akár hat méter is lehet. Az erdő fáinak korát körülbelül 300 évesre teszik. A Grose-völgyben 1982-ben és 2006-ban is nagy bozóttűz pusztított, amiben a Kék Gumifa-erdő egy része is megsérült, ezért a területen nyáron szigorú tűzgyújtási tilalom van. A Blue Gum Forest az UNESCO világörökség része.

 

A Kék Gumifa-erdő a térkép szerint megközelíthető északról is. Az biztos, hogy bent az erdő mélyén alig találkoznánk turistával (annál több kígyóval és pókkal, de az mindegy), és abszolút a természet lágy ölén túrázhatnánk. Most erre már nem volt időnk, de ha még egyszer elvet a sors a Kék-hegységbe, biztos, egy hétig ki se dugom a fejem a dzsungelből.

 

 

Harmadik nap Sydney-be visszafele leszálltunk Katoombában, hogy megnézzük, igazam volt-e, amikor úgy gondoltam, hogy nekünk túlságosan turistás hely lesz. Igazam volt: körülbelül tízszer akkora volt a tömeg, mint Blackheath-ben.

 

Vízesésfürdő Katoombánál


Katoomba Blackheath-hez hasonlóan a fennsíkon fekszik. Mindkét település határától nem messze van egy hatalmas, kanyonszerű zöld völgy: Blackheathtől keletre a Groves-folyó szurdoka, Katoombától délre a Kedumba-folyóé. Katoomba azonban sokkal jobban ránőtt a kanyonra, a házak déli irányban szinte a peremig érnek. Itt a sziklaperemen futó ösvényt Prince Henry Walk-nak hívják, ennek nyugati, jobban kiépített végéből indultunk, egy nagy parkból.

 

 

A sétaút elejét körülbelül annyira volt természetes, mint itthon a budai Millenáris Park, sikló vitt le a mélybe, kábelvasút hidalta át a kanyon öblét. Rengeteg szelfiző, tornacipős turista lézengett, alig lehetett hozzáférni a kilátók korlátaihoz. A zsúfoltság a központi Echo Pointnál tetőzött.

 

Ez a tér nem véletlenül lett központ. Ide fut be Katoomba főutcája, és innen nyílik a legjobb kilátás dél felé. Jól látni a Blue Mountains egyik fő jelképét, a Three Sisters sziklaalakzatot is, ahova le lehet lépcsőzni. Sajnos a sziklához vezető lépcsőn hosszú sor állt, ezért ezt a látványosságot kihagytuk. Tovább mentünk inkább a Prince Henry Walk-on, amin innentől kezdve kevesebb kilátóterasz volt, cserébe viszont kevesebb embert és természetesebb ösvényt kaptunk.

 

A Three Sisters legendája: Az őslakosok szerint a három szikla egykor három szép nővér volt: Meehni, Wimlah és Gunnedoo. A három lány a Jamison-völgy szívében élt a Katoomba törzsben. A sors úgy hozta, hogy szerelmesek lettek a szomszédos törzs három harcosába, ám törzsük tiltotta a külső házasságot. A szerelemből konfliktus lett, a konfliktusból akkora csata, hogy a Kedumba folyó vérré változott. A törzs varázslója, hogy megóvja a lányokat, sziklává változtatta őket. A varázslónak saját magát már nem sikerült megóvnia, ezért a varázslatot már nem lehetett visszafordítani, a lányok azóta is megkövülve nézik a mélységet.

 

 

Az egyes pontjain már a Grand Canyon Walk dzsungeléhez hasonlító Prince Henry ösvény a vége felé vált igazán érdekessé, amikor a Leura-vízesés bejött a képbe. Olyan szerencsénk volt, hogy egy kis szivárványt is elkaptunk mellette.

 

Lelépcsőztünk egészen a vízesés felső pontjáig, és elindultunk a patak mentén felfele, ahol a Leura Cascades néven egy szolid, többteraszos, mondhatni több medencés strandvízlépcső várt minket. Mások példáján felbuzdulva, mi is bementünk a napsütés által felmelegedett, sekély vízbe.

 

 

Az itteni ejtőzés volt katoombai napunk fénypontja, és egyben túránk vége is. Innen már csak visszasétáltunk a vonatállomásra, hogy visszamenjünk Sydney-be, és másnap reggel elrepüljünk a Brisbane melletti Üvegház-hegyek felé. De az már egy másik poszt lesz.

 

Költségek: A 330 ezer forintos ausztráliai repjegyet most hagyjuk, számoljunk a vonattal, ami 3500 forintnyi ausztrál dollárért vitt és hozott (Sydney-Blackheath között). A szállás Blackheath-ben 37 dollár volt egy napra (ez fejenként 8000 Ft, azaz 25 euró). Főleg az itthoninál sokkal jobb minőségű halkonzervet ettünk, meg forró vízzel felönthető porkaját, így az ételre se költöttünk sokat. Belépők nem voltak. A sör a boltban 5 dollár (1000 Ft), pubban 7-8 dollár (~1500 forint).

 

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! blog Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted!

 




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. július
Czigány Dávid:
Tornyosuló
38. Gerecse 50
38. alkalommal rendezték meg a Gerecse 50 teljesítménytúrát 2019. április 27-én, közel 6500-an...