Hazánk emlősfaunájának egyik legrokonszenvesebb, a gyermekek által rendkívül kedvelt képviselője az ecsetszerű füléről és bozontos, hosszú farkáról könnyűszerrel felismerhető mókus. A fák törzsén felfelé és lefelé egyaránt ügyesen mászó, gyakran bravúros ugrásokat bemutató rágcsáló nappal aktív, így csupán egy kis szerencsére van szükségünk, hogy látványos akrobatamutatványait megfigyelhessük.
A mókusfélék (Sciuridae) családjába tartozó, rendkívül széles elterjedési területtel rendelkező, Európában - a földközi-tengeri szigeteket leszámítva - mindenfelé előforduló mókus (Sciurus vulgaris) hazánkban gyakori, közönséges fajnak számít. A legkülönfélébb erőtípusokban előfordul, az alföldiektől a hegyvidékiekig, leginkább azonban a vegyes állományúakat szereti, mivel azokban viszonylag egyenletes a táplálék eloszlása.
Parkokban és nagyobbacska városi kertekben is megtelepedhet, hiszen az ember közelségén könnyen megszokja, mi pedig rendszerint szívesen etetjük bozontos farkú, légtornászként mozgó vendégeinket. A többféle színváltozatból hazánkban a vörhenyes (vörösesbarna) mondható a legelterjedtebbnek. Testhossza 19-32 cm, farokhossza 14-25 cm, testtömege 200-500 gramm, hasi oldalának bundája pedig mindig világos árnyalatú. A párzási időszakot leszámítva rendre magányosan élő, nappali aktivitású kisemlős vagy egy megfelelően tágas faodúban vagy a fák koronájának egy arra alkalmas ágvillájában alakítja ki fészkét. Utóbbi esetben akár az 50 cm-es átmérőt is elérheti a gallyakból és levelekből készített menedék, melynek bejárata - a madárfészkekkel ellentétben - oldalsó, illetve alsó állású.
A mókus nem alszik valódi téli álmot, s zord időben gyakran napokig nem mozdul ki fészkéből. Évente általában kétszer, 38-40 napos vemhességet követően hozza világra kicsinyeit a nőstény. A csupasz, zárt szemű újszülöttek (testtömegük a 10 grammot sem éri el) három hónapos korukban már önállóan táplálkoznak, s egyévesen ivarérettek. Mókusmatuzsálemként akár a 13 éves kort is megérhetik majd. Ehhez persze kelleni fog némi segítség a gondviselés részéről, mivel a „bozontos farkúak” két legfőbb természetes ellensége, a héja és a nyuszt, szintén saját fajának fennmaradását tekinti elsődlegesnek.
Válogatósnak korántsem nevezhető a mókus. Táplálékának legnagyobb részét a különböző tűlevelű és lombos fák termései (fenyőmagok, bükk- és tölgymakkok stb.) teszik ki, de rügyeket, fakérget és gombákat is szívesen fogyaszt. A madárfészkek kifosztásától szintén nem riad vissza, illetve az ízeltlábúakat és a csigákat sem veti meg. A mókusállomány nagysága szoros kapcsolatban van az elérhető táplálékmennyiséggel. Természetes közegében (itt most nem a városi parkokra és a kertekre gondolunk) nagymértékben és periodikusan ingadozik az állománya aszerint, hogy bő termésű volt-e az erdő az adott évben, avagy sem. Az ínséges esztendőket természetesen nem képes átvészelni a teljes populáció, a kemény telek kihívásaival azonban leleményes előrelátással próbálnak dacolni a mókusok. Az erőben számos táplálékraktárat létesítenek, a „titkos helyeken” felhalmozott fenyődobozokért és magokért pedig és makkokért pedig időről időre visszajárnak.
Megjelent a Turista Magazin 2014. júliusi számában.
