Potyautassal a kéken

Gyerekekkel a kéken

Szerző:
2015. december 27.

Potyautassal a Kéken - Zirc-Bakonybél

A karácsony előtti túra némileg rendhagyó volt. Anya szabadságra ment és a kis potyautas helyett ezúttal egy hátizsákot cipelt. 

Kisbabás túratársammal, Judittal már többször beszéltük, hogy ebben a szutyok téli időben nem megyünk messzire hosszú kéktúra szakaszra ott alvás nélkül. Ennek több oka is van: amit még nem teljesítettünk a Kéktúrából messze van már Budapesttől, ezért egy napra nem érdemes sehova sem menni, pláne nem gyerekekkel, az anyagiak határosak akárcsak a szabadidő így karácsony előtt. Szóval így jutottunk arra az elhatározásra, hogy egy hétvégi napon kiveszünk egy-egy nap „szabadságot”, meghagyva a lehetőséget az apá(k)nak arra, hogy fiús napot tartsanak, és otthon hagyjuk a kis potyautasokat.


Persze a gyerekek csak fizikailag maradtak otthon, mert tulajdonképpen az idő legalább 50 százalékában róluk beszélgettünk, áradoztunk, és hát, meg kell állapítanom, hogy egy apróság nélkül kirándulni sokkal gondtalanabb, de gyerekkel járni a természetet akkor is sokkal jobb! Aztán ahogy a túrát szervezgettük Judittal, felmerült, hogy mások is csatlakoznának hozzánk és az indulás előtti napon körvonalazódott, hogy nem ketten, hanem végül öten kelünk útra szombaton. A közös vonás bennünk pedig az volt, hogy mindnyájan kísértük Tónit a kéken.

 

Ez várt ránk: a Kék és egy jó adag köd. Ez utóbbi igencsak jól áll a kopár téli erdőnek


Szombaton nem szokványosan indult a reggelem. Pénteken ugyanis nálunk aludt a 6 éves unokahúgom, aki fél a sötétben, így egy rakáson aludtunk a nappaliban a kanapén hárman, ami azt is jelentette, hogy reggel még egy kávét/teát sem tudtam megfőzni, mert a nappali a konyhával egyben van, és reggel 6-kor, szombaton még minden normális ember alszik (már aki épp nem dolgozik), és ők aludtak is. Így a fürdőszobában töltöttem a készülődés nagy részét, majd gyorsan kisurrantam a lakásból, hogy lehetőleg egyik gyereket se keltsem fel. Szerencsére nem ébredtek fel és 7-kor már Kelenföldön vártam a társaságot a csapatszállítóvá avanzsált autónkkal, majd kisebb késéssel el is tudtunk indulni Zircre, ami még mindig messze van Budapesttől, de most legalább ötödmagammal mentem ilyen messzire: Judittal, a babázós túratársammal, Mónival, aki Tóni kísérőit és szállását szervezte, Péterrel, akivel együtt túráztunk Tónival a hollókői szakaszon, és Ádámmal, aki Tónit a Zemplénben kísérte, de mi még nem ismertük.


Zircen a vasútállomásnál kezdtük a túrát egy pecsételéssel, majd nekiindultunk a városnak a központon keresztül. Mivel kimaradt a kávé és pavlovi reflex, hogy a kéktúra kocsmában kezdődik, kocsmában pedig van kávé, hát kerestünk egy kocsmát, és kávéztunk. Aztán láttunk lottózót, így lottóztunk. Aztán a fiúk láttak dohányboltot, így dohányoztak. Meg söröztek. Hosszú ez a Zirc, és nehéz volt belőle kikeveredni, de végül csak sikerült. A városka végén láttunk egy fát, rajta kék jelzéssel, alatta egy bácsival, mint aki épp a villamost várja. Móni váltott is vele egy-két szót, de nem tudom mit, mert annyira jó fotótéma volt, hogy én csak kattogtattam.

 


Aztán meg láttunk egy játszóteret, és ha eddig nem beszéltünk volna a két kissrácról, na itt tuti megemlékeztünk arról, hogy mennyire élveznék ezt a kirándulást is a kicsik! Persze mire ideértünk, nemhogy nem beszéltem Nimródkáról, hanem meg is mutattam a társaságnak róla azt a videót, ami első pár lépéseit örökíti meg. Egy anya már csak ilyen, így aztán nem is csoda, hogy ez után nem igazán emlékszem, milyen szakasz következett, az biztos, hogy voltak fák, meg köd, de annyira belemerültünk a társalgásba, hogy az erdőre szinte nem is figyeltem. A következő, amire emlékszem, az Borzavár határában a játszótér volt, mert itt is megállapítottuk, milyen jót hintáznának a kis potyautasok!

 


Borzaváron egy kocsma előtt van a pecsét. Mivel a vendéglátóipari egység zárva volt, ezért - jobb híján - kipakoltuk az otthonról hozott sütiket, szendvicsinket és piknikeztünk egy jót a placcon. A településen találtunk egy pár fenyőfát feldíszítve szaloncukrokkal, melyekről a srácok kiderítették, hogy sörös dobozok becsomagolva. Ha pedig sörös doboz, akkor sörnek is kell lennie. És volt is, mert ugyan a kocsma zárva volt, de a kisbolt nem. A karácsonyi pompájában tetszelgő Borzavár után hosszabb távra vetettük be magunkat az erdőbe és meneteltünk felfelé a Kőris-hegyre.

 


Szépalmapusztánál - ahol láttunk jó pár lovat, meg lovaskocsit - meg kellett állapítanom, hogy a téli erdőnek bizony jól áll a köd. A városnak csak néha, az országútnak pedig sosem, főleg nem este, amikor az ember épp A-ból B-be tart. Ez a megállapítás a nap későbbi részében nyerte el igazán fontosságát. Az erdőre visszatérve pedig, rá kellett jönnöm, hogy a téli erdőt vagy ködben, vagy szikrázó napsütésben (lehetőleg hóval) szeretem.


A hatalmas (709 m) Kőris-hegyre kapaszkodva gyönyörű volt az út: szép szálfák, gyönyörű színek, a barna 50 árnyalata, és persze köd vett minket körül. Aztán egyszer csak oszlani kezdett a fehér hab, és fent találtuk magunkat a hegy tetején. Épp azon a határvonalon, ahol a felhők teteje gomolygott. Itt összefutottunk egy másik turistacsoporttal, akik felhívták a figyelmünket arra, hogy ha bármit is szeretnénk látni a kilátóból, akkor gyorsan menjünk fel, mert egyre feljebb jönnek a felhők.

 


Felsiettünk, de sajnos már csak a környező fákat és a köd tetejét lehetett látni. Itt ökörködtünk egy sort, készült hajdobálós, és infantilis csoportkép, aztán piknikeztünk a kilátó aljában. Ekkor még a nap is kisütött, ami igazi ajándék volt ebben a napok óta tartó, szürke időben! Ádám felvetette, hogy ő eddig nem kéktúrázott még úgy, hogy legalább egy rövidebb szakaszon ne tért volna le a kékről valami látványosság kedvéért. Itt pedig a kilátó alatt nem messze található az Ördög-lik, ami kis letéréssel megnézhető. Gyorsan bele is mentünk a kitérőbe, csak azzal nem számoltunk, hogy ami nem kék jelzés, az néha járhatatlanul meredek, így volt, ahol gatyaféken mentünk lejjebb, volt, ahol síelni/snowboardozni lehetett az avar-görgetegben. De a barlangot legalább láttuk, már amennyit látni lehet belőle: a bejáratát. Ádám felolvasta a keletkezését, és hogy ez a legrégebbi a Bakonyban. Szerencsére eltévednünk sem sikerült, mert az előre kinézett helyen vissza is tudtunk csatlakozni a kékbe, és innen már egyenes út vezetett Bakonybélbe.


Út közben volt pár szikla, melyek közül Ádám egyet meg is mászott, úgy látszott, hogy neki kevésnek tűnt az aznapra betervezett 20-as. Bakonybélre a falu végén értünk be, megnéztük, honnan indul vissza a buszunk Zircre, majd szapora léptekkel elmentünk pecsételni a Gerence fogadóba. Péter már épp nyavalygott, hogy egy rendes patakot nem is látott, de a túra végén még az ő kívánsága is teljesült, mert ez a fogadó szinte giccsesen idilli helyen található: egy szép patak partján, az erdő szélén.

 


Zircre vissza már sötétedésre érkeztünk és a változatosság kedvéért a köd is egyre sűrűbb lett, de azért aki tehette, forraltborozott, én forró csokiztam. Gyorsan átszáguldottunk a karácsonyi vásáron, aztán kocsiba pattantunk, és elindultunk haza. Az első 20 km-t kb. 40 perc alatt tettem meg, és majd’ kifolyt a szemem, olyan sűrű volt a köd. Alig vártam, hogy elérjük a 8-as utat, mert az legalább normálisan fel van festve, így nem kell találgatni, hol az árokpart, elég a csíkot követni.


Hazafelé vagy 100-szor lejátszottam magamban, milyen lesz a találkozás pillanata Nimródkával, merthogy egy egész napot még sosem töltöttem nélküle. Elképzeltem, hogy nyitom otthon az ajtót, Ő meghallja, szalad elém (még inkább négykézláb), és vigyorog a két kis alsó fogacskájával. Aztán hazaértem, kopogok - semmi. Bemegyek - semmi. Telefonálok, mire kiderül, még épp sétálnak. Felkaptam a futós kabátom-sapim, és eléjük szaladtam. Hát, a találkozás pillanata kicsit más lett, mint elképzeltem, mert Nimródka elsőre meg sem ismert ebben a cuccban, mert tavasz óta nem voltam futni, akkor is csak az Ő alvásidejében, így nem láthatott benne. Aztán elkezdtem beszélni hozzá, és úgy megörült, hogy még a kesztyűt is lerázta a kis kezecskéjéről. Zabálnivaló volt! Legközelebb megint együtt túrázunk! Apától megtudtam élőszóban is (nem csak telefonon), hogy a nap jól telt, Nimródka nem is nagyon hiányolt, délután pedig 3,5 órát aludt egyben, ami velem még sosem történt meg, mióta megvan!

 

Nábrádi Judit


Zirc-Bakonybél - táv: 19,6 km, szint: +621/-736 m

 

 

OKT Bányahegyi-erdészház – Pusztamarót egy körre felfűzve

OKT Bányahegyi-erdészház – Pusztamarót egy körre felfűzve

2024.03.21.

Március 15. mindig tálcán kínálja magát arra, hogy túrázzunk egy jót. Hiszen szabadnap, a gyerekeknek is és nekünk is, végre kopogtat a tavasz, megjelennek az erdőben a jó idő első hírnökei, és még a nap is egyre melegebben süt. Régen jártunk a kéken, pláne családostul. És még a medvehagyma is kibújt a föld alól, így azon törpöltem, hova kellene menni, ami kék is és medvehagyma is van. A Bakonynak a hagymás-erdős részét már a korábbi években bejártuk az önjáró gyerekekkel is, így magától értetődött a Gerecse.

→ Tovább
Kéktúrázás potyautasokkal és forgatással a Visegrádi-hegységben

Kéktúrázás potyautasokkal és forgatással a Visegrádi-hegységben

2023.11.29.

Az a megtiszteltetés ért minket, hogy megkeresett az ultrafutó, filmrendező és podcaster Simonyi Balázs, hogy a készülő Kékkör filmsorozatához szívesen forgatna velünk. Természetesen boldogan elfogadtuk a felkérést, már „csak” azt kellett egyeztetni, mikor és hol kerül sor a közös túránkra.

→ Tovább
Székelyföldön a Potyutasokkal – 1. rész

Székelyföldön a Potyutasokkal – 1. rész

2023.10.22.

A férjem régóta szeretett volna eljutni Székelyföldre, így egy családi nyaralás keretében idén augusztusban erre végre sort kerítettünk. A szokásos túrázós programok mellett most kicsit több idő jutott a városnézésre is.

→ Tovább