Reggel Juditékért mentem Óbudára. Szokásos, túra előtti program. A város olyan volt, mint amilyen decemberben reggelente szokott lenni: dugó itt, túrás ott. Olyan kis utakon csalinkáztam, amelyeken talán még életemben nem jártam, cserébe viszont 35 perc alatt elértem Újbudáról Óbudára. Juditék már lent vártak a ház előtt, bepattantak, és mentünk is. Jó messzire. A gyerekek 15-20 perc után kórusban kezdtek elégedetlenkedni hátul, Bálint azt hajtogatta, hogy „Anya-Anya”, Nimródka pedig kitartóan nyekergett. Nem sírt, csak nyekergett.

De arra pont elég volt, hogy valamit tegyünk. Így félreálltunk egy pihenőhelyen, és Judit beszuszakolta magát hátulra, a két gyerekülés közé, ami meglehetősen kényelmetlen, mert egy gyerekülés több helyet foglal, mint egy megtermett felnőtt, az Astra pedig nem egy óriási autó. Felváltva bábozott a két gyereknek, simogatta őket, magyarázott, mesélt. Így persze már sokkal nagyobb volt az elégedettség a srácok részéről.

Szarvaskőn egy kis keringés után találtuk meg azt a buszmegállót, ahonnan Bélapátfalvára indult a buszunk. Sikerült leparkolni, nem is túl messze a megállótól, kb. 10 perccel a kiszemelt busz indulása előtt. Azonnal jött is egy busz, de kiderült, hogy nem áll meg Bélapátfalva cementgyáránál, ahova mi menni akartunk, így megvártuk a következőt. Szép, magas, új busz volt, még kiegészítő jegyet is kellett venni, így a 10 perc utazásra 920 Ft-ot fizettünk (2 felnőtt). A sofőr először nem tűnt túl barátságosnak, de rosszul ítéltük meg, mert nagyon segítőkész volt. Nem szálltunk le Bélapátfalván a központban, mert a kéktúratérkép szerint a cementgyári vasúti megállóhelynél van a pecsét. Azt mondta, a következő megálló sem pont a cementgyár, csak közel van hozzá, kint a település legvégén.

Mi ragaszkodtunk hozzá, hogy igen, oda akarunk menni. Aztán mikor mentünk át a síneken, még egyszer rákérdezett, hogy biztos olyan messze tegyen-e le minket. Mi mondtuk, hogy a cementgyári vasútállomásnál akarunk leszállni. Erre egy néni is segítségünkre sietett, és mondta, hogy csak egy vasútállomás van a településen, viszont itt bent is van cementgyár, meg kint is. Aztán féltünk, hogy messze kerülünk a sínektől, így inkább megkértük a sofőrt, hogy tegyen le minket. A központban amúgy is láttunk kéktúra jelét, olyan rossz helyen csak nem lehetünk!

És milyen jól tettük! Pont ott sikerült soron kívül leszállni, ahol kellett. Kiderült, hogy vasútállomás nincsen kettő, de vasúti megállóhely van egy, amit cementgyárnak hívnak. Gyorsan meglett az új szürke doboz is, a pecsét is bekerült a helyére. Közben a két kis gézengúz járt-kelt, Nimródka gondosan megvizsgálta a murvát, Bálintka pedig többször rárepült a cumijára.

 

Ezután a már szokásosnak mondható program következett: etetés, pelusozás, felpakolás, és mivel legtöbbször kocsma őrzi a pecsétet, már egészen hozzászoktunk a kávézáshoz is. Így el is indultunk, hogy keressünk egy kocsmát. Megkérdeztünk egy járókelőt, aki útbaigazított, hogy merre van az egyetlen nyitva tartó kocsma, de óva intett, hogy nem egy puccos hely. És tényleg nem volt az! Ahogy benyitottam, majdnem fordultam is ki azzal a lendülettel. 6-8 alkoholgőzös férfi üldögélt bent, meg a pultosnő. Judit viszont nyomult be utánunk, elég elszánt volt, és hát én sem 6-8 fokban szerettem volna pelusozni. Így végül csak bent találtuk magunkat. A kocsma közönségének persze óriási attrakció voltunk: két fiatal anyuka, két töpörtyűvel a hátán. Viszont a maga módján mindenki kedves volt, segíteni próbáltak Nimródkát megfogni, amíg én fizettem. Itt is pozitívan csalódtunk.

Aztán a kocsma előtt vártam még egy kicsit Nimródkával a hátamon, míg Juditék is elkészültek. Itt az egyik vendég szórakoztatott. Megtudtam tőle, hogy gombaszakértő volt. És óva intett a hegyektől, mert azok nagyon veszélyesek. Kértem, hogy fejtse ki jobban. Azt mondta, most is lezuhant valami hegymászó. Itt megnyugodtam, ettől nem kell félnem, mert mi csak kirándulunk, nem hegyet mászunk. Aztán mondta, hogy akkor biztosan gombászunk. Felvilágosított, hogy létezik egy egyes számú gomba, ami nagyon jó. Hát, én ilyenről még sose hallottam. Ismerek csiperkét, meg őzlábat, meg galócát, meg pöfeteget, de egyes számúról még nem hallottam. Erre továbbment: létezik a keserűgomba is. Ha olyan fehér mindenhol, mint Bálintka sapkája, akkor azt meg kell kóstolni, és ha keserű, akkor jó. Mondtam neki, hogy és ha nem keserű, akkor mérgező? Erre mondta, hogy nem,nem! Megköszöntük szépen a felvilágosítást, és indultunk végre a gyalogtúránkra. Ugyan pár gombát ismerek, de gyerekkel a hátamon sosem szedek.

 Ciszterci apátság, Bélapátfalva

 

Pár lépést tettünk csak meg, de a gyerekek már aludtak is. Át a központon, fel egy utcán balra. Itt a temető következett, a sarkán egy kéktúrás tájékoztató táblával. Furcsa volt, hogy nem az út felé volt kitéve, hanem pont a másik irányból, így meg kellett kerülni ahhoz, hogy lássuk a lényeget. Na, persze pont ellenkező irányba írta a mi úti célunkat, mint amerre épp tartottunk. Egy dolog viszont tuti jó irányba mutatott, ez pedig Bélapátfalva volt, és tudtuk, hogy onnan jöttünk. Tehát az sem lehetett, hogy valaki elforgatta a táblát, mert akkor ez is rossz irányba nézett volna. Én viszont meg voltam róla győződve, hogy jó irányba indultunk el. Kicsit tanakodtunk, néztük a térképet, a telefont, aztán mondtam Juditnak, hogy szerintem tuti az irány, folytassuk utunkat. 1 km múlva jött a ciszterci apátság, így megnyugodtunk, mégiscsak jó irányba haladunk. Szép kis templomocska volt itt az erdő közepén, és nem is olyan kicsi!

OKT-bélyegzőhely a Telekessy vendégháznál

Innen már uncsibb volt a túra, erdő, köd, erdő, még nagyobb köd. A Telekessy vendégháznál találkoztunk egy kirándulócsoporttal, ennyi volt mára az összes ember, akikkel összefutottunk. Ez is furcsa, mert hét közben nem sokan érnek rá, hogy erdőt járjanak. A vendégháznál benyomtuk az aznapi második pecsétet. Nimródka nem díjazta a megállót, így fel is ébredt. Bálintka még húzta a lóbőrt, pedig itt volt szép kis mező, padokkal, kínálta magát piknikre. De mentünk tovább.

Pár száz méter után megint voltak padok, Bálintka még mindig aludt. Aztán felébredt, Nimródka is szeretett volna leszállni, persze akkor épp ott nem voltak padok. Tartottunk egy erdei pikniket, etettünk, ettünk. Aztán Nimródka nyögni kezdett, és vörösödött, majd nemsokára olyan szagot árasztott, mint egy kis bűzborz. Na, ez az, amit szerettem volna elkerülni, de nem sikerült: úgy pelenkázni az erdő közepén, hogy a gyermekemről egy overallt kell lehámozni. Szerencsére nem volt hideg, így minden zokszó nélkül tűrte a macerát. Kicsit járattam őt, közben Bálintka egy meztelencsigával haverkodott.

Majd kapaszkodtunk tovább felfelé. Egyre nagyobb köd lett. Aztán jött egy tisztás, ahonnan már csak lefelé kellett menni. Innen nem messze egy szép kis erdei kápolnát találtunk, esőházzal, táblákkal. Ez volt a Gilitka-kápolna. A gyerekek még bírták a hátunkon, így mentünk tovább. Pedig itt is lehetett volna pihenőt tartani. Aztán pár 100 méter után Bálintka nyűglődni kezdett, letettük őket. Volt evés-ivás, avarpiszkálás, bokorbogarászás és -szaglászás, faölelgetés. De ráértünk, örültük, hogy a gyerekek is élvezik az erdőt. Aztán indultunk tovább.

A Gilitka-kapolnánál

Egy gerincen vezetett az utunk, a térkép szerint szép kilátással. Ez tuti így lett volna, ha nem éppen tejködben megyünk. Aztán lassan elértük Szarvaskő várát. Felmentünk, körbenéztünk. Alattunk nem messze terült el Szarvaskő, de épphogy csak a szikla alatti házak sziluettje látszott a ködtől. Azért így is szép volt. Ahogy az utolsó 100 méteren ereszkedtünk le a faluba, furcsa érzésem támadt, hogy mintha sötétedne. De nem lehet, még csak 2 óra körül járhat. Ekkor ránéztem a telefonomra, és kiderült, 15.45 van. Oké, hogy ma lazára vettük a figurát, hogy nem sietünk, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire elment az idő.

A végén még pecsételtünk Szarvaskőn a kocsmában, és lazultunk még egy kicsit. Cappuccino a hazaút előtt, gyerekek tartályának feltöltése, négykézlábazás stb. Már sötét volt, amikor a kocsmából kijöttünk, és beültünk az autóba. A parkolóban még beszereztem egy som- és csipkelekvárt, mert ez a helyi specialitás, és jöttünk is haza.

Szarvaskő várában

 

Judit a hazaúton is hátul nyomorgott, de így mindenki boldog volt: a gyerekek is, mert volt szórakoztatójuk, és mi is, mert reklamáció nélkül telt az autózás. Túra közben pedig megállapítottuk, hogy simán aludhattunk volna a környéken egyet, holnap pedig egy hasonló túra után jöhettünk volna haza. Többet ilyen messzire egy napra nem megyünk, az biztos!

Szöveg és fotók: Nábrádi Judit