A 2503 méteres Rysy-nél magasabbra az egész Tátrában nem visz jelzett turistaút. A kilátás lenyűgöző, ha nem fogad odafent sűrűn gomolygó fehér köd, és kellőképp nehéz az út ahhoz, hogy a magunkfajta kalandéhes vándorok fantáziáját ne hagyja nyugodni. Hát kitűztünk egy ragyogó szombatot, jól kiszámolt, kora reggeli indulással. Egészen pontosan 8 óra 52 perckor már a Csorba-tó parkolójából (1346 m), a viszontlátás zsibbasztó örömével hunyorogtunk fel az előttünk magasodó, kopáran csillogó csúcsokra.

1 / 16

Az út első - Poprádi-tóig (1494 m) vezető - szakasza kifejezetten könnyű; egyre-másra előzzük ki a turisták tarka, sűrű csoportjait. A tó szintjéről megkezdődik az emelkedés, amit azonban a hegyek egyre jobban kitárulkozó látványa még alig enged észrevenni. A lomblevelű erdőt cserjés, később törpefenyves váltja fel, köztük virágos rétek és a sziklás hegyoldalon lezúduló bővizű patak gondoskodik a romantikus filmekbe illő hangulatról. Kivéve persze az arcunkon lecsurgó verítéket, ami azokra igazságtalan módon egyáltalán nem jellemző.

2 / 16

3 / 16

Így mászunk a keskeny szerpentinen egészen a Békás-tavakig, ahol a táj képét már a kövek és sziklák határozzák meg - rajtuk egyre több lélegzetért kapkodó turistával. A tömeg csak nem akar ritkulni, kezdünk kicsit aggódni. (Mi van, ha fel se férünk majd a csúcsra? Vagy ha korlátozzák a mászók számát, nehogy leszakadjon a hegy, vagy esetleg belépőt szednek. Kinél van euró...?)

4 / 16

A Békás-tavak (1919 m) és a Hunfalvy-menedékház (2250 m) közti szakasz talán a legmegterhelőbb az egész útvonalon. Egy részét láncokkal is biztosították, ami mászás szempontjából nem kirívóan nehéz, de a 20 perces várakozás mentálisan némileg megterhelő egy olyan hosszan (és hangosan) kígyózó sorban, melyet bármelyik vendéglátó-ipari egység megirigyelne odalent.

A Hunfalvy-menedékház az összes tátrai közül a legmagasabban fekszik, jegyzem meg tudálékosan, miközben kimerülten megállunk majszolni valamit. Töprengve nézzük, és agyalunk, hogy az ördögbe hordták fel idáig. A csúcs innen már csak egy óra mászás, de a lábunk nehezen indul. Várom az adrenalinlöketet, amit a csúcsközelség ad, és menetrend szerint meg is érkezik: az utolsó, legmeredekebb szakaszon már nem érezzük a fáradtságot, sem az izmaink a terhelést, néhány perc, és fent vagyunk. Ekkor a közepébe csöppenünk egy szelfipartinak, amit a szédítő mélység mellett tartanak a turisták. Összenézünk, aztán lefelé. Alant széles párkány, ahová a kutyának se jutott eszébe lemászni - ott a helyünk.

5 / 16

A számtalan kép és leírás, amit az elmúlt napokban átbújtunk, nem sokat adott vissza a látványból, ami fogadott minket. Gyönyörű volt és félelmetes (egymást rángattuk vissza a szikla széléről), az érzés pedig felbecsülhetetlen: most nem cserélnénk senkivel.

Egyébként az általános ötórás menetidőt sikerült négyre rövidítenünk felfelé, a négyet pedig három és félre lefelé, így a Csorba-tó partján még várakoznunk kellett kissé a napnyugtáig, amit le akartunk fotózni. A hazaút nagy részét már sötétben, a kimerültségtől enyhén infantilis, ám szerfelett boldog hangulatban tettük meg.

6 / 16

Írta: Lőrincz Rebeka, fotók: Gyárfás-Tóth Gábor, Lőrincz Rebeka