MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Potyautassal a Kéken – Balatonhenyétől Nagyvázsonyig

A hétvégét a Balatonnál töltöttük, túrát nem terveztünk, bár én titkon reméltem, hogy valahogy teljesíteni tudjuk ezt a még elmaradt Balaton-felvidéki távot. 

Éppen csomagoltunk, amikor a barátaink hívtak, hogy nincs-e kedvünk velük túrázni a hétvégén, például a Mátrában. Mondtuk, hogy volna, de inkább a Balaton közelében. Így vasárnap utánunk jöttek, Gábor meghosszabbította a hétvégét egy nap szabival, és hétfőre lefixáltuk a Balatonhenye–Nagyvázsony-távot.


 

Nagyvázsonyban találkoztunk, hogy onnan együtt utazzunk át Balatonhenyére, az egyik autót Nagyvázsonyban hagyva. Balatonhenyén a kocsmánál volt a pecsét, és mivel eléggé meleg volt, mindjárt a túra elején elfogyasztottunk egy-egy jégkrémet. A gyerekek kicsit legeltek, kaptak tiszta pelust, majd Nimródka ment Gábor hátára, a 10 hónapos Artúrt pedig szintén apukája, Laci vette fel.

 


Egy hosszabb emelkedővel kezdődött a túra, de visszanézve gyönyörű kilátás tárult elénk a Balaton-felvidékre. A gyerekek mindketten hamar elaludtak, így szépen elkezdtek fogyni a kilométerek. Kb. 3 km után elvétettünk egy kanyart, és pár száz métert megtéve gyanús lett, hogy mégsem erre kellene menni, így megálltunk. Artúr ekkor felébredt, és kiderült, hogy alvás közben egy kisebb vadgesztenyetermést szopogatott a szájában. Senki sem tudta, hogyan kerülhetett oda… Nagy-nagy riadalom támadt, egyrészt hogy nem nyelte-e le, másrészt pedig, hogy mi lehet ennek a további következménye, hiszen a vadgesztenye mérgező. Gyorsan kiöblögették a száját vízzel. Hívtuk volna a gyermekorvost vagy a Heim Pál Gyermekkórházat, hogy mi a teendő, de nem volt térerő. Gábor közben fel-le sétált Nimródkával, hogy ő viszont ne ébredjen fel.


Visszasétáltunk az utolsó kéktúrajelig, amit biztosan láttunk, ezalatt a térerő is meglett. Laciék beszéltek két gyermekorvossal is, akik kicsit megnyugtatták őket, hogy ha eddig nem történt baj, akkor nagy eséllyel ezután sem lesz, de azért nem árt a babát figyelni, mert 4-6 órán belül jelentkezhetnek még mérgezéses tünetek, ez esetben pedig kórház és infúzió kell. Így jobbnak látták visszafordulni, mert abban az irányban 3 km-re volt az autó, Nagyvázsony viszont még 11 km-re volt tőlünk. Nagyon sajnáltuk, hogy így alakult, de a legfontosabb az volt, hogy Artúrnak ne legyen semmi baja. Mi viszont folytattuk az utunkat hármasban, Nimródka, Gábor és én.
Útközben beszéltünk Laciékkal telefonon, bejutottak a balatonhenyei gyermekorvoshoz is, aki megvizsgálta Artúrt, és megnyugtatta őket, hogy nem lesz baj. Így kicsit megkönnyebbülve mentünk tovább. Újra dimbes-dombos helyen sétálgattunk, szép erdőkben, ami már-már szokatlan volt az elmúlt időszak alföldies hangulatú túrái után.

 


Hamar elértünk a Csicsói erdészházig, ahol hangos gyerekzsivaj fogadott minket, hiszen erdei iskola is működik az erdő kellős közepén. Volt itt egy csinos kis esőbeálló is, máris a pecsételőhely mellett. Itt letettük Nimródkát, aki vígan szaladgált. Evett-ivott, kapott tiszta pelust, a keletkezett szemetet pedig be tudtuk dobni az erdei iskola nagy konténereibe. Egy kedves dolgozó éppen kint levegőzött, amikor arra jártunk, és felajánlotta, hogy megtölti a vizespalackunkat, ami jól is jött, mert már igencsak megcsappantak a készletek. Nimródka pedig annyira megtetszett neki, hogy egy rókás kártyanaptárt is a kezébe nyomott.

 


Innen egy darabon úgy terveztem, én viszem Nimródkát, hiszen erdős rész és lejtős szakasz következett, őkelme pedig talán picit jobban szeret az én hátamon utazni, mint Gáborén, mert jobban kilát a vállam felett.

 


Egy hosszabb szakaszon aszfaltúton mentünk, majd kereszteztünk egy nagyobb országutat, és ismét az erdő mélyébe vetettük magunkat, ekkor már jó kis erdei ösvényeken. Nimródka kiválóan szórakozott a hátamon, kapott útközben ropit is, inni is, majd rájött, hogy milyen jó móka a hátamat harapdálni, amin kezdetben még én is nagyokat nevettem. Aztán inkább – több-kevesebb sikerrel – próbáltam rávenni, hogy valami más mókásat találjunk.

 


Ahogy közeledtünk Nagyvázsonyhoz, egyre több érdekesség akadt útközben. Láttuk a Tálodi kolostorromot, amit 2 éve egy túra alkalmával már nagyobb társasággal is meglátogattunk, ekkor még Nimródkát hordtam a pocakomban. Jártunk a Kinizsi-forrásnál, ahol Nimródka a hátamról nyúlkált a hideg vízbe. Aztán mezősebb rész következett, nagyon sütött a nap, és még egy kaptató is magasodott előttünk. Itt már kezdett sok lenni a 13-14 kg pluszsúly, amelyet már 6-7 km-t megtéve cipeltem gömbölyödő pocakomon kívül, így letettem Nimródkát.

 


Csak túllettünk a kaptatón, és ismét a hűvös lombok között folytatódott az út. Nimródka kicsit jött a saját lábán, majd visszakerült Gábor hátára, így néztük meg a Szent Mihály-kolostorromot. Impozáns épület volt, nagyon szép lehetett fénykorában! Innen már Nagyvázsony sem volt messze, ahol Nimródka örömmel konstatálta, hogy ott áll a szürke vasparipa, így gyorsan be is pattant a volánhoz, vezetni.

 

 

Balaton-felvidék, táv: 14,6 km, szint: +311/-281 m

 

Szöveg és képek: Nábrádi Judit





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. augusztus
Czigány Dávid:
Első fények
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...