MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Miért ilyen magas a Mount Everest?

Hogyan nevezzük Földünk tengerszinttől számított legmagasabb pontját? A helyi nyelveken, Csomolungmának vagy Szagarmathának? Esetleg használjuk egy olyan ember nevét, aki kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen, sőt nem is úgy ejtette ki, ahogy ma használjuk? Egyáltalán milyen magas ez a hegy, és hogy lett ekkora?

 

Fotó: pangea.blog.hu

A Mount Everest északról. Az északi mászóútvonal a bal oldali (félig árnyékban lévő) gerincen át a bal oldali vállon vezet fel a csúcsra - (forrás)

 

Elsőként tegyük rendbe a névkérdést: a Csomolungma talán a legtisztább ügy, a tibetiek így nevezik a hegyet, és ennek kicsit eltorzított változatát használják a kínaiak is. (Mondjuk a hegyet elsőként feltérképezni akaró, 1921-es brit expedíción azért okozott némi gondot, hogy a tibetiek a közeli Makalut is Csomolungmának nevezték.) A területet először feltérképező britek kezdetben csak simán megszámozták a távolból megfigyelt csúcsokat, megmérték a magasságukat, majd igyekeztek kideríteni, hogy is hívják azokat a helyiek. (Ez a környék viszonylagos nyelvi sokszínűségét figyelembe véve nem is volt annyira egyszerű.)

 

Mivel 1856-ban azt állapították meg, hogy a XV. csúcs a legmagasabb, esetében különös figyelmet szenteltek a névadásnak – már ekkor felmerült többek között a Csomolungma is, ugyanakkor volt némi zavar azzal kapcsolatban, hogy a nevek valójában hány hegyre is vonatkoznak (jellemzően többre). Mivel ez a világ legmagasabb hegycsúcsánál félreértésekhez vezethetett volna, ezért a brit-indiai földmérők vezetője egy huszáros vágással elődjéről, George Everestről javasolta elnevezni a csúcsot. Everest maga nem akarta ezt, mondván, hogy a neve kiejthetetlen a helyiek számára, de az 1860-as évekre az elnevezés meghonosodott.

 

Fotó: pange.blog.hu

Kilátás 8850 méterről. A piramisszerű „folt” nem más, mint a csúcs árnyéka - (forrás)


Mivel Everest 1866-ban elhunyt, nem tudott ez ellen tiltakozni, ahogy az ellen sem, hogy az utókor – el nem ítélhető módon – nincs tisztában azzal, hogy ő „ívriszt”-nek ejtette a nevét, nem pedig „evöreszt”-nek. A Szagarmatha a hegy újabban bevett nepáli elnevezése, ami létezett már korábban is, de inkább hegyi régióra vonatkozott, nem pedig a konkrét csúcsra. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a legmagasabb hegycsúcs egy több, különálló, de roppant magas csúcsot (pl. a Lhocét) is tartalmazó tömb része. A Mount Everest elnevezés egyértelműen csak a legmagasabb csúcsra vonatkozik, míg a helyi elnevezések egy része az egész tömbre, illetve a környékre.

 

De milyen magas is a Mount Everest? A britek első, pontosnak tekinthető mérése 8839 méter volt, ami épp 29 000 lábat tett ki, ezért a kerekítés gyanújának elkerülése végett még hozzáadtak az értékhez 2 lábat („kontinentálisul” ez 8840 m lett). Az 1955-ös indiai mérés már 8848 métert adott, ahogy 20 évvel később a kínai is, az ezredfordulón csúcsra vitt GPS pedig 8850 métert. Ezt követően komoly vita alakult ki, ugyanis a csúcs jobb megismerése után kínai tudósok azt állították, hogy a hegy sziklaalapzata 8844 m-es, és ugyanezen van még 4-5 méter hó és jég, de az nem számít. A nepáliak mindezt nemzeti büszkeségük megcsonkításaként értelmezték (megfeledkezve arról, hogy ez egyben Kína legmagasabb hegye is), és tiltakoztak. Ma a hivatalos álláspont az, hogy ha csak a sziklarészt nézzük, 8844 m-es a hegy, ha a nagyjából állandó „jégsapkát”, akkor valahol 8848 és 8850 m közötti.

 

Fotó: pangea.blog.hu

 

A csúcshoz vezető utolsó méterek délkeletről (A Hillary-lépcsőnél) - bal oldalon jól láthatóak a csúcs palás mészkőrétegei - (forrás

 

Mit is jelent ez a 8850 méteres tengerszint feletti magasság? Hogy képzeljünk el ekkora hegytömeget? A heggyel foglalkozó írások egy része nem felejti el megemlíteni, hogy ha azt nézzük, melyik hegy van legtávolabb bolygónk középpontjától, akkor egyáltalán nem az Everest a győztes, hanem az Egyenlítő-közeli Chimborazo Ecuadorban, mely a Föld alakja miatt 2186 méterrel van távolabb. (Nagyjából a 19. század első feléig azt hitték, hogy ez a Föld legmagasabb hegycsúcsa, innen ered a „dolgok csimborasszója” nyelvi fordulat.)


Szintén elő szokott kerülni, hogy amennyiben a környezetéhez (alapjához) mért magasságot vizsgáljuk, akkor a hawaii Mauna Kea a föld legmagasabb hegye, mivel nagyjából 10,2 kilométerre emelkedik ki az óceáni aljzatból. Az igazság az, hogy még számos más hegy nagyobb környezetéhez mért magassággal rendelkezik, pl. az alaszkai Denali (5,3, 5,9 km-es lejtő), illetve szokás emlegetni, hogy a Nanga Parbat északi (Rakhiot) lejtője közel 7 kilométerrel magasodik a mintegy 1000 méteres tengerszint feletti magasságon lévő Indus völgye fölé. Valójában ebben az esetben nem egy összefüggő hegyfalat kell elképzelni: a legmagasabb pontját a Nanga Parbat csúcsában elérő hegytömb összességében valóban 7 kilométerrel magasodik az alapot jelentő völgy fölé ezen az oldalon, de jó pár gleccser és folyóvölgy tagolja, így nagyjából 4000 méteres tengerszint feletti magasságig egy keskeny völgyön át lehet feljutni.

 

Fotó: wikipedia

 A Tibeti-fennsík fölé magasodó híres „North Face” - (forrás)


Az Everest „lába” a déli oldalon körülbelül 4200 méteren található, az északi oldalon az önmagában is roppant magas (és nagy kiterjedésű) Tibeti-fennsíkból pedig 5200 méteren kezd kiemelkedni. 3600-4600 méteres környezethez viszonyított magassága így sem kicsi, nagyjából ott kezdődik, ahol Európa teteje van, és önmagában majdnem akkora, mint a Mont Blanc teljes tengerszint feletti magassága. A Mount Everestet tartalmazó masszívum tehát a világ tetején ülő korona, egy extrém magasan kezdődő extrém magas hegycsoport, mely kiemelkedik a környék gyakran 8000 métert közelítő vagy épp meghaladó csúcsai közül is.

 

Fotó: wikipedia

Az Everest masszívuma szintvonalakkal - a Lhoce és az Everest távolsága légvonalban kb. 2500 méter - Forrás: Google Maps


Már többször is a csúcsot tartalmazó hegytömbről, masszívumról volt szó. Az Everest masszívum fő tömegét tekintve egy kelet-nyugati irányban nagyjából 15 kilométeres, észak-déli irányban 10 kilométeres roppant hegytömb, melynek legnagyobb kiterjedésű (északi) részét a gleccserek által háromszög alapú gúlává csiszolt 8848 méteres Mount Everest alkotja, keleti részét a hasonló formájú 8516 méteres Lhoce képzi (mely a világ negyedik legmagasabb csúcsa). A masszívum Lhocéből kiinduló déli gerincén van a 7861 méteres Nupce csúcs.

 

Fotó: wikipedia

 Az Everest masszívum délnyugatról: középen a Mount Everest, jobbra a távolban felsejlik a Lhoce, de nagyrészt takarja a Nupce, köztük pedig a Khumbu-gleccser - (forrás)


A három legmagasabb pont nagyjából nyugatra néző U alakban veszi körül a Khumbu gleccser által közéjül mélyített meredek gleccservölgyet, mely igen komoly jégtömegeket vezet le a három csúcs katlanából. A fentiekből következik, hogy az önmagában is nagyon impresszív, gúla alakú Mount Everestet az egyébként magasabb déli fala felől sok esetben eltakarja a Nupce, míg északi oldala takarás nélkül, hófehér falként magasodik a Tibeti-fennsíkot szegélyező „kisebb” csúcsok fölé. (Ráadásul az északi fal elég szélesen tör a magasba, fokozva a látvány nagyszerűségét.)

 

De hogy lett ilyen magas az Everest, és miért éppen ott található, ahol? A kérdés megválaszolásához a hegy anyagának vizsgálata visz közelebb. Bár nem a legegyszerűbb ilyen magasságból kőzetmintákhoz jutni, azért akadtak vállalkozó kedvű geológusok, akik egyben kiváló hegymászók is voltak (már rögtön az első, 1920-as években kivitelezett Everest-expedíciókon), úgyhogy ma már igen jó képünk van a Mount Everest felépítéséről. A hegy tömegének legnagyobb részét – több különböző rétegben – nagy nyomáson átalakult tengeri (zömmel sekélytengeri) üledékek alkotják. Ez már elég árulkodó, de hogy jobban értsük a világ tetejének keletkezését, eléggé vissza kell tekernünk a naptárat, nem meglepő módon a Pangea szuperkontinens boldog (vég)napjaiig, azaz nagyjából 250-300 millió évvel ezelőttig. A szuperkontinens déli, Gondwananak nevezett feléről riftesedés következtében szárazföldi kőzetlemez darabok kezdtek leválni, az így létrejövő „kontinenst” a tudósok Kimmériának nevezték el.

 

Fotó:wikipedia

 Helyzet a Tethysben mintegy 250 millió éve. A vonalakon lévő számok az óceáni kőzetlemez korát mutatják, a Paleotethys északi részén lévő mikrokontinensek szintén beépültek a kialakulóban lévő hegységrendszer elődjébe - (forrás)


Valójában nem kompakt kontinensről volt szó, hanem egy több lemezdarabot tartalmazó (jellemzően) szárazföldi sávról, amit időnként sekély tenger is boríthatott. A Gondwana és Kimméria között nyíló új óceán (Neotethys) fokozatosan észak felé „tolta” Kimmériát, ennek következtében a Kimméria és Pangea északi része közötti óceáni sáv (Paleotethys) szűkülni kezdett, mivel idős és nehéz óceáni kőzetlemeze szubdukcióba (alábukásba) kezdett az északi oldalon, lassan bezárva a Paleotethyst, és a déli oldalon nyitva a Neotethyst. Ez egyben a Kimméria és a Pangea északi része között található szárazföldi lemezszilánkokat is a mai Eurázsiához préselte, majd amikor a Paleothetys és Kimméria lemeztalálkozásánál is megindult a szubdukció, a Paleotethys tengersávja mintegy 200 millió évvel ezelőtt eltűnt, és Kimméria kéregszilánkjai is az északi kontinenshez „préselődtek”, amely természetesen komoly hegységképződéssel járt.


Az óceáni kéregrészen felhalmozódott üledékek egy része nagy mélységbe került, és megkezdte metamorfózisát, melynek még komoly szerepe lesz történetünkben. Azt már a Sziklás-hegység példáján megtanulhattuk, hogy a kéregszilánkok hegységképződésben való részvétele széles hegységzónákat hoz létre, és mindez itt sem volt másképpen: az egykori kéregszilánkok nyomai ma is megtalálhatóak Tibetben, Iránban, Törökországban.

 

Fotó: eps.mcgill.ca

Körülbelül 195 millió évvel ezelőtt a Paleotethys kezdett eltűnni - (forrás)


Ez azonban még csak a szerény kezdet volt: a Neothetys idősödésével ez az óceánág is elkezdett bezárulni, és a Gondwana darabokra szakadásával tulajdonképpen az előbb ismertetett folyamat (masszív hegységképződés) gyakorlatilag megismétlődött, csak kicsit más formában, és valamivel délebbre. A mai Indiát, Ausztráliát és Antarktiszt magában foglaló kőzetlemez mintegy 150-160 millió évvel ezelőtt lehasadt a mai Afrikáról, majd mintegy 85 millió évvel ezelőtt India megkezdte önálló útját észak felé. Ennek fő hajtóereje a Neotethys óceáni kőzetlemez-darabjainak egymás alá bukása volt, ami – mivel vékony és nehéz lemezdarabokról volt szó – India igen gyors közeledését eredményezte (a legjobb időszakban évi akár 20 cm-t is közeledhetett egymáshoz a két kontinentális kőzetlemez), ami nagyjából 65 millió évvel ezelőtt újabb masszív hegységképződéshez vezetett: a Himalája és a csatlakozó hegyláncok formálódni kezdtek. Ennek pontos folyamata még kérdőjelekkel teli, egyrészt a létrejövő hegységrendszer óriási kiterjedésű és elég bonyolult szerkezetű, másrészt a jelentős része a nagy magasság és az eljegesedettség miatt nehezen kutatható.


Azt tudjuk, hogy a két szárazföldi kőzetlemez közötti óceáni aljzat nagyrészt alábukott a földköpeny anyagába (hiszen ez volt a két lemezdarab közeledésének egyik motorja), de természetesen kisebb-nagyobb darabok a két lemezdarab között „satuba” is szorultak. Ez, illetve a szubdukcióval járó vulkánosság ugye már önmagában hegységképződéshez vezetett volna, az igazán érdekes dolgok viszont „India” nagyjából 52 millió évvel ezelőtti megérkezésekor kezdődtek. Mivel az aránylag könnyebb, de vastagabb szárazföldi kőzetlemez képtelen a „tankönyvi értelemben vett” szubdukcióra, és az igen nagy tömegű eurázsiai lemez nem nagyon mozdult, az Indiai-óceán nyílása miatt továbbra is északkeletre tartó „India” kezdetben rátolta a Neotethys megsemmisülését követően kialakult hegységrendszert a Paleotethys megsemmisülésekor létrejött hegységrendszer maradványaira (részben ebből van Tibet), illetve részben benyomult az eurázsiai lemez alá. Ennyi anyag mondjuk nem nagyon fér el errefelé sem, ezért többfelé is utat keresett magának.


Egyrészt a tágabb értelemben vett ütközési zóna anyagának egy része délkelet felé „kinyomódott”, létrehozva az Indokínai-félszigetet. Másrészt az ütközési zónában is érdekes dolgok történtek: a nagy vastagságban egymásra rétegzett szárazföldi és részben óceáni eredetű kéregdarabok izosztatikus emelkedésbe kezdtek. (A köpenyen „úszó” kéregdarabokra ható felhajtóerő megemelte az egész komplexumot – többek között ez magyarázza a Tibeti-fennsík igen nagy magasságát.) A szárazföldi lemezdarabok satujából helyenként a korábban mélyebbre került óceáni eredetű kőzetlemezdarabok is elkezdtek a felszín felé mozogni. Legkönnyebben a viszonylag könnyebb kőzettömbök (enyhén metamorf – palásodott – mészkő, homokkő) jutottak nagyobb magasságba.

 

Fotó: wikipedia

A Magas-Himalája Zóna (GHC) kiemelkedésének egy lehetséges modellje - (forrás)


Mozgásukat még egy tényező segítette: a Himalája nagyszerkezeti egységei közül a hegység déli részén található „Központi Törészóna” és a „Dél-Tibeti Törészóna” (elnevezéseik szinte minden forrásban különböznek) közötti rész valószínűleg mindkét peremén felfelé mozdult, így a környezetéhez képest viszonylag ellenállóbb kőzetekből álló zóna emelkedett hosszútávon a legmagasabbra: ez a rész alkotja a Magas-Himaláját. A zóna északi peremén, gyakorlatilag a Dél-Tibeti Törészóna felett található az Everest masszívum.

 

 

A Himalája főbb nagyszerkezeti egységei: a kék egység a Tibeti Zóna (vagy Tethys-Himalája), délre a szürke zóna a Magas-Himalája. Az Everest a jobb alsó (DK-i) sarok közelében EV-vel jelölve - (forrás)


Magán az Everesten szinte tankönyvszerűen tanulmányozható a fenti folyamatok egy része: a hegycsúcson nagyon jól elkülönülnek az északkelet felé kiemelt kőzetrétegek. A hegy bázisát az agyagpalából és gneiszből álló úgynevezett Rongbuk-formáció adja, mely nagyjából 7000 méterig terjed. Efölött helyezkedik el az Everest (vagy North Col)-formáció, mely 8600 méterig terjed, nagyrészt pedig nagyjából 500 millió éves metamorf (palás) homokkőből, márványból, valamint agyagpalából áll.

 

Fotó: alpenglowexpeditions.com

A hegy palája - (forrás)


Felső négyszáz métere a híres „sárga-szalag”, mely nagyrészt márványból és fillitből áll. Az Everest-formáció felett jól elkülönül a csúcs anyagát alkotó Csomolungma formáció, melynek 470 millió éves szürke mészköve ma a lehető legmesszebb található egykori sekélytengeri keletkezési helyétől.

 

Fotó: www.montana.edu.com

Az Everest fő rétegei messziről is jól láthatóak - (forrás)


A Himalája és az Everest „növekedése” természetesen ma sem lezárult történet. Az indiai lemez továbbra is mozgásban van, így a hegység évente átlagosan 5 mm-t (a Nanga Parbatnál 10 mm-t) emelkedik. Ugyanakkor felmerülhet a kérdés, hogy ha ennek a brutális méretű hegységrendszernek a kialakulása már több mint 50 millió éve tart, akkor miért nem sokkal magasabb? Azért, mert a gyors kiemelkedés mellett a lepusztulás is extrém gyors (évi 2-12 mm közötti), a monszun-légmozgásoknak kitett Himalájában csaknem lépést tart a kiemelkedéssel. (Ennek eredményei az Indus, a Gangesz és Brahmaputra alföldjei és utóbbiak gigantikus deltavidéke.)

 

Fotó: wikipedia

 A nem csekély mennyiségű hóval fedett Everest-masszívum szeptemberben (a Mount Everestet a Lhoce félig takarja) - a nagy mennyiségű csapadék (hó és jégképződés) komoly erózióval jár - (forrás)

 

Mennyire veszélyes a világ legmagasabb hegycsúcsa? Mennyire kíván nagy erőfeszítést az oda való feljutás? Természetesen már önmagában a hegy gigantikus méretei és az utasszállító repülőgépek utazómagasságát csaknem elérő magassága is igen nehézzé teszik a feljutást: különlegesen jó edzettség, nagy állóképesség és jó akklimatizációs képesség kell a sikerhez. Itt kell a legnagyobb vertikális távolságot megtenni a 8000 méter feletti halálzónában, ahol a levegő nyomása és oxigéntartalma mintegy 30%-a a tengerszintinek, és a szervezet gyakorlatilag lassan „leépíti magát” – azaz huzamosabb tartózkodásra nem alkalmas a terep. Szintén probléma a hegy „kitettsége”: a csúcs már csaknem belelóg a Földet körülölelő futóáramlásokba (jetstreamekbe), ami a viszonylag szabályos gúla gerincein brutális széllökéseket eredményezhet, aminek a hegymászókra gyakorolt esetleges negatív hatását nem kell ecsetelnünk.

 

Fotó: wikipedia

 A légnyomás és az oxigénnyomás alakulása a különböző tengerszint feletti magasságokban - (forrás)


Ugyanakkor más igen magas hegycsúcsokkal összevetve az Everest nem számít kiemelkedően gyilkos hegynek. Természetesen az áldozatok abszolút számában előkelő helyet képvisel, azonban ennek egyik oka, hogy sokan is próbálkoznak vele. Eddig körülbelül 20 000 ember próbálkozott a mászással, több mint 6000 el is érte a csúcsot, de legalább 290-en életüket vesztették eközben, a maradandó egészségkárosodást elszenvedőkről nem találtam statisztikát. Az Everest főleg a déli útvonalon nem igényel durvább hegymászótechnikát, persze az igen meredek (gyakran 45 fokos) hegyoldalakon, illetve a kitett szakaszokon különösen megfontoltan kell mozogni, amire mondjuk egy mezei túrázó vagy közepes hegymászó egyáltalán nem lenne képes ilyen dimenziókban. Összességében tehát igen veszélyes hely, de vannak nála „gyilkosabb” hegycsúcsok is.

 

Fotó: wikipedia

 Az Everestre vezető főbb útvonalak - (forrás)

 

A déli mászóútvonal legnehezebb pontja az úgynevezett Hillary-lépcső, ami egy bő 10 méteres, majdnem függőleges sziklaalakzat – 8800 méteren, ami még nehezebbé teszi a leküzdését. (Viszont általában kötelek állnak itt rendelkezésre, illetve a 2015-ös földrengésben állítólag összeomlott a szikla, így könnyebben járható.) Szintén veszélyes eljutni a hegy lábához a Khumbu-jégesésen át, de a legtöbb csúcstámadónak itt serpák által kialakított (persze ettől még hajmeresztő és veszélyes) útvonal áll rendelkezésre.

 

Fotó: wikipedia

 A déli útvonal a Khumbu-jégesésről, balra középen a Mount Everest, jobbra középen a Lhoce - (forrás)


Az északi, kínai (tibeti) útvonal valamivel rövidebb, ugyanakkor nehezebb: itt 8000 méter felett három nagy sziklaalakzatot kell leküzdenie a mászóknak, és az útvonal is szelesebb általában. Ezért a gyengébb képességű mászók legtöbbször a déli útvonalat favorizálják, de van még egy tényező, ami befolyásolja, ki honnan próbálkozik: az alaptáborok elhelyezkedése. A déli alaptábor ugyanis sokkal nehezebben megközelíthető: az önmagában is félelmetes fekvésű luklai reptérről még bő egy hetes gyalogtúrával lehet odajutni (amely egyrészt gyönyörű, másrészt jól szolgálja az akklimatizációt). Az északi táborba autóval (busszal) is el lehet jutni, innen pedig mintegy 25 kilométeres, viszonylag egyszerűbb túra vezet az előretolt alaptáborig. Tehát a ráérősek, több idővel és pénzzel rendelkezők, kalandkedvelők és a vezetett túrán résztvevők inkább a déli oldalt preferálják, a többiek inkább az északit.

 

Fotó:google+/rupesh nandy

A szűk szezon átka: forgalmi dugó az Everest Lhoce falán (a déli útvonalon körülbelül 7500 méter magasan) - (forrás)


Útvonaltól függetlenül igen veszélyessé teszi a mászást a hegyen uralkodó időjárás: a csúcs közelében -35 Celsius-fok körüli téli átlaghőmérséklet és az akár 170 kilométeres széllökések miatt télen csak elvétve kerül sor csúcskísérletekre, a júniusban érkező monszun pedig tekintélyes mennyiségű hóval fedi be a lejtőket, így nyáron és ősszel a lavinaveszély miatt nem népszerű a hegység felkeresése. Vagyis csaknem mindenki április-májusban „tolong” a hegyen, gyakran libasorban felfelé haladva a kötelek mentén. Az Everest című film alapján könnyen elképzelhetjük, mi történik, ha ilyen helyzetben egy váratlan vihar érkezik.


Természetesen a Mount Everest is folyamatosan változik. Bár a Himalája kiemelkedésének és eróziójának gyors üteme emberi léptékkel mérve túl lassú ahhoz, hogy látványos változásokat okozzon, a 2015-ös földrengés „ereje” már látványosabb változásokkal járt. Egyes beszámolók szerint a klímaváltozás hatásaival is számolhatunk: a huszonegyszer (!) a hegyet megmászó járó Apa serpa szerint a csúcs hó- és jégsapkája változóban van, persze jó kérdés, hogy ez mennyire írható a klímaváltozás számára (a csúcson nincs állandó meteorológiai mérőállomás, és még 70 éve sem ismerjük a helyet). Mindenesetre a természet erői a hegycsúcson továbbra is extrém módon éreztetik a hatásaikat, hívjuk akár Mount Everestnek, Csomolungmának vagy Szagarmathának.

 

Szöveg és fotók: Jakab László

 

A cikk eredetije a Pangea blogon jelent meg.

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
PROGRAMOK
2018. január
H K Sze Cs P Szo V
01020304050607
08091011121314
151617181920
21
22232425262728
293031
program
korlátozás
A hónap fotója
2017. december
Tóth László:
Téli rajz
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...