MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

2016.04.30. 09:00,   Szöveg: Lénárt Léni,   Fotó: Szentendrei Skanzen, Cser kiadó

Kalauz a múltba – Népi mesterségek

Szőttek, kelmét festettek, csizmát készítettek, olajat préseltek. Tudásuk sokszor apáról fiúra, mesterről inasra szállt, szakmájuk kulisszatitkaiba az arra érdemeseket avatták be. A kihalófélben lévő vagy épp reneszánszukat élő mesterségek képviselői ők, akik mindig kellő alázattal végezték munkájukat.

1. Kékfestő – A rejtélyes színvarázsló


Ennek a szép mesterségnek – amelynek utolsó képviselői ma is lenyűgöznek minket portékáikkal a vásárokon – régi hagyományai vannak. Első művelői a 12–13. században kolostorokban és városokban működtek. A posztó és a vászon színezése alapos tudást követelt meg a szakemberektől, akik főleg növényi alapanyagú festékeket használtak, ritkábban földfestéket is alkalmaztak munkájuk során. A jellegzetes kék színt a csüllengből (Isatis tinctoria) nyerték, amely kereskedőkön keresztül jutott el az európai piacokra Türingiából és Franciaországból. A 16–17. században fontos változás történt: Indiából származó kék gyapotkelmék árasztották el a piacokat, ami mellett a távol-keleti országból szállított festő indigó (Indigofera tinctoria) iránt is megnőtt a kereslet. Az új alapanyag térhódítása új festő- és mintázóeljárást kívánt, ami a mesterlegények vándorlásának köszönhetően idővel Magyarországon is elterjedt. Napjainkban azok a műhelyek működnek, amelyek alkalmazkodni tudnak a korszerű igényekhez, és szintetikus festési eljárással állítják elő kelméiket.

 

Fotó: Szentendrei Skanzen


Hogyan dolgoztak a kékfestők?
A kékfestők a vásznat először kifőzték, megszárították, majd simára mángorolták. Ezt követően kézi mintázóval szigetelő festőanyagot nyomtak a szövetre, amely alatt így festetlen maradt a kelme. Amikor megszáradt, indigócsávában kékre színezték a vászondarabot. A műveletet újabb szárítás és speciális kénsavas-sósavas fürdő követte, amely eltüntette a fedőanyagot, és a kék háttérben kirajzolódtak a fehér alapminta (a fehéren kívül gyakran piros, sárga, narancs, kék, zöld, fekete színt is előállítottak) motívumai. A keményítés után lóhajtásos mángorlóval kezelték a textilt.


2. Gyertyamártó és gyertyaöntő – A világosság őrzője


Egy gyertya ma is különleges hangulatot varázsol az otthonokba, régen pedig az egyik legfontosabb használati eszköz volt a háztartásokban. Az olajmécsessel szemben jobban megvilágította a teret, de alapanyaga, a faggyú (birka- vagy marhafaggyú) miatt borsosabb áron lehetett kapni. A faggyún kívül viaszt és paraffint is gyakran használtak a gyertya elkészítéséhez, amelynek több módja volt. A kézzel, valamint eszközzel (jellegzetes négyszögletes hasáb alakú cserépedény) történő gyertyamártás tipikus női munka volt, míg gyertyaöntéssel főleg a szappanfőzők, mászárosok, egyes helyeken mézeskalácsosok foglalkoztak melléktevékenységként. Háborús időkben, amikor kevés volt a petróleum, az emberek házilag is rákényszerültek a gyertyaöntésre, amelyhez pl. henger alakú papírt, agyagformát, üreges napraforgószárat használtak. A 19. század végétől a hagyományos eljárással készített gyertyák mindinkább kiszorultak a piacokról, hogy átadják helyüket az iparilag nagy mennyiségben előállított sztearingyertyáknak, majd később a modern világítóeszközöknek.

 

Forrás: Cser kiadó

Gyertyaöntés és gyertyamártás a 18. sz. végén

 

Hogyan dolgoztak a gyertyamártók és gyertyaöntők?
Kézi formázáskor a meleg vízben megpuhult viaszt a pamutból vagy lenfonálból sodort bél köré nyomkodták, és utána sík felületen mángorlóval egyengették. Amikor cserépedényt alkalmaztak a mártáshoz, az alapanyagot (a viaszt vagy faggyút) beleöntötték a formába, majd belemártogatták és kiemelték a gyertyabelet egészen addig, amíg a rárakódott réteg kellően vastag és merev nem lett. Az öntött gyertya ezzel szemben sokkal tartósabb volt és világosabban égett: a hengeres üvegből vagy bádogból készült formában úgy rögzítették a belet, hogy a szál pontosan középen legyen, majd ráöntötték a felolvasztott viaszt vagy faggyút.

3. Takács – A vászonkészítés művésze


Különös érzés keríti hatalmába az embert, amikor egy régi vászondarabot tart a kezében a dédnagymama hagyatékából. Vajon ki volt a takács, aki a darabot készítette, és mennyit dolgozott vele? Hazánkban az első vászonkészítő szövőmesterekről a 11–12. századból vannak írásos emlékeink, megtelepedésüket jelzi például a Veszprém megyei Takácsi falunév is. A mesterség fogásait – amint erre a szó eredete utal – feltehetőleg a Kárpát-medencében lakó szláv népektől vehettük át. Az első takácscéhek a 14. században alakultak, portékáikkal a városi polgárság igényeit elégítették ki, míg a falvakban a 17. századtól vált jelentőssé a takácsok munkája: nyáron részes aratóként a mezőgazdaságban tevékenykedtek, majd ősztől tavaszig szőttek. Az ipar fejlettebb munkamódszere, a manufaktúra, csak későn jelent meg a magyar településeken: az első Sasváron létesült a 18. század elején. Később, az ipari termelés elterjedésével egyre inkább csökkent a falun dolgozó takácsok munkája iránti kereslet, a 20. század közepére már csak elvétve lehetett őket megtalálni egy-egy faluban. Napjainkban a szövőszéken dolgozó iparművész takácsok és gépen szövő szakemberek ápolják a régi mesterség hagyományait.

 

Fotó: Szentendrei Skanzen


Hogyan dolgoztak a takácsok?
A takács kész fonállal dolgozott, munkaeszköze a bonyolult felépítésű szövőszék volt, amely jóval nehezebb volt, mint a hagyományos parasztszövőszék. A vetélő is különbözött a hagyományos csónak formától: a mester nem kézzel dobta át szövéskor a fonalnyíláson, hanem megrántott egy zsinórt, aminek következtében a szövőszékre szerelt szerkezet a kéz használata nélkül csúsztatta a vetélőt oda-vissza. A finomabb kelméhez – amelyből például ing vagy kötény készülhetett – a kenderfonalat lenszállal vegyítették, míg a durvább kenderfonálból zsákok kerültek a piacokra a pékek, molnárok számára.


4. Pákász – A lápvidék fenegyereke


Az Ecsedi-láp, a Nagy- és a Kis-Sárrét és a Bodrogköz lápvidékének jellegzetes figurája volt a pákász, aki a mocsarakban nád- és földkunyhókban lakott, nevét pedig a gyékény pelyhes buzogányáról (páka) kapta, amelyet a dunnák, párnák kitöméséhez és tűzcsiholáshoz gyűjtött. A pákászok jórészt a föld nélküli szegény emberek közül kerültek ki, akiknek az árvízi terület, a nagy kiterjedésű mocsár megélhetést biztosított. A különös életforma miatt a hatóságok adót nem vetettek ki rájuk, jobbágyrobotot nem végeztek. A nyarakat vándorlással töltötték, az ősz beálltáig 4–6 hétig telepedtek meg egy helyen. Az ingoványos lápon jellegzetes háromágú bottal jártak, vagy zsombékról zsombékra lépkedtek, „bogdácsoltak”, miközben az életük állandó veszélyben volt, hiszen a süppedékes helyeken, amelyeket fű borított, könnyen el lehetett tűnni.

 

Forrás: Cser kiadó

Pákásztanya


Hogyan dolgoztak a pákászok?
A vízen csónakkal vagy lapos fenekű ladikkal közlekedtek, amelyet hosszú rúddal hajtottak. Sajátos munkaeszközük volt a nádvágó kasza és a lápmetsző ásó, amelyet akkor használtak, ha az ingoványos talajon tiszta vizet akartak venni, és a lápos talajt fel kellett vágni, vagy a halfogó varsákat akarták elhelyezni. A pákász csapdákkal és hurokkal ejtette el a vadat, a nádi farkas vadászatakor vermet ásott, solymászott. Ismerte az ehető mocsári növényeket, gyűjtötte a madarak tojásait, piócát (ezeket a vásárokon gyakran élelemre cserélte), méheket tartott, kócsagok, darvak szelídítésével foglalkozott. A gyors mozgású halat, a réti csíkot halászó pákászokat csíkászoknak is hívták – életvitelük nagyon hasonló volt a pákászokéhoz, azzal a különbséggel, hogy ők csak halfogással foglalkoztak.


5. Cifraszűrszabó – A türelmes posztómágus


A cifraszűr a pásztorok nélkülözhetetlen ruhadarabja volt, de a parasztok körében is népszerű volt a 1860-as évektől egészen a századfordulóig. A cifraszűr több volt egy egyszerű kabátféleségnél, meghatározta tulajdonosának társadalmi szerepét, viselete rangot jelentett. Különös ismertetőjele volt a hátát borító nagy méretű, négyszögletes gallér, amelynek mindkét oldalára jellegzetes kerek díszt, úgynevezett csücskőt varrtak. A szűr melegen tartotta viselőjét, védett eső, szél és hó ellen, de remek szolgálatot tett párnaként, takaróként, derékaljként, kocsmai verekedések alkalmával pedig az ütéseket is felfogta. Készítésének mesterei a cifraszűrszabók voltak. A türelmes és precíz mesterek a szűr alapanyagát, a szűrposztót, az ún. csapóktól (olyan mesterember, aki a gyapjú tisztításával, annak finomabb feldolgozásra történő előkészítésével foglalkozik) szerezték be, majd az anyagot kiszabták, kihímezték, és a legvégén összevarrták a darabokat.

 

Forrás: Cser kiadó

Szűrszabó műhely 1923-ban Debrecenben


Hogyan dolgoztak a cifraszűrszabók?
A szebbnél szebb mintákat nem rajzolták fel előre, mert a durva anyag nem volt alkalmas erre. A mester meghúzta a fontosabb szimmetriavonalakat, majd a tipikus virágelemeket sablon segítségével helyezte a posztóra. Először a virágmotívumokat varrták ki, majd az üres helyekre egymás mellé komponált rozmaringlevelek kerültek. Kedvelt díszítőelemük volt a nefelejcs, szegfű, tulipán, rózsa, alma- és rozmaringlevél, a 19. század közepétől pedig közkedveltté vált a magyar címer ábrázolása is. A színek közül szívesen alkalmazták pl. a pirosat, bordót, drappot, feketét, fehéret, rózsaszínt, míg a levéldíszítésnél ragaszkodtak a zöldhöz és árnyalataihoz. Egy-egy pompás darabot akár négy-öt hétig is hímeztek, amelyhez növényi festékanyaggal színezett gyapjúfonalat használtak.





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. október
Garai Szilvia Ilona:
Szúnyogcsípés
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...