Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szerző:
2018. január 24.

Kőris-hegyi maraton

Magas-Bakony, télen. Vadregényes tájak, ismeretlen szakaszok felfedezése, meg persze a már bejárt, ismert részek - de azok meg fordított irányban. Változatos terepeken és friss, néha hideg időben, viszont remek hangulatban és tempóban. A Kőris-hegyi maraton nagyszerű élmény és kellemes kihívás volt.

Bakonybél még csak ébredezik a vasárnap reggeli szendergéséből, de a járdán már túrázók jönnek szembe, ahogy közeledünk a Pikoló vendéglőhöz. Zoli öcsémmel ma nem a király kategóriát céloztuk meg: száz helyett ezúttal megelégszünk egy maratoni távval is. Végül Ildi is hasonlóan döntött, így aztán már ott várt bennünket a rajt helyszínén, hogy hármasban veselkedjünk neki a 42 kilométernek. Persze rögtön egy emelkedővel, ami „mindössze” 5,9 kilométeres, és szerényen csak a Bakony legmagasabb pontjára, a névadó Kőris-hegyre visz fel.

 


Meghúzzuk hát a lépteket, így nem nehéz bemelegíteni, még a friss reggel ellenére sem. Mert meglehetősen visszafogott az idő, el kell ismerni, fagypont körüli a hőmérséklet, és valami hóhoz hasonló hullik fentről szép csendben. Ez a csend azért mindenképpen jó hír, nincs szél, és a folyamatos emelkedő senkit sem hagy megfázni. Érdemes széttekintgetni a vékonyan havas ösvényen és a környező fák során. Hatalmas erdőkben vándorlunk, szinte érezni lehet a fák ölelését, védelmét, még így téli álmukban is. A Barátok útján járunk, ötödször, de ebben az irányban még csak először. Kivéve persze Ildit, aki nagyjából Kőris-szakértő: gyakorlatilag minden úton és minden irányból volt már fenn. Ja, kérem, könnyű egy bakonyi túrázó élete.

 


Lábunk előtt kisebb-nagyobb állatok nyomai fedezhetők fel, és - bár nem vagyok egy szakértő - élmény végignézni a sormintákat. Aztán egy ovális tisztás előttünk. A zöld elkanyarodik jobbra, mi meg megyünk tovább, hogy úgy mondjam, toronyiránt, a Lipka-úton. Ez a torony (kilátó formájában) azonban még most is elég messze van, de remekül fogynak a kilométerek, és számomra élmény felfedezni az OKT-t is fordított irányban. Ami persze nem kék, viszont annál fehérebb, ahogy haladunk felfelé. A szerpentin aztán pláne. Gyorsan le is térünk róla, maradva a kék sávon, ami jelen esetben egy kis sziklamászást jelent. Óvatosan, figyelemmel haladva azonban semmi gond nincs, bár ilyenkor (de csak ilyenkor) jól jönne az otthon pihenő bot.


Aztán szerpentin újra, itt már nincs apelláta, csak aszfalt. Ami bizony csúszik. Nem kicsit, nagyon. Hamar le is húzódunk a két szélére, ami sokkal járhatóbb, stabilabb. Így érkezünk meg a hatalmas „golflabda” tövéhez, szinte észrevétlenül. A köd ugyanis itt már elég komoly, és bizony, a labda tetejét már inkább csak sejtem, mint látom. Na, lőttek a kilátásnak, ez már itt bizonyos. És így is lesz, felkaptatunk az utolsó köveken, OKT-bélyegzőt nyomunk, de a lépcsőzés most kimarad, nincs értelme. Helyette a rajtban kapott Sport-szelet kerül elő. Mindhárman megjutalmazzuk magunkat - elvégre a legnagyobb hegyet kipipáltuk, ennél magasabban ma már nem leszünk.

 


Forduló: ereszkedés jön, méghozzá nagyjából hasonló, hat kilométernyi lejtővel. Mindvégig a piros sávon, amit Rézbükki útnak is hívnak, és remekül ismerem - felfelé. Azaz itt is új élmények várnak. Mert hát valljuk be, egy út egészen más egyik vagy másik irányban. Pompás kilátások, remek panoráma tárul fel több helyen is. Ehhez azonban előbb le kell tudni az aszfaltos szerpentin kanyarjait, és az utána következő - még mindig havas - sűrű erdőket. Lejjebb azonban újra barna-vörös az erdő, és nagy örömünkre kiválóan futható is. Pompás élmény a friss időben, tiszta levegőn nagyokat beleszaladni, kanyarogni. Az ösvények minősége jobb nem is lehetne erre a célra. Kicsit nyirkos, mégsem csúszós avar, kiváló csillapítással. Semmiféle rekortánnal nem cserélném el.

 

 

Bár készültem rá, mégis elhúztam volna a piros barlangjelzés mellett, ha Ildi nem figyelmeztet. Az Odvaskő-barlang! Balra kis kitérő, ami (számomra meglepő módon) kimaradt a túra útvonalából. No, az enyémből ugyan nem. Először fordul elő, hogy nem a komisz lépcsősoron küzdöm fel ide magamat, hanem felülről ereszkedek alá. Már csak emiatt is meglátogatom, meg a hely hangulata is vonz. Nem csak engem, mint kiderül: nagy létszámú csoport gyönyörködik a látványban. Mi nem sokat időzünk, pár kattintás, és mászunk is vissza, fel, a pirosra. Ahol aztán folytatjuk az ereszkedést, méghozzá egyre intenzívebben, a végén már lépcsőzve veszítjük a szintet.

 


Átvágunk a műúton (ahol pár órája érkeztünk otthonról), és betérünk a Hotel Odvaskőhöz. Itt a Közép-Dunántúli Piros pecsétjével igazoljuk magunkat az itiner hátoldalán, majd sajnálkozva, de visszaküldjük két túratársunkat az Odvas-kőhöz. A húszas távon van a hölgy (alighanem a fiával), és tévedésből a piroson balra kanyarodtak, azaz ide jöttek le a Kőris helyett. Aztán rövid szünetet engedélyezünk magunknak az étteremben. Nagyon finom a forralt boruk. Ízre, hőfokra, küllemre egyaránt. Igazán jól esik, de aztán újra nekivágunk a folytatásnak a Gerence partján, és bevetjük magunkat az erdőbe. Piros, továbbra is, sokáig még. Ismerős, de ez is csak szemből, és most izgalmas felfedezni az ismerős részleteket. Meg az ismeretleneket is: Móricháza nekem például eddig kimaradt, de most figyelek rá, és megvan, megtalálom. Egy kis tavacskát is találunk, bár a térképem nem jelzi, de igazán kellemes látvány.


Hullámzó terep, kisebb-nagyobb árkok, néha kidőlt fák. Aztán megérkezünk a hajdani vasút vonalához, és sokat azon megyünk. Finom ívek, mellettünk lent a patak (a Vörös János-séd), néhol magas oldalak, néhol jól felismerhető töltés. Nem ritka, hogy pompásan zöldellő szőnyegen haladunk előre. Az élénk színű moharéteg egészen különleges a talpam alatt. Elhagyjuk a hídpilléreket is, szomorú mementója a felszedett, megszüntetett vasútnak. Amit pedig nagyon is könnyű ideképzelni. Meg is emlegetjük többször: micsoda életet varázsolna ide! Nyüzsgést, kirándulókat, gyerek-seregeket. Élet azonban így is van, egy váratlan túratárs személyében: kis fekete kutya bukkan fel az erdő közepén, a Magas-Bakonyban. Nahát! Eltökélten mellénk szegődik, és kiválóan tartja a tempónkat.

 

 

 

 

 

Ami nem is rossz. Hamarosan a Király-kapu környékére jutunk, ahol kódot írunk fel, és megyünk tovább. Nem az itt (számunkra) megszokott piros kereszten, hanem továbbra is a piros sávon. Új a környék tehát, és örömmel nyugtázzuk ezt, egészen fantasztikus kövek-sziklák bukkannak fel itt is, ott is. És hát január ide vagy oda, szépen virágzik a mogyoró, több helyen is találkozunk a barkáival. Változatos, igazán látványos ösvényünk elhagyja a Pintér-árkot, Tevelvár sáncát, bekanyarog a Töredezett-árokba, és a Csollányos-völgy mentén kiérkezik az aszfaltútra. Na, ennek már kevésbé örülünk, különösen az eddigi jó kis ösvények meg a mohaszőnyeg után. Jobbra megfigyelhetjük a piros keresztet, ami a Pénz-likhoz vinne fel, a Hajszabarna oldalában (Sobri Jóska nevéhez kapcsolják amúgy ezt a barlangot is).

 

 

 

Közben az órám arról árulkodik, hogy már túl vagyunk a féltávon, no meg arról is, hogy alaposan elmúlt dél. Előkerülnek némi szendvicsek a zsákokból, mindenki megebédel a kellemes szintúton (még borzas útitársunknak is jut pár falat). Imre túráin az önellátás a jellemző, most sincs ez másként. Aztán megérkezik a Kék, és felismerem a tisztást Pápavár aljánál, ahol a Bakony 50 TT ellenőrző pontja szokott lenni. Kisvártatva el is búcsúzunk a pirostól, és ebből az alkalomból kódot is írunk.


Rójuk a kilométereket, hamar elénk tárul a hideg-völgyi elágazás, ami megszokott ellenőrző pont a Bakonyi Barangolás 70 TT-n. Jobbra le, a piros kereszten, elköszönünk az OKT-tól (és az aszfalttól). Pompás mélyút következik, amit mindannyian első alkalommal járunk be. És meg is állapítjuk hamarosan, hogy ez egy kiváló ösvény! Remek minőség, látványos fák és gyökerek. Így jutunk be a faluba. Méghozzá az arborétum és a monostor mellett, átkelve a Gerence hídján. Érthetetlen, hogy miért nem erre felé hozzák be a faluba az OKT-t. A jelenlegi vonalvezetés rengeteg aszfaltot jelent, mindenféle látványosság nélkül, és a falunak is csak a peremét, külső részeit érinti. Itt bolt és kocsma, buszmegálló és éttermek, szállások, kiszállási pontok vannak.

 


Mi sem hagyjuk ki a lehetőséget. A Füsti előtt nem megyünk tovább, hanem előbb betérünk. Tisztaság, kedves kiszolgálás, és újabb remek forralt bor fogad, korrekt áron. Pont harminc kilométernél tartunk, jöhet a maradék tizenkettő, de csak nekünk: borzas barátunk a maradás mellett dönt. Kicsit furcsa, persze, a céltól egy-kétszáz méternyire tovább folytatni a túrát, de ez egy ilyen vonalvezetés. Piros kereszt, ki a faluból, ami megegyezik a már említett BB70 első métereivel. Ismerős tehát, ötszörösen is. Akárcsak a Borostyán-kút a kis tavacskával, a kápolnával, a stációkkal és újabb kóddal.

 


Meg persze a Csúcs-hegy, a nem elhanyagolható kaptatójával, ami ráadásul harminc kilométer után másként érződik, mint másfél után. De aztán fenn vagyunk, itt is némi hó fogad, majd a zöld sáv. Zúgás lefelé? De nem ám! Attól ez jóval sárosabb rész szokott lenni. Most is. Kerülgetünk, átlépünk, mellőzünk. Átugrunk, megint kikerülünk, átkelünk. Csak-csak leérkezünk a rétre (előtte még a Bányász-kút is felbukkan), és jöhet a szurdok! Vagyis gugyor, merthogy így is nevezik a Kerteskői-szurdokot. A Gerence fantasztikus, festői völgye ez, ami vadságában, nyers szépségében megragadó, bármikor is jövök erre. Kidőlt fákon kelünk át, sziklákat kerülünk vagy mászunk meg, óvatoskodva, vigyázva. Ez itt teljesen természetes, megszokott számunkra. De ami utána következik, az nem. Imre az eddigieket is überelni tudja.


Soha nem jártam még a Judit-forrásnál, és most nagyon-nagyon örülök, hogy ide is sikerült eljutnom. Elképesztő hely: minden méter, minden lépés egy-egy kisebb csoda. Balra vagy jobbra, előre vagy visszafelé… bármerre tekintgetek, lenyűgöz, rabul ejt, elvarázsol. Mindeközben nagyon durva emelkedőn jutok felfelé, ám valahogy észre sem veszem ezt, pedig a motor komoly fordulaton pörög, alighanem zihálok és fújok, de nem emlékszem ezekre. Csak a látványra, az érzésre, a varázsra.

 

 

 

 

 

Feljutunk a tetőre, szusszanunk, mosoly az arcokon. Itt a forrás, csobog a víz, kisebbfajta „Fátyol-vízesés” látványa kápráztat. Kódot írunk újra, aztán ereszkedni kezdünk Áron (igen korrekt) szalagozásának segítségével. Megnézzük még az Oltár-kőt, de csak úgy óvatosan… És megint a patak medrénél vagyunk, amin ismét át kell kelni, akárcsak az előbb. Persze afféle bakonyi, vadregényes módon: köveken, sziklákon, fatörzseken egyensúlyozva. És a kivezető szakasz jön, zöld háromszög, fel a rétre, erdőszélre, Éliás-hegyre, ki a zirci műútig. Piros kereszt újra, vissza a pontig, ahol elhagytuk: vagyis a Csúcs-hegy csúcsára.

 

 

Előbb a Borsó-kút is felbukkan, kóddal és némi sárral, aztán hullámzó terep, nem is kicsi ereszkedésekkel és emelkedőkkel. És az említett csúcs, majd a zöld másik ága, le a falu felé. Pompás panoráma bukkan fel, amint kijutunk az erdőből, balra házak, távolabb a környező hegyek, felettük meg a szürke, baljóslatú felhők. Bejutunk a faluba, megint pár száz méterre vagyunk a céltól, és még mindig nem oda tartunk. Újra a zöld sávon megyünk ki, akárcsak reggel, de most az aszfaltútnál nem jobbra térünk, hanem arra rá, csak balra.

 

Kanyarogva visz bennünket az OKT, követve a Száraz-Gerence medrét (ami jelenleg nem felel meg nevének). Hatalmas partoldalak, sziklák, érkező zöld kereszt. És egy utolsó kód, meg egyre több kiránduló. Biztos jele a falu szélének, megszoktuk már ezen a szakaszon. És igen, buszforduló, balra tartunk, végig a falun, hatalmas tempóban. Monostor, megint - szinte csak villanásnyira, húzunk is el mellette. Konstatálom, hogy ezzel a csapattal lehetetlen komótosan célba érkezni. Jelen esetben eldöntötték, hogy négyre márpedig ott kell lennünk.


Mondjam-e, hogy 16.00-kor állítom le az órám? És hogy visszahoztuk a szurdokban 4,7-re visszaesett tempónkat 5,1-re? Imre és Viktor gratulálnak, nyújtják át az oklevelet és a remek mívű jelvényt. Imre leszögezi, hogy a rajta látható, hatalmasat lépő figura Viktort ábrázolja, amit lehetetlen elvitatni. Beváltjuk az italjegyeket kitűnő kapucsínóra és kólára. A forralt bor - milyen kár! - már nem alternatíva, hiszen autózás jön. Ildi elköszön, majd mi is. Nehéz elszakadni, mert a község (és a környék) vendégmarasztaló vonzása már most visszacsábít. Viktor úgy mellesleg meg is említi, hogy a Bakonybél 48 TT idén július 14-én lesz… Hát viszontlátásra!

 

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!

Fedezzük fel a palóc fővárost!

Fedezzük fel a palóc fővárost!

2024.03.28.

A Nógrád vármegye északi peremén, Budapesttől jó órányi autózásra fekvő egykori vármegyeszékhely, Balassagyarmat erős túlzással sem nevezhető felkapott turistacélpontnak. Pedig ez a bájos, szépen fejlődő Ipoly-parti városka történelmi városközpontjával, a Palóc Ligettel, és a közelmúltban átadott, igényesen kialakított tematikus tanösvényeivel egy remek városnéző kirándulást ígér az ide látogatóknak.

→ Tovább
Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

2024.03.20.

Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek a huszadik századi magyar történelem egyik legnagyobb hatású alakja az ötvenes években a felsőpetényi Almásy-kastélyban raboskodott. Ittlétének és szerencsés kiszabadulásának színhelyeit, emlékműveit kerestük fel a rétságiak által szervezett "Mindszenty nyomában" elnevezésű túrán.

→ Tovább