MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Küzdelem az Iszinik 100-on

A teljesítménytúra neve visszafelé olvasva Kinizsi. Ez a szójáték jól megmutatja a lényeget: a túra a Kinizsi Százas fordítottja mind a térképen, mind a naptárban. Fordított szintelosztással, ellenkező irányban bejárt hegyekkel és völgyekkel. És nem május végi koranyárban, hanem november végi zordabb időben (meg persze sokkal több sötétben megtett szakasszal). Vajon mindenben nehezebb a Kinizsi Százasnál?

A poén lelövésével kezdem: igen. Szerintem határozottan nehezebb. Így is feltételeztem. De három Kinizsi-teljesítés után szinte illő és kötelező feladatnak tekintettük Zoli öcsémmel, hogy eljussunk erre az eseményre. A tavalyi – rendkívül embert próbáló – időjárás után nagy megkönnyebbüléssel olvastuk az előrejelzéseket: várható ugyan egy kevés eső, de csak előző éjszaka, és a szombat-vasárnap már kellemes novemberi időt hoz.


Így hát nem hagytuk becsapni magunkat a reggeli nedves-párás idő láttán, bár a körülményekre való tekintettel előkerült a kamásli. Több vékony réteg ruhával készültem, de a rajtban sok emberen ennél is kevesebbet láttam. Főleg a futókon, akik itt is népes mezőnnyel képviselték magukat. Velük és a túratársakkal igazán komoly létszám gyűlt össze. Meglepődtem kicsit, de nagy öröm volt megint sok-sok ismerőssel összetalálkozni.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Az első kilométereken más (szalagozott) útvonalon kellett mennünk, vadászat miatt. Így hát aszfaltozással kezdünk a Zuppa megmászása helyett, és a sztráda alatti átkelés után is azzal folytatjuk: az OKT megváltoztatott útvonala végighalad Nagyegyházán. Az Iszkiri 100 TT-n éjszaka igen hosszúnak éltük meg, de bizony mostanra sem lett sokkal rövidebb. És jöhet a Gerecse! Ott is a Somlyóvári kulcsosház, első ellenőrzőpontként. Addig azonban még van pár kilométer. Egy ideig kavicsos úton haladunk, aztán néhány tanya, kisebb tó mellett, majd erdők következnek. Éppen egy órája megyünk, és ijedten látom, hogy 7,1 km van mögöttünk. Ez durván sok. Nem a mi szintünk, főleg nem egy százason. Lassítsunk!


Helyenként sáros az út, de bőven belefér a vállalható, kikerülhető kategóriába. Aztán néhány emelkedő után feltűnik a kis házikó Janival, aki itt fogad pontőrként. Elköszönünk, jöhet a lejtő, jó kis kocogásokkal. Tornyópuszta épületei tűnnek fel, kis betonos szakasszal, majd újra betérünk az erdőbe, kellemes ösvényekre. Tarjáni műút, újabb erdők, hullámzó terep, vastag avarszőnyeg. Bodza-völgy, a nagy réttel és a sztrádával: egészen közel zúgnak a vágtázó járművek. Jobbos kanyar, újabb erdők, saras emelkedő. OKT-bélyegző, vele szemben pedig kód egy lapon, itt vagyunk Koldusszállás előtt.

 


Elhagyjuk a vadászházat és a kis tavacskát, az Y-kereszteződésben pedig jobbra megyünk. Ma az első újdonság számunkra. Igaz, ezen is jártunk már, de ebben az irányban még nem. A mélyút tehát most emelkedő, a Pes-kői barlang pedig balról esik. Szép erdők, jó utak, amik aztán sárosabbá válnak – biztos előjele, hogy közeledünk a vértestolnai műúthoz. Így is van, feltűnik Hotdogman autója és mozgó kantinja. Nem sokkal vagyunk dél előtt, remek időzítéssel vesszük át tehát a finom, meleg ebédet. A pontőröktől izóitalt, ropit, finomságokat kapunk, és szusszanunk is egyet. Gyors számolás: 26 és félnél járunk, kicsivel több, mint négy óra alatt, ez 6,4-es átlag. Még mindig sok, lassítani kell.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Átvágunk az úton, füves domboldal, erdősávok. A faluból felhallatszik a harangszó. A lábaim előtt pedig árnyék: kisütött a nap! Még szebbé teszi a késő őszi pompájukban mutatkozó fákat, amelyek még nem váltak meg minden lombjuktól. Köves-sziklás terep jön, figyelni kell. Szerény, de folyamatos emelkedő visz fel a Bánya-hegyre, ahol fura formájú, ám finom nápolyit kapunk. Aztán ereszkedés, kék kereszt Tardos felől. Innen ismét „irányhelyesen” is bejárt szakasz jön, ami talán a legszebb ezen a napon. Szívet melengető színekkel fogadnak a fák, erdők; csodaszép és lenyűgöző látvány. Aztán emelkedő a Schandl-hársig, közben remek kilátások, és itt az Egyházi üdülő.


Hurrá, kelet felé fordulunk! Az első pár kilométert leszámítva ma még csak nyugat (és észak) felé tartottunk, azaz a céllal ellentétes irányba. Kezdődik a sziklás ereszkedés, de ezúttal szóba se jöhet a Gerecse 50 TT-n megszokott robogás lefelé. Egyrészt még mindig túl gyors, hat feletti a tempó, másrészt meglehetősen csúszósak a kövek, sziklák. A pusztamaróti emlékhely következik, amit valamikor régen egy Nyerges 40 TT-n tudtam nappali fényben lefényképezni, azóta sem. Most itt az alkalom, élek is vele, aztán jöhet a hosszú-hosszú ereszkedés a Bika-völgyig, végig a nyiladékon.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Hatalmasat esek a sáros úton. A jobb lábam kicsúszik oldalra, én meg a bal combomra zuhanok, csillapítás nélkül. A keréknyom élére, hogy még fokozzuk a bajt. Megindulok sántikálva, öcsém aggódva próbál segíteni, de persze nem tud. Nagyon fáj. Bicegve, nehézkesen érkezek le a völgy aljára, ahol Tamásék fogadnak az ígért teapartival. Szó se róla, kitűnőre sikerült, meg más csemegék is akadnak, de most ez nálam másodlagos. Tudok-e menni tovább?


Emelkedők jönnek, meglátom, ott hogyan dolgozik majd a futómű. Számolok: kb. negyvenkettőnél estem el, Mogyorósbánya pont féltávnál, vagyis ötvennél esedékes. És ott ki lehet szállni. Egy Iszi 50 díjazás jár a teljesítésért, és kész, vége a dalnak. Meg a kínlódva haladásnak, mert ez most az. Na, mi lesz? Van nyolc kilométerem eldönteni. Egy vadetetőnél megállunk, Zoli hűsítő krémet halász elő zsákjából, érezhetően segít. Áthaladunk Péliföldszentkereszten, kék kereszt jön, a nap meg megy. Lefelé – de így is örülünk, mert dédelgetett célunk volt Mogyorósra érni lámpa nélkül. Jól látszik, hogy ez meglesz.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Így is van. A Kakukk sörözőt még kellemesen le tudom fotózni, amikor betérünk. Féltáv! A döntést meghoztam közben, így én is elővarázsolom a tartalék zoknit a zsákomból, megeszek egy szelet (nagyon fincsi) zsíros kenyeret, és leöblítem a remek, forró teával. Pár cuccot kirakunk az ide szállított táskánkba, a bekészített izót meg magamhoz veszem.


Saját épeszűségemben persze nem vagyok biztos, de megyek tovább. Jöhet a három „kiskedvenc”! Nem akármilyen hullámvasút következik ugyanis: Kőszikla, Hegyeskő és a Nagy-Gete. Ismerjük őket, mint a rossz pénzt, mindkét irányból. Kiváló lehetőség erre az ismerkedésre a SzuperKatlan 30 TT; minden barátkozni vágyónak tudom ajánlani. A hőfok persze ezúttal szerényebb, sőt. És a fényviszonyok is szerényebbek. Ennek okán fel is kapcsolom fejlámpámat a Kőszikla tetején: sikerült idáig eljutni, ez igazán jó érzés.


Gyönyörködünk a tájban a kereszt tövénél (ha már megörökíteni nem tudjuk), aztán leereszkedünk a nyomvályús, kellemetlenül szűk ösvényen. Sebaj, legalább most nem porzik, és nem tartanak fel bennünket, mint a Kinizsin általában – próbálkozik tesó. Hát igen, meg az eső sem érkezik meg, mint ahogy idén nyáron tette. Nézzük a dolgok pozitív oldalát. A negatívról meg próbálok megfeledkezni, nem odafigyelni a fájó lábamra. Síkon még csak-csak működik, az emelkedő nehezebb, a lejtő viszont nagyon komisz. Ebből a szempontból a szerencsésebb variációt kapom. A kaptatók meredekek, az ereszkedések lankásabbak.


Így van ez a tokodi pincék után is. Az aszfalt után fel, magasra, köves-sziklás úton a kopár hegyoldalra, majd tetőre. Itt a Hegyeskő, valamennyire kivehető fehérlő sziluettje, de a távoli táj szépsége mellett kevésbé figyelünk rá. Esztergomig most is ellátunk, akárcsak nappal, és most is lenyűgöző. Itt némi szél is borzol bennünket, álldogálni tehát nem tanácsos. EP itt nincs, ami számomra furcsa, legalább egy kódot kitennék. Leereszkedünk Tokodra az OKT-n, továbbra is (ellentétben a K100 kék keresztjével). Egy gyors kóla, átvágunk a településen, aztán a horgásztó közelébe érkezünk.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Emelkedő, komoly kövek, sziklák, vízmosta-marta kaptató. Jó kis bemelegítő a következő erőpróbához, mert aztán jön az is lassan, de biztosan. A Nagy-Gete nyugatról. Megdolgoztat, meg is kínoz, de nem állok meg, pedig megengedtük magunknak, előre, akár több pihenést is. Így hamarabb megvan, nyugtatjuk magunkat, és nagyon jó érzés fenn lenni! Kicsit nyújtani is az lenne, de hát az most sajnos lehetetlen. Így hát a tűznél újabb pecsét és egy korty jóféle házi pálinka.


Ereszkedünk, kíméletesen, nagy öröm ez most. Dorog fényei jönnek és a Molnár söröző. Hat kilométerre van Kesztölc, az EP. Addig vívódok, gyötrődök; totális mélypont. Egynyomos út, öcsém elöl masíroz, csendben. Fogalma sincs, micsoda háború van itt mögötte, belül; elmondani se bírom, még neki se. Megérkezünk a faluba, Budapestig ez az utolsó civilizáció. És még mindig több, mint harminc kilométer van hátra. Megyek előre, kicsit beszélgetünk, oldódok valamelyest.


Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell! Jelen esetben ez a Kétágú-hegy. Nagyon tartok tőle, pedig csak fordítva ismerem. Hát most sikerül így is. A „siker” szót azért erősen idézőjelesen értem. Leginkább felvonszolom magam, azt hiszem, ez jobban kifejezi a valóságot. Kétszeri belepihenés, úgynevezett „csodálom kicsit a tájat” szöveggel. Nem mintha nem lenne rá alapom, csak hát tudom, ez nem így szokott történni; picit gyorsabban. Azért csak-csak feljutok a tetőre; öcsém türelme és szolidaritása még mindig le tud nyűgözni, négy és fél évtized után is. Egy percig sem kérdéses, hogy nélküle most hol lennék: természetesen a Kakukk sörözőben.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Monoton menetelés a gerincen. Sok. Monoton. Menetelés. Erre emlékszem. Nem sok másra. Kavicsos út, meg hogy ez nem ugrik be a Kinizsiről, holott háromszor is teljesítettem. Kavicsos út, fák, kilométerek. Valahogyan a Pilis-nyeregbe érkezünk, közben átlépjük a hetvenet, hetvenegyet. A nyeregben mégis van pontőr, nem kódot írunk – embert látunk, de jó! Aztán gyötrelmes szakasz jön, ki és fel a mélyből. Hihetetlen, de egyszerre köves-sziklás és sáros. Nagyon sáros, afféle lekvárpuha dagonya, ahol a láb csúszik-mászik mindenfelé, de legkevésbé előre. Sok lábnyom előttünk, és tudjuk, még több jön mögöttünk. Nem irigylem őket. Persze magamat sem. Komisz, erőfogyasztó szakasz, és megint az a monoton érzés. Megéhezem, de nem megy a szendvics sehogy sem: csak nem ér utol még a Roki réme is? 


Üdítő változatosságot a Pilis-tető hoz, a rét, majd a szerpentin. Pedig az sem kényeztet. Komoly huzattal fogad, igaz, pompás kilátással. Nagyon messzire ellátni, a kivilágított települések egészen fantasztikus képet mutatnak így magasról. Az ereszkedés aztán köves, nehezebb, de legalább nincs dagonya. A Szántói-nyeregig tart, ahol ellenőrző-, de még inkább frissítő pont vár. Itt megmenekülök az eléhezés fenyegetésétől, szuper pecsenyezsír és körözött fogad. Fantasztikus mindkettő, és amikor még egy mandarint is utánaküldök, tudom, hogy egy gonddal kevesebb. Hadd jöjjön hát a Hosszú-hegy! Nem is kéreti magát, de ez most megvan gond nélkül: jó tempót tartunk, folyamatosan. Felírjuk a kódot, folytatjuk utunkat, jó kis beszélgetős, ereszkedős szakasz.


Csobánkai-nyereg, a közelítő főváros fényszennyezése egyre durvább. Szépen kirajzolódik előtte az utolsó kihívás. Nagy-Kevély. Tényleg szép nagy. Nagyon nem aggódtam miatta, voltam fent hatszor; igaz, mindig délkeletről. Most északnyugatról érkezem, fájó lábbal, és a hegy tényleg kevély. Alaposan megdolgoztat bennünket (legalábbis öcsém azzal nyugtatgat, hogy őt is). Tény, hogy komisz sárral fogad, amire itt már végképp nem számítottunk, megy is rendesen a csúszkálás.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Esés és baj nélkül jutunk fel a nyeregbe, ami az utolsó ellenőrzőpont is egyben. A tetőig azonban még menni kell szépen. Dehogyis szépen… Szigorúan, kisebb-nagyobb köveken, sziklákon, miközben a lábam csak a monoton, egyforma lépteket viseli el, azokat is csak úgy-ahogy. Na, itt monoton, és főleg egyforma léptek egyszerűen nem léteznek. Sem fel, sem le. Mert aztán egyszer csak (hihetetlen, de) megindulunk lefelé is. Előbb még egyszer átadjuk magunkat a rácsodálkozás és gyönyörködés élményének, beszippantva és megőrizve a látványt.


Komisz, köves, hosszú és girbegurba. Sok fájdalmas lépés; méricskélés, hogy hová is lenne érdemes. Szinte az ürömi útig ez megy, aztán elfogy. Sík szakasz, majd aszfalt is. Aztán lejt. Le és be. A városba. Fények és csend, éjszakai nyugalom. A falusias környezet egy csapásra vált panelrengetegre. Kanyargunk, ismerős, meg mégse. Megvan, beérkezünk, belépünk. Leállítom, odamegyek, mosolyog. Odaadom, lepecsételi, felírja. Megírja, átadja, gratulál. Mosolyog, mosolygok, de kicsurran. Ő is gratulál, én is neki, és megköszönöm. Hátramegyünk, leülünk, megkapjuk, megköszönjük. Mustárt igen, ketchupot nem, köszi. Roppanós, meleg, finom. Emez meg forró, cukros, demostpontígyjó.


Iszinik 100 teljesítménytúra, 2017. Budapest-Békásmegyer, éjjel öt óra öt perc. Teljesítettem.

 

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán


Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. október
Garai Szilvia Ilona:
Szúnyogcsípés
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...