Hosszúlépés

Élmények az országon innen és túl - a Turista Magazin szerkesztőségi blogja

Szerző:
2016. november 24.

Kőről-kőre a Bakonyban

Dombokon és hegyeken, réteken és erdőkben, patakokkal és barlangokkal tarkított változatos tájon fedeztük fel a Bakonyt, és a nap végére igencsak elfáradtunk.

Több mint 170 teljesítménytúrázó választotta vasárnapi programjának a Kőről kőre túrasorozat bakonyi állomását, ami az ötödik, és egyben záró túrája volt az idei kupának. A korábbi sikeres börzsönyi, bükki, pilisi és zempléni túrák után a Bakonyt sem akartuk kihagyni, és most is a leghosszabb, 50 km-es távot választottuk, hogy minél többet lássunk a tájból. Számítottunk rá, hogy ebben a sár és a korán lemenő nap is korlátozni fog minket, de ezek az akadályok sem szegték kedvünket, hogy ellátogassunk a Bakony számunkra még ismeretlen részeire.

 


A bakonybéli rajtból indultunk neki a reggeli tájnak, amit nemcsak a korábbi napok, hanem az előző éjszakai eső is rendesen feláztatott. Ha nem is méteres sárral, de helyenként igen kényelmetlen tereppel kellett szembenéznünk, ami nemcsak bosszúságot okozott egy-két elcsúszásnál, hanem a haladásunkat is lassította. A csúszós mészkövek és a saras hegyoldalak, a bedőlt fák és a megáradt patakok is részei a természetjárásnak, és talán ezekből az akadályokból sem volt több, mint más túrán, de valahogy már az első kilométereken hadilábon álltunk a szintidővel és az erőnkkel is.

 


Másfél óra után még csak az Oltár-kőnél jártunk, ami a második ellenőrző pont volt a túrán, és amit 45 km követett olyan terepen, ahol korábban még nem jártunk. Próbáltunk erősíteni a tempón, de csak nem haladtunk gyorsabban, amit a sáron kívül a kényelmetlen, keménytalpú bőrbakancs, és a súlyos hátizsák is nehezített. Szokásunktól eltérően csupa fölösleges dolgot vittünk magunkkal, amit a rajtban hagyhattunk volna. Részben a szokatlanul enyhe időnek és a számunkra ismeretlen terepnek tudható be, hogy a cipekedést választottuk. A könnyebb tájékozódás érdekében most először vittem magammal GPS-t a túrára, de ez is csak plusz ballasztot jelentett, miután már az első kilométeren bemondta az unalmast.

 


Bár a Kőről kőre-túrákra korábban nem volt jellemző a tájékozódást segítő szalagozás, most még ezzel együtt is találkoztunk bizonytalan fejvakarós szakaszokkal, ami a rossz minőségű vagy hiányzó turistajelzéseknek volt köszönhető. Általában jól tájékozódom térképről, de az erős térerő mellett könnyen jött az ötlet, hogy a netről leszedjük a túra GPS-trackjét, így Kata új telefonjával gyors és kényelmes lett a tájékozódás. „Bámulatos, hol tart már a tudomány!” Ezzel a Gyalog galopp idézettel konstatáltuk leleményességünket, és adtunk hálát a 21. század technológiájának, amit túráink során általában igyekszünk otthon hagyni, de ami most mégis jó szolgálatot tett.

 


Hol jobb, hol rosszabb jelzéseket, de leginkább a GPS-t követve próbáltunk gyorsítani a tempónkon, hogy ne mi legyünk a sereghajtók. Nem mintha versenyeztünk volna bárkivel is, de olyan lassan kezdtünk a sok meg-megállásunkkal, hogy mindenki elment mellettünk. A Szent-kútnál, majd a Hegyes-kőnél már utolértünk pár túratársat, de ezúttal is leszakadtunk róluk egy macskamentő-akció miatt. Később is csak a rövid távosokkal tudtuk tartani a lépést, amit a Fehér-kő-árok alattomos emelkedője és bedőlt fái is nehezítettek.

 


Az Augusztin-tanya után rendeztük sorainkat, és szapora léptekkel követtük a piros jelzést. Elkezdtük számolni az órákat, mikor fog ránk sötétedni, és mikor fogunk célba érni. A nehéz bakancs és hátizsák ellenére is kocogásba kezdtünk, ami egészen a Kövecses-tanyáig kitartott, és amivel jelentősen javítottunk az időnkön. A rohanásunkat a dimbes-dombos bakonyi táj kezdte lassítani pompás ősbükkösének és fenyveseinek látványával, és hatalmas kaszálóin vonuló szarvascsordáival. A táj szépsége és nyugalma kezdte bennünk feloldani a kapkodás feszültségét, de mire ez tudatosult bennünk, már a táv felénél jártunk.

 


Az egykori betyár, Savanyú Jóska rejtekénél, a Pénz-liknál értünk be pár túratársat. Innen csúszós és meredek ereszkedésben folytattuk az utat, hogy elérjük a Bakony hegyei között romantikusan kanyargó egykori vasúti pályát. Síneknek már nyoma sincs a környékre oly jellemző töltéseken, de ezek az utak még vonat nélkül is kényelmes haladást biztosítanak az erősen tagolt tájban. Jó pár kilométeren keresztül kanyarogtunk a régi vasúton, és közben élveztük az őszi tájat és a kellemes időt. Ebben a kis „vasutazásban” még a lábunkat törő bakancsról és a vízhiány miatti aggodalmunkról is megfeledkeztünk. Pedig vízből nem sok volt. Ketten mindössze 3 literrel vágtunk neki az 50 km-nek, és útközben sem volt nagyon mód a tankolásra.

 


A vadregényes terep után megint új arcát mutatta a Bakony. A Vaskapu-barlang után a marsbéli tájat idéző bauxitbányák mellett trappoltunk. A Vörös-földnek nevezett környék után a Hideg-völgyön keresztül ereszkedtünk le a kék jelzéssel ellátott aszfaltúthoz, ami egyenesen Bakonybélbe vitt minket vissza. De még messze voltunk a túra végétől. Innen még egy 12 km-es kerülő várt ránk a Vár-heggyel, ami több mint 500 méter szintemelkedést is tartogatott, és amit ekkor már sötétben kellett teljesítenünk. Panaszra nem volt okunk, mert bár a Nap korán nyugovóra tért, a szél továbbra is enyhe levegőt fújt, és a tiszta égbolt milliónyi csillaggal hálálta meg kitartásunkat. Az éjben meg-meg állva, fejlámpánkat lekapcsolva merültünk el a sötétség apró fényeiben, melyek a széltől vibráló levegőben úgy táncoltak, mint távoli gyertyalángok.

 


Ekkorra már nem csak a lábaink, egész testünk elfáradt. Az utolsó erőpróbának hitt Tönkölős-hegyet kissé nyűgös erőlködésben másztuk meg, nem sejtve, hogy a túloldalon sokkal fárasztóbb lesz a célba vezető, avarral fedett, meredek hegyoldalban való ereszkedés. De előtte még a Vár-hegyen található kód felírása következett, melynek környékén a fáradtan billegő fejlámpák fénye jelezte, hogy a nap végére nem csak mi fogytunk ki az erőnkből. Végül csak sikerült szintidőn belül teljesítenünk a távot. 12 óra alatt értünk vissza Bakonybélbe, megtéve 50,2 km-t és 1780 méter szintemelkedést, ami ilyen távon nem számít nehéz túrának, de nekünk most ez is bőven kimerítő volt.

 


A célba érve nemcsak a bakonyi túra, de az idei Kőről kőre túrasorozat is befejeződött. A résztvevők a szokásos jelvény és oklevél mellett átvehették a névre szóló kupát is, amely legalább három, a sorozatban szereplő túra teljesítése után járt. Aki minden túrán ott volt, és a hosszú távot járta végig, az öt hegységben és 230 km-en keresztül lépkedett kőről kőre és szikláról sziklára, bejárva így Magyarország legszebb tájait. Jövőre a már meglévő helyszínek mellett a Velencei-hegységgel, a Kőszegi-hegységgel, és a Mátrával fog színesedni a Kőről kőre palettája, még több izgalmas helyet megmutatva hazánkból. Személy szerint én csak ajánlani tudom a Hit Pajzsa Nemzeti Egylet túráit, ami útvonaltervezésben és tematikában is a legjobbnak mondható a hazai teljesítménytúrákat szervező egyesületek programjai között. Ez még akkor is így van, ha a túráinak nagyrésze önellátó, így részünkről is igényel tervezést és tájékozódást a teljesítésük.

 

Kattints a térképre a nagyításért!


Szöveg: Lánczi Péter
Fotó: Lánczi Péter és Mohai Kata
A térképet Szabó Zoltán készítette Szlatki Gabriella segítségével.

Csillagvirágok közt lépkedve egy mesés ártéri erdőben

Csillagvirágok közt lépkedve egy mesés ártéri erdőben

2024.03.21.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu a Csepel-szigeten, amelynek tó van a közepén, holtágát és ligeterdeit megannyi élőlény lakja, pompás virágok virítanak mesés szigetén, a békés csendet pedig olykor csak az állatok hangja, neszezése töri meg. Ez a falu pedig nem csak a mesében létezik, gyertek velünk Szigetbecsére és sétáljunk végig együtt a Tőzike tanösvényen!

→ Tovább