Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szerző:
2017. május 25.

Még a szél is feldöntött a Tanúhegyek 100 teljesítménytúrán

Egyszer volt Budán kutyavásár. És - bár itt is ez volt az ígéret - őszintén remélem, hogy azóta feladták ezt az elhatározásukat a rendező BTHE egyesület vezetői. Nagyon bízom benne, hogy lesz még T100, mert egy fantasztikus és felejthetetlen esemény volt.

Egy túra, amit félig már ismertünk. Ahol tudtuk, mire vállalkozunk, de kiderült, hogy mégsem. Ahol sok változatosságot vártam, de még többet kaptam. És egy túra, amit kicsit magaménak is éreztem, mert jó pár hónapja már hallottam róla, és az egyik rendezővel, Tónival elég sokat beszélgettünk róla. Bíztam, bízom benne, hogy én is hozzá tudtam valamit tenni az egészhez, és már ez az időszak is igen érdekes, izgalmas volt.

 


Aztán újabb (nem várt) izgalmak is jöttek: komoly térdfájás, ortopédia, gyógyszerek és kenőcsök. Ráadásul a terepfutó cipőm is megadta magát az előző túrán, így egy vadonatúj, ismeretlen, nullkilométeres modellel kellett nekivágnom a száznégyes távnak. Ez mindenféle álmoskönyv szerint legalábbis aggasztó. Az idő fogyott, eljött a túra napja, és tudtam, hogy ott leszek. Tíz-tizenöt százalék esélyt adtam magamnak a célba érkezésre, de ott kellett lennem. Felkészültem, ahogy lehetett, de tudtam, hogy ez bőven kevésnek bizonyulhat. Így hát felkészültem az első feladott túrámra is, amennyire ez lehetséges.


Ezzel a nyugalommal szálltam ki a kocsiból Badacsonytördemicen, a fél nyolcas tömegrajt előtt. Zoli öcsém ballag mellettem, ő is százon indul. Megnyugtató a jelenléte, ezúttal különösen. Laci most még csak kísérő, vele majd Mindszentkállán találkozunk újra, ha minden jól megy. A nevezés fél percen belül megvan, itiner és Túró Rudi a kézbe. Fantasztikus a társaság, de tudom, hogy ma nem közöttük megyek, ők elhúznak majd, mi meg nyugdíjas tempóban követjük őket. Szentül megfogadtuk, hogy a 23 órán belüli teljesítés és a futás tilos. A terv 24 óra, de az se vészes, ha túllépjük a szintidőt, csak érkezzünk be.

 


Tóni lép a nagyérdemű elé, szól néhány szót, praktikus és hasznos dolgokat mond. Majd a község polgármestere is köszönt bennünket, és indulás. Előre, fel, itt a Badacsony, nagyon nem is kell keresni az első kihívást. Felettünk tornyosul, oda tart a tömeg, elhagynak az előző társak, tartjuk a saját tempónkat. OKT, némi aszfalt után balra fel, kék kör, Dongó-kút, majd a Rodostó turistaháznál újra vissza a kékre.


Jöhet a Bujdosók lépcsője. Komoly bazaltkockák. Egészen konkrétan 464 fokból áll, néhol pihenőkkel, és mint mindig, most is nagy megnyugvás felérkezni. Hamar itt az első EP, a Ranolder-keresztnél. Bélyegzés és fotó, aztán mehetünk. Hullámzó a terep, bazalt, panoráma: Egry-kilátó, Hertelendy-emlék (újabb EP), Kisfaludy és Gulácsi-kilátó. Aztán Kőkapu, lefelé, nehéz, de ki kell bírni, hogy ezúttal nincs futás. A sárgán pedig nagyon jó lenne, akár a Sörpatikáig. Itt is EP, de fröccsöt most nem választhatunk, mint előző években, hát akkor egy bambi, és tovább.

 


Ildikó és jó kedélyű csapata ér utol, remekül elbeszélgetünk Badacsonyörsig. Együtt örülünk a Varga pincészet kellemes frissítésének, de itt sem húzzuk az időt. Kiürítem poharam, felkapok még egy-két sajtos tallért, és nyomás a Folly Arborétumig. Tavaly már megcsodálhattuk, most is keresztülvezet a túra a gyönyörű növények, fák és virágok között.

 


Aztán piros sáv, Örsi-hegy, pálos kolostorrom. Közeledés Salföldhöz, a végén már az ismerős szalagozott szakasz, ez visz be a kőtenger mellett a faluba. Kis aszfalt, csodaszép házikók között, és a templomnál, szemben a Major. Megint EP, ellátással; csipegetünk, iszunk, megyünk. Valahol időt kell spórolni, vagy legalább megtakarítani. Aztán zöld, Aligvármajor. Hegymögi szőlők, váltunk zöld háromszögre, jöhet az emelkedő. Fönt meg a jutalom, a panoráma. Pár kattintás, forduló, óvatosan lefelé, nem futva, az tilos. Veszítjük az időt, érezzük, persze, de most ez van. Istennek hála, nem fáj a térdem.

 


Pedig mindjárt húsz kilométernél járunk, itt az Istvándy-pincészet. Egyötöd táv, frissítés a megszokott magas színvonalon. Talpas üvegpohár dukál idén is, igen finom nedűvel, hozzá pedig a remek mangalicazsíros kenyér. Kis nyújtás és jöhet az aszfalt, jobbra a szemben lévő Csobáncban gyönyörködünk, ahogy süti a nap. Oda majd csak 85 km környékén (azaz éjszakai sötétben) megyünk fel. Persze, ha eljutunk addig.

 


Egy túratársat érünk utol, jólesik elbeszélgetni vele Káptalantótiig. Ő ötvenes távon van, ott majd elválunk. Addig azonban megtudom tőle, hogy 72 éves, sokadszorra teljesíti ezt a túrát, és makkegészséges. A faluban jobbra kanyarodunk, és őszinte tisztelettel búcsúzunk tőle. Meg a Kéktől és az eddig ismert Tanúhegyek 50 teljesítménytúra vonalától is. Keletnek fordulunk, és a Sabari templom falmaradványaira bukkanunk. Felírjuk a kódot, és tovább. Füves szakaszok, békés szőlők jönnek.

 

 


Káli-medence, ez már bizony az, érezhetően. Magával ragad a hangulata, illata, színei. Minden más, úgy érzem. Imádom, csodálom, újra meg újra. A Kopasz-hegy jön, ezúttal nyugat felől, könnyű menet, hipp-hopp, a tetején találjuk magunkat. Panoráma, kereszt, zajos fiatalok csoportja örül a helynek. Gyors fotók, indulás le, de nem az eddig megszokott úton, szűk, meredek falú ösvényen óvatoskodunk. Aztán a lépcső, ami valahogy egész más lefelé.

 

 


Odalent pedig Mindszentkálla, templom meg a Káli Kapocs, a „Káli kicsapongás 50 TT” rajt-cél pontja. És lám, itt jön szembe Laci öcsénk, az időzítés mestere, rajtra, csatlakozásra készen. A bélyegzést hátul kapjuk, elég nomád körülmények között, és egy tányér zöldségleves is dukál. Finom, jól esik, de ne húzzuk az időt! Itt a kocsi, ami jelen pillanatban egy depópont, a vak is látja. Zokni- és pólócsere, de a fejlámpát is elteszem, meg az OKT-füzetemet is, hátha szükség lenne rá. Ha még odáig is eljutnék…

 

 


Ki a faluból, déli irányba, kipihent, friss öcsénk szinte húz bennünket. Jobbra Kékkút és a szőlős dombok-hegyek, balra pedig a Hegyestű bujkál a fák mögött. Mögöttünk a Fekete-hegy. A tetején ennek is sötétben leszünk majd. Hamarosan a Kornyi-tó közelében járunk, óriási füves területen vágunk át. Az eddig is érezhető szél itt komoly erővel fúj, és később kiderül, hogy már nem is fog csitulni. Mosóház, harmadtáv, felírjuk a kódot. Előttünk Kővágóőrs bukkan fel, mögötte pedig egy hegyvonulat gerince: ott megyünk mindjárt. Előbb azonban a falun vágunk át, óriási kövek mellett, ahol kis gyerekcsapat szólít meg bennünket az út szélén: „Friss limonádét tessék”! Ügyes és szorgos kezek szolgálnak ki, büszkén és elégedetten köszönik a kapott pénzt. Mi meg a remek frissítőt, igazán jólesett.

 

 


Az ismerős piros sáv visz le a Balaton irányába, majdnem Révfülöpig. De csak majdnem, éles balos kanyarodik fel, lépcsők visznek a Fülöpi-kilátóhoz. Itt is EP, sajnos víz nélkül. Pedig számítottam rá, és elég vékonyka a vizes zsákom. De a kulacsban is van még, talán kitartok Hegyestűig. Azt vesszük most ugyanis irányba, de előbb az említett gerinc jön, több, mint kilenc kilométeren át. Még azelőtt pedig a „vörös torony”, mert (bár fogadkoztunk, hogy „kilátókra ma nem!”), ide mégiscsak muszáj. Üdvözöljük a roppant víztükröt, fotók és tovább. Vég-máli-hegy, Szűcs-hegy, Bálint-hegy és Pál-hegy: ismeretlen szakasz. Igazából sok látnivalót nem hoz, leszámítva az apró (és a zsombékból alig kilátszó) Hegy-tót. Az árnyas erdők persze szépek, és kellemesen megfogják a komoly szelet. Ez leginkább persze akkor derül ki, amikor végül kiérkezünk a sík rétekre, nyílt szakaszokra. Szalagozás vége, ez már a Balatoni Kék.

 

 


Itt magasodik felettünk a Hegyestű, hívogat, vonz, és nem is késlekedünk. Igaz, Ildikóék előznek, de hát nem vagyunk egy tempón. Aszfalt jön, de nem vészes, kanyargás, megjön a sárga sáv is. A parkolónál nem fordulunk be, szemben ugyanis látjuk már az ellenőrző pontot. Eszünk-iszunk, nyújtunk és hajrá! Hat napja jártunk itt Lacival, az eltévedés kizárt, jön is a Tagyoni-hegy.

 


Erdős, majd füves szakasz jelzi, hogy vége a szőlőknek, ereszkedünk Szentantalfa felé. Falu alatt el, a nyomós kútnál tankolunk, és gyorsan ki is érkezünk. A Nivegy-völgy festői lankáit csodáljuk meg, de a szél sajnos erős. Folytatjuk utunkat a Balatoni Kéken, elmegyünk a valamikori Herend mellett, átvágunk a dörgicsei műúton. Szőlők között járunk megint, erdő szélén, rét mentén. Csodaszép. És a horizonton már látjuk a következő úti célt: Halom-hegy, Kossuth-kilátó.

 


Megint feladjuk elvünket, ide is muszáj felmenni. Fantasztikus a körpanoráma, nagyon megéri. Igaz, lejönni is, egyrészt igen komoly fent a „cúg”, másrészt odalent pompás házi sütikkel kínálnak. Ereszkedés jön, ami egyúttal forduló is, az eddigi keleti irányt nyugatira változtatjuk. Túl vagyunk a féltávon, lázas számolás jön, ami aggasztó eredményt mutat. Fél táv - fél idő! Elhasználtuk a szintidő felét. Na jó, majdnem felét. De a túra nehezebb szakasza vár ránk, lesznek további komoly emelkedők, hegyek, hűl az idő, jön a sötét, és nyilván fáradunk is. Baljós jelek. Fájdalom azonban egyikünknél sincs, a hangulat jó, tehát összekapjuk magunkat, és nyomjuk tovább.

 


Szalagozott szakaszon előbb Óbudavárt érintjük a Mosóháznál (hat nappal ezelőtti túránk rajt-cél pontja volt), majd Szentjakabfa és Balatoncsicsó következnek. Előbbiben megint kódot fotózunk (így gyorsabb), utóbbi végén meg a zöldre térünk rá, észak felé. Ismerős, bejárt szakasz, akárcsak utána a piros, majd hamarosan a Kék. Egyre sötétedik, de még megy lámpa nélkül. Balatonhenyén (kétharmad távnál) terveztük a felkapcsolását, és csakugyan kihúzzuk addig, bár a vége már tényleg „kihúzás”.


A kocsma már bezárt, de az OKT-bélyegző rendben a helyén van. Használjuk is, előttünk eddig még lejáratlan szakasz vár, élünk tehát az alkalommal. Ekkor már az itteni EP-t is letudtuk, ahol különlegességgel fogadtak, némi rágcsa mellé Kofola is járt. Ez (ahogy megtudtam) afféle szlovák „nemzeti ital”, engem ízesített kólára emlékeztetett. Pompás meggyíze volt.


Fejlámpáink fényénél hagyjuk el a községet, szőlők és présházak maradnak el, hegyoldalban megyünk. Távol kis falvak fényei látszanak, az egész táj csendes és békés. Érzem a lábam, megállok, nyújtok; ez mindig sokat segít. Aztán hamar a Vaskapuhoz érkezünk. Erős emelkedőnek tűnt korábban, de ahhoz képest egészen hamar letudjuk, szép szakasz.

 

Illusztráció


Megérkezünk a Fekete-hegy tetejére, a már jól ismert füves-bokros réteket pásztázzuk a lámpák fényében. Itt az Eötvös-kilátó, de a kódot nem találjuk. Egy túratárs is azt keresi, majd felhívjuk az egyik rendezőt, és kiderül, hogy nem érdemes keresni, mert nincs. A következővel is ez lesz a helyzet, jó tudni. Kicsit együtt megyünk tovább, majd szétválunk, hogy aztán megint összeverődjünk. Komisz lejtőn ereszkedünk, nagyon vigyázok a térdemre, szó se lehet gyors tempóról vagy - ne adj’ Isten - futásról. Kék, továbbra is, ami bevisz Szentbékkállára (ahol OKT-pecsét is akad), majd ki is, a Kőtenger felé. Átvágunk rajta, nem vesztegetjük az időt (kód ugye nincs), és hamar fel is bukkan Mindszentkálla.


Pecsét és leves, megint. Ez most nem annyira jó: a maradék, ami sűrű és hideg, és a kenyér is elfogyott. Kárpótol egy kis izóital, de a „depó-kocsiban” szendvicsem is akad. Megszabadulunk pár felesleges cucctól, viszont magamhoz veszem a dzsekimet, mert az esőt határozottan beígérték az időjósok. Búcsút veszünk Lacitól, akinek itt gratulálunk: sikeresen teljesítette élete második ötvenesét. Mindezt már vasárnap tesszük, hiszen közben átléptük az éjfélt. Elhagyjuk a falut északnak, és a komoly, viharos szélben azzal vigasztalom öcsémet, hogy ez az utolsó északi szakaszunk. Hamarosan tényleg nyugatnak fordulunk, a Köves-hegy jön, ahol kavarunk kicsit, de aztán megtaláljuk az utat. Az eső meg minket, a diszeli úthoz leérkezve rákezd, egyre erősebben.

 

Illusztráció


Megint beérjük a Fekete-hegyen megismert túratársat, Zolit, akivel innen egészen a célig együtt folytatjuk. A kék kereszt rövid szakasza után újra OKT, itt magasodik a Csobánc. Keleti oldala nagyon komisz ebben az időben, meredek, és többször csak próbáljuk megtalálni az ösvényt. A tetején már alig látok, szemembe csap a vihar, többször megingok. A tetőn - végre - feltűnik a rom, az udvarán tábortűz, egy kis zugban pedig a két pontőr. Huh, szegények. Találtak egy pici fedett részt, de cudar így is. Pár szem aszalt gyümölcs, és fordulunk is ki. Északnak, mégiscsak. Bár rövid szakasz, sokáig emlékezetes marad. Életemben először döntött fel a szél. Így, szó szerint. Pedig nem negyven kiló vagyok, és próbáltam talpon maradni. A vizes fű persze itt már sok kárt nem tudott tenni bennem, meg a nadrágomban sem. Indulunk tovább.

 

Illusztráció


Éjjel kettő van, megyünk a szerpentinen lefelé, a beton talpfákon, de most egyikünk sem élcelődik ezen. Fák védenek az északi szélvihartól, a Rossztemplomnál forduló, és ereszkedünk lefelé. Mélyút, de vége van, és innentől a faluig semmi nem véd észak felől. Pár száz méter talán ez a szakasz, de sokkal többnek tűnik. Az eső gyakorlatilag vízszintesen esik, egymás szavát sem halljuk. Sokáig emlékezni fogok erre az útra.

 

Gyulakeszi, át a műúton, bokáig érő pocsolyák, persze ez is teljesen mindegy már. A focipályánál hagyjuk el a falut, és nem találom az utat, a jelzést, a szalagot. A két Zoli sem. Kóválygunk a szakadó esőben, miközben a magas nyárfák talán már a kidőlést fontolgatják a fejünk felett. A hangjuk alapján legalábbis úgy tűnik. Aztán végre magához tér a készülékem, megvan az út is, vakon követem a fiúkat.

 

Illusztráció


Eger-víz, patakátkelés, a szűk és csúszós hídon egyesével. Később a vasúton is át, és egyszer csak itt az Ürgelyuk, a tapolcai műút. Szalagozás vége, OKT megint, nekivágunk a Szent György-hegynek. Délnek fordulunk, néha már lehet beszélgetni is. A Bazaltorgonák felé haladunk, vajon milyen lesz a lépcső? Hát elég komisz. Saras-csúszós, technikás. Megoldjuk, és előttünk a turistaház. Zoli kávét iszik, mi öcsémmel csak kólázunk egy kicsit. Aztán folytatjuk, további lépcsőkön és sziklákon felfelé. Közben folyik a fákról a nyakunkba a víz, de már csak onnan, az eső elállt. Szél van még, de az is csökkent, mérséklődött.

 


A tető újabb kellemes változást hoz: pirkad. Ereszkedés a piroson, majd fonódva a Kéken. Úgy látjuk, hogy jó esélyünk van arra, hogy időben beérkezzünk. Déli irányban ott látszanak a szigligeti hegyek, ez nem is lehet vitás. Folyamatos ereszkedés, aztán egyszer csak megjön az aszfalt. Ez már a műút. A kanyar után hosszú egyenes. Sohasem volt még ilyen hosszú, pedig hatodszor járom végig gyalogosan. De aztán csak megérkezünk a 71-es úthoz, és a kerékpárúton megyünk tovább. Szigliget, szerény, majd erősebb emelkedővel. Majd sok lépcső, fel a várba: na, az lesz az utolsó kényeztetés. De erre nem kerül sor, a zárt várkapu előtt sátor áll, amiből mindössze egy kéz nyúlik ki. Megkapom tőle a pecsétet, és fordulhatunk is vissza. Irányba, Badacsony felé, a cél felé.


A felhős égen bújócskázik a nap, de azért teljesen világos van már. Szárad az aszfalt, és trappolunk a cél felé. A jelvény igen szép. Míves darab, jóleső a tapintása. Kapunk egy kis zsákot is logóval, benne egy üveg borral. Meleg ételek közül válogathatok, és alaposan lenyújtok. Oklevél, a nevemmel. Azt írja, hogy „szintidőn belül”. És igen, így van. Pontosan hétkor érkeztünk be Badacsonytördemicre, azaz 23:26 alatt teljesítettük a túrát. A hangsúly a „teljesítettük” szón van. Szép, ízes szó, igen jó volt kimondani. Amikor öcsémmel egymásra néztünk, kezet fogtunk, és kimondtuk. Lassan, mosolyogva.

 


Szöveg és fotók: Gombos Kálmán, Gulyás Attila


Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!

Fedezzük fel a palóc fővárost!

Fedezzük fel a palóc fővárost!

2024.03.28.

A Nógrád vármegye északi peremén, Budapesttől jó órányi autózásra fekvő egykori vármegyeszékhely, Balassagyarmat erős túlzással sem nevezhető felkapott turistacélpontnak. Pedig ez a bájos, szépen fejlődő Ipoly-parti városka történelmi városközpontjával, a Palóc Ligettel, és a közelmúltban átadott, igényesen kialakított tematikus tanösvényeivel egy remek városnéző kirándulást ígér az ide látogatóknak.

→ Tovább
Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

Mindszenty-emlékek nyomában a Cserhátban

2024.03.20.

Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek a huszadik századi magyar történelem egyik legnagyobb hatású alakja az ötvenes években a felsőpetényi Almásy-kastélyban raboskodott. Ittlétének és szerencsés kiszabadulásának színhelyeit, emlékműveit kerestük fel a rétságiak által szervezett "Mindszenty nyomában" elnevezésű túrán.

→ Tovább