MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Ilyen volt az Írott-kő 70 teljesítménytúra

Jubileumi, harmincadik rendezés volt az idei, ráadásul ismét visszatért a 70-es táv is. Rendezés, ellátás, díjazás felsőfokon. Mindenki megtett mindent – beleértve még a Kőszegi-hegységet és a csodálatos októberi időjárást is.

Nézegetem a hatos tömegrajthoz készülődő arcokat, és próbálok elvonatkoztatni attól, hogy hú, mennyi ismerős! Inkább azt igyekszem kifürkészni: hányan lehetnek itt ismétlő veteránok, és hány elsőbálozó. Magam is eme utóbbi csoportot erősítem, mert pont abban az évben szűnt meg a hetvenes táv, amikor már képesnek éreztem volna rá magamat… Fájó hiányt jelentett mindig is, ezért már évek óta próbáltam elérni a rendezőknél, hogy ismét legyen, amire most végre sor került! Szóval, egy pici talán nekem is van benne részem, akárcsak az előkészületekben, ugyanis a rendezők megtiszteltek azzal, hogy közreműködő is lehettem. Nyomvonalat rajzoltam, itinert szerkesztettem, időpontokat számolgattunk, és több korrekciós javaslatomat elfogadták, egy szó mint száz, jóleső volt, hogy besegíthettem.

 

Fotó: Gombos Kálmán


És lám, itt várom a hat órát az egyes rajtszámommal, a hőn áhított Írott-kő 70 TT-n. Hideg a reggel! Főleg egy szál pólóban, amin túl sokat nem segít sem a karszár, sem a papírvékony mellény. Na, majd bemelegítünk! Zoli öcsém, András és Márk barátunk-túratársunk mellett efelől nem is lehet kétségem. És valóban, gyors meneteléssel húzunk ki a városból. A Szénsavas-kút fel sem tűnik, páran betérnek a Hermina utcába: ők ötvenes indulók. Mi tovább balra, a Pogányok felé – szinte pillanatok alatt ott termünk. A folytatás is nagyon gyors: beérkezünk az erdőbe. Fejlámpát kapcsolunk, hiszen egyúttal a közvilágítás is megszűnt, ugye… Átjutunk a Pogányok házikói között, majd újra erdő. Itt már megjelenik a szint is: emelkedő visz fel az Enikő-forráshoz, az első ellenőrzőponthoz.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Piros, továbbra is: kicsit le, kicsit fel. Hajnalpír az égen, a lábam előtt azonban még sötét van. Magas az aljnövényzet, érdemes inkább ide nézni… Egy nyíltabb szakasz becsap bennünket, és amint újra fák közé érünk, visszakapcsoljuk a lámpákat. Nem sokáig: hosszas hullámzás után Cák fölött megyünk, és itt már az erdőben is elég a szabad szem. Használom is: erős aggodalommal tekintgetek jobbra. A Wiesinger-major közelében járunk, ahonnan egyszer három kutya támadt ránk… Hála Istennek, most néma csend fogad, és békében folytathatjuk a liftezést fel-le. A szerpentin előtt kódot írunk, és aztán már tényleg ereszkedés jön, egészen Velemig. Az Alkotóház bukkan fel, első alkalommal. Hetvenesek vagytok? Akkor ma még kétszer találkozunk! – fogad a barátságos személyzet. Zoli főzi és kínálja egyedi fűszerezésű teáját, de egy zsíroskenyeret is megkóstolok. A falut elhagyva kelet felől csodálatos látvány tárul a szemünk elé. „A felkelő nap háza” klasszikus dallama be is ugrik az Animals-től.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Bozsok jön, újabb ellenőrzőpont, és kezdődik A Műsor. A jó öreg BIB-edzőpálya, de sokszor végigtoltuk! Bozsok-Írottkő-Bozsok, bizony nem könnyű menet. Most persze „csak” túratempóban, és csak felfelé. Megdolgoztat rendesen a DDK, de a folytatás még inkább. Nagyon szépen feljutunk a nyílegyenes Óriások lépcsőjén, és máris a Kalapos-kövekhez érkezünk, ahol kódot írunk, és hajrá, tovább!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Határmenti zöld, és a fantasztikus Sötét-völgy. Eleget tesz nevének, de így is lenyűgözően szép. Patak-átkelés, és még pompázatosabb a folytatás. Az októberi ősz a lehetséges legszebb arcát mutatja: alig győzzük csodálni, fényképezni (és most, írás közben meg sóhajtozva szelektálni a sok-sok fotót).
 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Balra fent a Gyilkos-szikla; ott megy a gerinc, a határmenti zöld sáv. Ezúttal lentről csodáljuk, majd elhagyjuk az Eberspanger- és Tündér-forrás környékét is: elképesztően szépek a fák, a lomb, az avar. Hallgatjuk a madarakat és a levelek hullását, érezzük az ősz illatát…
 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Aztán megjön a piros, a vadetető, a kőrakás, majd itt a Golgota és a fenyves – és végül a Dunántúl csúcsa, túránk névadója. A kilátót most nem szemből, hanem ahogy felbukkan, úgy fényképezem le.
 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Feljönni sajnos nem sok értelme volt: erősen párába burkolózik a táj minden irányba. Kezdhetjük hát az ereszkedést: a közös szakaszon most is sokakat üdvözölünk, biztatunk, aztán lekanyarodunk a piroson. Ez, vagyis a Kubát Hugó emlékút visz egészen Velemig. Az erdészeti útról kis ösvény tér le, figyelni kell. Aztán meredek, majd visszafogottabb lejtő: ott már én is belekocogok a fiúk után, de az elején óvatos vagyok az aszfaltos cipőm végett. Sok hezitálás után mégis csak emellett döntöttem reggel, mert annyira kényelmes… Nem okoz csalódást itt sem, később sem: remek tempóban veszítjük a nehezen összeszedett szintet.
 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A táj – mit is mondhatnék? – varázslatos. Október, napsütés, lágy szellő és tizenhét fok. Ennek megfelelőek a színek, a vörösesbarna avar a lábunk alatt, amit semmiféle perzsaszőnyeg nem múlhat felül. Naná, hogy futunk; sokat és kellemesen! A Hosszú-völgy most mintha rövid lenne: máris Velem első nyaralóit hagyjuk el.
 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Alkotóház, másodszor. A tea és zsíros deszka is, és jöhet a kék kereszt! A sok lejtő után újabb combos kaptató. A Szent Vid-kápolna előtt sincs sajnos kilátás – de a parkolójánál megint lehet kattintgatni; ezúttal a Kopasz-Kendig felé, ahová ma sajnos nem megyünk. Emelkedő, be a bükkösbe, majd fenyvesbe, és máris itt a Hörmann-forrás. Frissítünk, és megint lejtmenet jön. Piros Alpannonia, meg persze az OKT és a zöld. Stájer házak, szinte percek alatt – és a finom, roppanós alma a pecsét mellé a kedves pontőröktől.
 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A zöldön folytatjuk, és – utána is a zöldön folytatjuk. Ez azért említésre méltó, mert a korábbi években itt le kellett térni a fehér pöttyel jelölt ösvényen. Az ösvény azonban meglehetősen nehezen járható, sűrű és vizenyős szokott lenni, így hát (engedéllyel) én a zöldön szoktam menni. Most ezt „legalizáltam” is. A bejáráskor egy kis bozótharc után a rendezők is belátták, hogy célszerűbb lesz inkább arrafelé menni. Bánja-e ezt valaki, aki – kiváló utakon – így remek rálátást kapott a (hamarosan meghódítandó) Tábor-hegyre, és gyönyörködhetett a Szikla-forrás csodaszép völgyében? Ihatott a forrásvízből, megnézhette a sziklába vájt Mária-kegyhelyet?
 

Fotó: Gombos Kálmán

 

A völgy persze azt is jelenti, hogy emelkedő jön. Nem is kicsi: fel a Zeiger-nyeregbe, majd tovább, egy szusszanás után az említett Tábor-hegyre. Kilátás itt nincs, lehet zúgni lefelé, ritkán járt szakaszokra. Egy sok éves, csak imitt-amott látható piros körutat leszámítva errefelé nincsenek turistajelzések. Az Erdészet kérésére: ez a terület védett növények és nagyszámú vadállomány otthona. Ezt egyesületünk tiszteletben is tartja, így hát csak évente egyszer jut ide turista.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Pompás bükkösökben járunk, kanyargunk és nézelődünk – mindvégig a fehér pöttyön. Gerincút, és nagyon szigorú ereszkedés: így jutunk le utunk felét jelentő Paradicsomoshoz. A pontőrrel kicsit elbeszélgetünk, továbbra is öten vannak előttünk, de megtudom, hogy sokan indultak a középtávokon is. Hosszú a visszajutás innen. Sokáig kavicsos úton, majd „nemszeretem” betonra váltunk, szerencsére a panoráma kiváló, ami balra nyílik Rőtfalva felé!

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Nekem úgy tűnik, elég hamar megérkezik balról a kék kereszt, majd a Hétforrás is. Jó mélyre ereszkedünk, friss vizet töltünk, pecsétet kapunk. Nagy a nyüzsgés, sok a kiránduló, tüzek is égnek itt-ott. Minősített egy kilométer következik: a minősítést a 137 méter adja. Annyit kell leküzdeni az Óház-tetőig. Naná, hogy megdolgoztat; naná, hogy megtoljuk! Annál jobban esik fent a kínálás. Nem is akármilyen! Szilva vagy körte? Házikolbász vagy sonka? Hagyma vagy zöldpaprika? Ez aztán fogadtatás. Még a kilátóból is ide fotózok inkább vissza, semmint a párába burkolózott Kőszeg felé.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Megint ereszkedés, de ma ez az utolsó, ami komoly. Igaz, tényleg komoly, főleg a szerpentin átvágása után. A Mohás-kút felé így jutunk le: óvatosan, de esés nélkül. Hamar lent vagyunk a Kenyér-hegy nevű pontnál (ami innen kicsit távolabb van). Jobbos forduló, a reggel már bejárt Pogányok felé. Most világosban is megnézhetjük, újra, majd letérünk a pirosról, és már csak a sárga körút – sárga Alpannonia visz tovább, remek erdei szakasz. Cákra érkezünk, pincesort járunk, majd, ki a faluból, szőlősorok mentén. Az aranyló színek most is megcsodálhatók, de itt már kis szerencse is kell hozzá. A nap ugyanis lebukik, felhők között, látványosan. A meteorológia által hat órásra becsült mai napsütés bőven több lett tehát: az eszményinek nevezhető túraidő reggeltől estig kitartott.

 

Velembe tehát már így érkezünk: harmadszorra is meglátogatjuk az Alkotóház személyzetét, hogy aztán elköszönjünk. Tőlük igen, de a falutól még nem. Kati nénit a Pittyes kocsmában ki nem hagynánk („szintidő-rombolás”, ahogy Márk nevezi). Kellemes fröccs, pár kedves szó, és folytatjuk a sárga körút – sárga Alpannonia jelzést, amihez kicsit később megjön a piros sáv is. Ezek visznek át Kőszegszerdahelyen, aztán a gyümölcsösök mellett, gesztenyefák között, remek utakon. Még egy utolsó visszatekintés kedvenc hegységünkre – és jöhet az Irtás-hegy.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Utolsó emelkedő, kifogástalan úton, hamar fel is bukkannak a hölgyek a tetőn kis tábortüzükkel. Bélyegzés, ereszkedés – reményeink szerint világosban. Ez volt ugyanis a kitűzött cél, már reggel: Csömötét elérni lámpa nélkül. Lukácsházán már közvilágítás fogad, de még a falut elhagyva sem kapcsoljuk be a már előhalászott fejlámpákat. A hosszú mezei út jól járható, szemünk folyamatosan szokja az egyre erősödő szürkületet, aztán távoli tűz fénye bukkan fel. Klári ígérte, és lám: valóban ez a hangulatos – és milyen célszerű! – látvány vezet oda bennünket hozzájuk.
 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Erdő szélén, még a tűz fényében távozunk. Követem a fiúkat, az ösvény jó. Aztán hamar országút, majd beérkezünk a faluba – én továbbra sem kapcsolok lámpát. Kutya-koncert, hát persze; végigkísér egészen a túlsó széléig. Ott jobbra térünk, és megkezdjük az utolsó szakaszt, párhuzamosan vasúttal, úttal. Beton ez is: kerékpárút, jó minőségű. Hatvan kilométer felett persze ez sem esik jól lábunknak, de hát számítottunk rá előre. Szerencsére hamar felbukkannak Kőszeg fényei, és én mindvégig, a célig lámpa nélkül megyek. Átkelünk vasúton, úton, benzinkúton. Körforgalmon és főutcán, házak és üzletek között. Balos kanyar, Temető utca, nyolcas harangszó – és öt perccel később a cél! Remek a hangulat! Besegítő egyesületi társaink, meg persze a rendezők fogadnak. Nagyon míves oklevél, egyedi jelvény, és persze gratulációk. És szalámis szendvics, szörpök, meg kőszegi borocska. De mindent felülmúl az érzés: Írottkő hetvenes teljesítő lettem!
 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!

 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2019. július
Czigány Dávid:
Tornyosuló
38. Gerecse 50
38. alkalommal rendezték meg a Gerecse 50 teljesítménytúrát 2019. április 27-én, közel 6500-an...