Potyautassal a kéken

Gyerekekkel a kéken

Szerző:
2016. szeptember 2.

Potyautassal a Kéken - Putnoktól Jósvafőig

Még Barnabás érkezése előtt szerettem volna egy utolsót túrázni, es mivel olyan jól sikerült a júliusvégi kirándulás is, egyre lelkesebb lettem. Szerencsére Gábor támogatott ebben. Augusztus utolsó hétvégéjét néztük ki, addigra már kinyaraltuk magunkat, és valamennyire a leendő gyerekszobához is hozzáláttunk, de azért a szülés még viszonylag messze van.

 

Írtam Vicáéknak, lenne-e kedvük csatlakozni ezen a hétvégén, és szerencsére volt. Egészen 2 nappal az indulásig azonban függőben hagytuk az egészet, mondván, csak akkor megyünk, ha minden klappol: az időjárás, a közérzetem, és megoldható a gyermekfelügyelet. Minden klappolt. Egy takaros kis vendégházban sikerült is szállást foglalni, Vicáéknak 2 éjszakára, magunknak csak szombatra, mert Nimródkát ezúttal itthon hagytuk, és maximum egyet akartunk aludni nélküle.


Szombaton reggel - kivételesen - sikerült a tervek szerint elindulni. Jó hosszú volt az út, itthonról majd 3 óra Aggtelek. Leginkább ez tartott vissza attól, hogy Nimródkát is magunkkal vigyük erre a hétvégére, amellett, hogy a méretes pocakomon kívül nem szívesen cipeltem volna senki és semmi mást. Aggteleken gyorsan bepakoltunk a szobánkba, kivételesen 1 kicsi sporttáska és 2 szatyor volt az összes cuccunk, hiszen Nimródka temérdek kiegészítője itthon maradt. Egészen furcsa volt.

 


Vicáék gyermeke, Kristóf ekkor pont délelőtti rövidke alvását töltötte, jó volt az időzítés, kipihenten, mosolygósan ébredt. Mi közben elmentünk Karesszel Jósfavőre, a barlang kijáratához, ott hagytuk a mi kocsinkat, majd felszedtük Vicát és Kristófot Aggteleken az ő kocsijukkal, és mentünk tovább Zádorfalvára, ami az aznapi túránk kiindulópontja volt.


Útközben a rádió vagy 10-szer mondta el, hogy a hétvégén kánikula lesz, igazi strandidő. Reméltem, hogy ezt még legalább ennyiszer hallom, mire nekivágunk a túrának, mert mi mást is lehetne csinálni augusztus utolsó hétvégéjén, 30 fokban, 33 hetes várandósan. Igen, azért bevallom, nekem is jól esett volna csobbanni valahol út közben, ezért titkon abban reménykedtem, az út egy jó kis erdei patak mellett vezet, és túracipő helyett túraszandált vittem a hétvégére.

 


Zádorfalván a már két évvel ez előttről ismert kocsmában pecsételtünk, majd belevetettük magunkat a túrázásba. Át a falun, ki az aszfaltúton. Elhaladtunk egy tehenészet mellett is, rengeteg kisborjút csodáltunk meg út közben. Aztán egy füves domboldalon kapaszkodtunk fel a tűző napon, mire elértük a várva-várt erdőt. Mindezt 11 és dél között. Az erdőben viszont már nagyon kellemes volt az idő! Kristóf is jól bírta a kánikulát, szerencsére nekem sem volt vele gondom.

 

  


Útközben azt számoltam, hogy a mai túra 6. kilométere környékén mérföldkőhöz érkezünk, vagyis inkább kilométerkőhöz, ugyanis teljesítjük kéktúránk ezredik kilométerét. Ezen alkalomból kerestünk egy szimpatikus, kék jelzéssel ellátott fát, mely előtt fotózkodtunk. Közben Vica buborékfújással szórakoztatta Kristófot, nagyon jól festettek az erdőben, a fényben csillogó buborékok között!

 


Aztán 1-2 km után úgy döntöttünk, itt az ideje az első megállónak, és megterítettünk piknikhez. Mindenki vígan falatozott, közben jót beszélgettünk Vicáék nagy pokrócán. Kb. egy órát lazultunk, nyújtózkodtunk így, ami igencsak jól esett.


Az utat helyenként szederbokrok szegélyezték, ilyenkor bevetettük magunkat közéjük, mint medve a málnásba, és vígan lakmároztunk. Ezután Kristóf is teli bendővel, egy kis szabadság - azaz botok, fűszálak és kövek négykézláb való piszkálása - után szépen elaludt a hordozóban. Fogytak a kilométerek, szépen lassan elértük a szlovák-magyar határt. Itt a térkép szerint jobbra folytatódott az út, a felfestett jelölések szerint viszont egyenesen kellett volna tovább menni. Mivel nem tudtuk, ez mennyi plusz úttal és szinttel jár, inkább választottuk a régi, térkép szerinti nyomvonalat, mert még messze volt Jósvafő, és idővel már annyira nem álltunk jól.

 

  


Egy kis erdei részt követően aszfaltút mellett vitt az utunk, lassacskán beértünk Aggtelekre. Megszálltuk az első útmenti nyomós kutat, mindenki ivott-fürdött benne, Kristóf legnagyobb örömére. Aztán a büfésoron vettünk jégkrémet, és leheveredtünk a barlang előtti nagy, füves placcra. Ekkor 4 óra volt, megint egyórás pihenőt terveztünk. Én még egy kis meghatározhatatlan színű jégkását is magamhoz vettem a fagyi után, pluszhűtés gyanánt.

 


Gyorsan eltelt az egy óra, meg még egy kicsi, így 5 után nem sokkal kezdtük el keresni a pecsétet. Kiderült, hogy a turistainformáció már zárva, így a kezdeti kétségbeesés - úristen, nincsen pecsét - után gyorsan érdeklődtünk, és kiderült, egy másik is van a kemping recepciójánál. Így felkerestük, és gondosan benyomtuk a füzetbe a barlangos pecséteket is.


Innen jó kis lépcsősor vezetett fel egy kilátóteraszra, a barlang bejárata fölött. Meg is álltunk Vicával félúton pihenni, nem akartam, hogy túlzottan lihegős legyen a felfelé út. Fentről persze a gyönyörű kilátás kárpótolt a kaptatóért. Kristóf szépen elaludt, mi pedig folytattuk az utunkat a lemenő nap csodálatos fényében. Lassacskán megint erdőben találtuk magunkat, ami így folytatódott egészen Jósvafőig. Megállót már nem tartottunk, így is 7 óra volt, mire leereszkedtünk a barlang melletti parkolóba, bepecsételtük az aznapi utolsót, majd kocsiba pattantunk, és visszamentünk Aggtelekre.

 


Kristóf evett-ivott, amíg én zuhanyoztam, és közös vacsorát terveztünk egy jósvafői étteremben. Vicáék viszont végül mégis úgy döntöttek, hogy Kristóf miatt inkább a szálláson maradnak, így Gáborral ketten visszaautóztunk Jósvafőre. Én fel is lelkesültem, hogy egy romantikus, kettesben töltött vacsorával zárjuk a napot. Aztán ahogy begördültünk a fogadó elé, gyanakodni kezdtünk. A tábla szerint 12 és 19 óra között tart nyitva az étterem, ekkor 19.50 volt, de még égtek a villanyok, álltak kint az autók. Ahogy mentünk befelé, pont elkezdett záródni a kapu. Berikkantottam, hogy nyitva vannak-e még, a válasz: nem. Hát nagyon csalódott voltam, mert a sógornőmék jókat mondtak erről a fogadóról, de most így jártunk.


Bíztunk abban, hogy mivel Aggtelek nagyobb hely, az ottani étterem csak nyitva van még. Visszakocsikáztunk. Nagy díszkivilágítás, jókedvű társaságok iszogatnak kint a teraszon. Benyargaltam, amíg Gábor parkolt, megkérdeztem, nyitva vannak-e még. A pincércsaj széles vigyorral közölte, hogy a konyha már zárva. Mire én érdeklődtem, hogy enni akkor lehet-e valamit, erre ő még szélesebb vigyorral közölte, hogy nem. Mindez este 8-kor, augusztus utolsó szombatján, egy turistaközpont tudtommal egyetlen éttermében. De mit is gondolok, én fővárosi élethez szokott némber… Tehát az éhes turista vidéken este 8-kor már haljon éhen! Mindezt széles vigyorral. Na, nem volt jó kedvem!


Jobb híján visszamentünk a szálláshoz, és beletörődtünk, hogy a nap közben el nem fogyott szendvicseket ehetjük meg meleg vacsi helyett. Elmentünk a Zádorfalván hagyott autóért, és visszakocsikáztunk a vak sötétben, szerpentinen, villogó szemek között, óvatoskodva Aggtelekre. Vica ekkor mondta, hogy ők vész esetére tettek be tésztát és paradicsomszószt, így a lépcsőfordulóban elhelyezett kis konyhában gyorsan megfőztük a tésztát, és fent a szobánkban a tévé előtt elfogyasztottuk a fejedelmi főtt ételt.

 


Reggel kipihenten és jókedvűen ébredtünk, Gábornak úgy pattant ki a szeme fél 7-kor, ahogy munkanapokon sem szokott. Vicáék sajnos kevésbé voltak frissek, mert Kristóf folyamatosan zargatta őket az éjjel, amiből mi semmit sem hallottunk. Gábor és én fél 9-kor már készen álltunk az indulásra, szerettünk volna sietni, hogy minél előbb otthon legyünk Nimródkánál. De Kristóf nyűgös volt, nem úgy sikerült a reggel, mint azt a felnőttek tervezték. Így a délelőtti alvást Kristófék még a szálláson töltötték, mi pedig Gáborral egy kicsit előreszöktünk, hogy a gömörszőlősi pecsétet is megszerezzük. Ezt a rövid szakaszt már nem akartuk újra bejárni - 2 éve augusztusban, amikor Nimródkát vártam, megcsináltunk a sógornőmékkel, hasonló kánikulában, kicsit kisebb hassal. Emlékszem az aszfaltút minden méterére Kelemér és Gömörszőlős között: a motoron elhúzó bácsira, aki hátulról olyan volt, mint egy két keréken utazó gombóc; a fecskékre, amik Gömörszőlős villanyvezetékein gyülekeztek; a pecsétre, melyet akkor Annamari pecsételőfüzetébe nyomtam be, mert nekünk még nem volt; aztán a hónaljig érő gazra Gömörszőlős és Zádorfalva között. Nem ez volt a kedvenc szakaszom, bár miután átverekedtük magunkat a susnyáson, nagyon szép dombokon jártunk, amelyekről gyönyörű kilátás nyílt, de azért nem akartunk még egyszer hasonló élményeket. Gömörszőlősön találkoztunk egy másik túrázóval, akivel egy jót beszélgettünk a pecsételés közepette.

 


Visszakocsikáztunk Kelemérre, leparkoltunk, majd Vicáékkal átmentünk kocsival Putnokra. Átbaktattunk a városon, egymástól egészen különböző városrészeken. Aztán szépen, kitartóan emelkedni kezdett a gyér forgalmú aszfaltút Putnok és Kelemér között. Útközben beszéltem telefonon édesanyámmal, aki elújságolta, hogy a kánikulára való tekintettel strandolnak. Azt mondta, a normális emberek ilyenkor vízparton vannak, és ha így folytatom, az erdőben fogok szülni. Megnyugtattam, hogy a mai az utolsó túránk, magam is éreztem, hogy már a határokat feszegetem. De az erdő hűse és a sikerélmény, hogy ezt a távot is leküzdöttük, felért egy strandolással.

 


Az aszfaltút mellett belebotlottunk egy idilli kis horgásztóba is. A fényképek egyáltalán nem adják vissza, mennyire szép volt. Majd elköszöntünk az aszfalttól egy időre, és egy jó meredek emelkedőn felkapaszkodtunk a hegy tetejére, a Kis-Mohos és a Nagy-Mohos tóhoz. A tavakból nem sok minden látszott, viszont ahol egy kicsit is nedvesebb volt az erdő, hívatlan túratársak csapódtak hozzánk undok kis legyek személyében, így ezen a részen is élveztük e kellemes társaságot.

 


A tavaktól Kelemér már nem volt messze. Kristóf az út nagy részét végigaludta, így végül nem álltunk meg pihenni, piknikezni. Az eredeti tervektől nem nagyon tértünk el, 2 órakor érkeztünk Kelemérre. Vígan szárnyaltunk haza Nimródkához, aki 5-kor már az utcánk sarkán tobzódott papival. Mindketten hasonló szalmakalapban voltak, és Nimródka örömtáncot járt, amikor meglátott minket.

 

Aggteleki karszt, táv: 35,9 km, szint: +845/-696 m

 

Szöveg és képek: Nábrádi Judit

OKT Bányahegyi-erdészház – Pusztamarót egy körre felfűzve

OKT Bányahegyi-erdészház – Pusztamarót egy körre felfűzve

2024.03.21.

Március 15. mindig tálcán kínálja magát arra, hogy túrázzunk egy jót. Hiszen szabadnap, a gyerekeknek is és nekünk is, végre kopogtat a tavasz, megjelennek az erdőben a jó idő első hírnökei, és még a nap is egyre melegebben süt. Régen jártunk a kéken, pláne családostul. És még a medvehagyma is kibújt a föld alól, így azon törpöltem, hova kellene menni, ami kék is és medvehagyma is van. A Bakonynak a hagymás-erdős részét már a korábbi években bejártuk az önjáró gyerekekkel is, így magától értetődött a Gerecse.

→ Tovább
Kéktúrázás potyautasokkal és forgatással a Visegrádi-hegységben

Kéktúrázás potyautasokkal és forgatással a Visegrádi-hegységben

2023.11.29.

Az a megtiszteltetés ért minket, hogy megkeresett az ultrafutó, filmrendező és podcaster Simonyi Balázs, hogy a készülő Kékkör filmsorozatához szívesen forgatna velünk. Természetesen boldogan elfogadtuk a felkérést, már „csak” azt kellett egyeztetni, mikor és hol kerül sor a közös túránkra.

→ Tovább
Székelyföldön a Potyutasokkal – 1. rész

Székelyföldön a Potyutasokkal – 1. rész

2023.10.22.

A férjem régóta szeretett volna eljutni Székelyföldre, így egy családi nyaralás keretében idén augusztusban erre végre sort kerítettünk. A szokásos túrázós programok mellett most kicsit több idő jutott a városnézésre is.

→ Tovább