MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

Száz motiváció és száz út a Kinizsi 100-on

Húsz órányi folyamatos és aktív jelenlét a természetben. Húsz órányi élmény és emlék, a zöld ezernyi árnyalata, milliónyi madár, az éjszaka varázsa. És persze húsz óra emberek között: remek túratársak, kedves és önzetlen, segítőkész környékbeliek, értünk dolgozó rendezők, szurkolók és kísérők. Ez a Kinizsi százas.

Negyedik Kinizsink Zoli öcsémmel: szabad-e használnom a „rutin” szót? Elsőbálozók alighanem egyetértenek, a tucatnyi vagy sokkal több jelvénnyel büszkélkedők esetleg megmosolyognak. Mi azért valamennyire mégis így éreztük, és így készültünk rá, szerveztük meg, vágtunk neki. Az előző három teljesítést tavaly ősszel megtoldottuk egy Iszinik 100 TT-vel is, plusz az Iszkiri 100 és a Gerecse 50 TT-k, SzuperKatlanok. Szóval, sok ismerős pont és szakasz várt ránk, nagy csodákra meg már nem számítottunk. Na, ebben tévedtünk.


Megszokott a békásmegyeri szállás, az út a rajtba és a sorban állás is. Ez utóbbi most kicsit mégis más, negyed hét magasságában érkezünk, és ennek megfelelően még viszonylag rövid a sor. A rendezők a tavalyi kiváló formájukat hozzák, és tartják az ígért háromnegyed hetes rajtot. Két perccel később mi is nekivágunk az egy-két kilométernyi bevezető (vagy inkább kivezető) aszfaltnak. Hamar elhagyjuk a fővárost, máris némi emelkedővel, kavicsos út, mezők. Hét óra és meleg van, holott esős rajtot jövendöltek kábé nyolcig, meg majd délutánra is. Ehhez mérten gondoskodtunk esővédelemről. Nem nagy poén, le is lövöm: mindvégig szárazon maradt a puskapor és a túrázó, feleslegesen vittük el Tatáig ezt a holmit.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Hegyek kevélykednek előttünk, megtanultuk őket tisztelni, elsősorban az emlegetett Iszinik során. Most persze más. Friss erővel, melegben és világosban, sár nélkül. Na jó, ereszkedéskor lesz majd egy kis dagonya, de hol van ez az ősz végi lekvártól? És ne szaladjunk ennyire előre: hol van még az ereszkedés is? Egyelőre felfelé kaptatunk, a mezőny sűrű, de ennél jóval nagyobb tömegekre emlékszem a korábbi évekről. Kellemesen lehet haladni, senki nem tart fel, mi sem teszünk ilyet az érkező gyorsabbakkal. Ezüst-hegy, majd Nagy-Kevély, lehet egyet szusszanni és fotózni.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Aztán az említett ereszkedés, kevés futás, sok óvatoskodás. Vigyázunk magunkra, Zoli kicsit náthás és gyengélkedik, én a jobb Achillest és a vádlimat féltem. Nincs tervben az egyébként megszokott időjavítás: jó lenne 21 órán belül, de ha kicsit több, az se baj! Csak érezzük jól magunkat, és azért az első InterCity-t érjük el.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Biztonsággal leérkezünk, lehet gyönyörködni a környező hegyek látványában, és közben szépen fogy a táv is. Sok-sok autó van az utak kereszteződéseiben, hallom, hogy némelyeket kihoznak idáig. Hiszem is, nem is. Igaz, a Csobánkai-nyereg már majdnem tíz kilométer, vagyis tíz százalék. Ellenőrző pont még nem volt, titkos sem.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Megyünk tovább, megint felfelé, a Hosszú-hegy jön. Megfelel a nevének, lankás, kényelmes emelkedő, de meglehetősen sokáig tart. Közben balra pompás kilátások Pilisszántó felé, meg-megállunk. Az erdők szépek, öröm hallgatni a madarak dalát. A mezőny továbbra is emberi léptékű. Üresen sem megyünk, de a tempónkban sem akadályoznak. Jó így haladni! Sok ösvényen lehet beszélgetni is, élünk vele sokan, ahogy látom, de (mint mindig) vannak magányos harcosok is. És végül – vártuk nagyon – megérkezünk a tetőre, az első ellenőrző ponthoz.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Nekivágunk a Pilis-tetőnek. Ez is inkább hosszú, mint nehéz, szerintem. A meleg azonban nem könnyíti meg a helyzetünket, és – mivel esőre számítottam – Camelbak (vizestasak) nélkül jöttem. Ez konkrétan 3×3 deci vizet jelent számomra, ami barátok között is csak egy liter összesen. Na, ezt osztogatom be a Pilis-nyeregig, ami majd csak 25 kilométernél lesz. A szerpentin például segít, elvonja a figyelmemet, hiszen itt káprázatos panoráma tárul fel.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Erősen érdemes visszafelé is tekintgetni, hiszen remek érzés a meghódított csúcsokat, vonulatokat magunk mögött tudni, és a látvány is megkapó. Aztán kanyargás tovább, az út kifogástalan, koptatjuk a szintet, egyre feljebb kerülünk. Itt kevés árnyék jut, a délelőtti nap a korábbi esők nyomait igyekszik eltüntetni. Elég jó hatásfokkal, nagy a pára, nehezebb a lélegzés, gyakrabban törlöm a homlokom. Füves tető, aztán finoman, hullámozva, de ereszkedés jön. Balu most is utolér, majdnem ott, ahol tavaly, ő 14 órát tervez. Mondjuk, neki ebbe egy kis beszélgetés is belefér, azért ez durva! Szembejövő szimpatikus nyugdíjas pár: mosolyogva figyelnek bennünket, biztatnak. Hozzávetőleg a 100-120. helyen lehetünk, szóval, láthatnak itt ma pár embert, nagyjából még tízszer ennyit.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Itt a várt Pilis-nyereg. És a még jobban várt büfé. Péter nyújt kezet és innivalót felém. Ez megnyugtat, a következő vízlelőhely csak nyolc kilométer. Neki is vágunk, a Pilis utolsó szakasza eseménytelenül telik, Kesztölcre érkezünk le a Kétágú-hegyről. A táj csodálatosan felfedi magát, ahogy előbukkanunk a sűrűből, és rátérünk az OKT vonalára. Amit odalent látunk, az bizony nem más, mint a Katlan néven elhíresült szakasz (a SzuperKatlan TT-k helyszíne). Na, ez vár most ránk meg a stílszerűen hozzá járó meleg és párás idő.
Kesztölcre évek óta szeretünk jönni, mert a barátságos helybéliek mindig kitesznek magukért. Ivóvíz, levendulaszörp, szóda, bor és fröccs vár ránk, szívélyes kínálással és ingyen. Idén ezt még megtoldották helyben készített sült kolbásszal, igen szerény (500 Ft-os) áron. Mondjam, hogy ilyen finomat évek óta nem ettem? Igen sokan megállunk itt, rövid szusszanásra, evés-ivásra.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Akinek mindez nem lett volna elég, megállhat még HotdogMan standjánál, esetleg a falu kivezető utcáján egy családi háznál. Ez is sok éves hagyomány: egy vizestömlő és két kislány, akik nagy örömmel itatják, tankolják (sőt: kérésre akár locsolják is) a megfáradt csapatot. Így még Dorog is hamarabb megérkezik!

 

Fotó: Gombos Kálmán


Dorogon újabb meglepetés fogad a kis kocsmában, ahová szívesen megyünk, mert mindig van jéghideg, üveges kólájuk. Ezúttal meg is etetnek, friss zsíros kenyérrel, ropogós lilahagymával, paprikával fűszerezve. Csaba érkezik közben a rá jellemző lazasággal (természetesen hátizsák nélkül, minek is az száz kilométerre?). Együtt folytatjuk, igen kellemesen elbeszélgetünk, még az aszfalt is kevésbé forró így. Pedig Belányi-telepig azt tapossuk, ahol aztán nekiveselkedünk a Nagy-Getének. Szépen, finoman, sokkal kíméletesebben, mint fordítva – idézzük fel újra az Isziniket. A tetőn, a keresztnél néhány pihenő túratárs – mi is lemaradunk Csabától, és zoknicserét ejtünk meg némi késéssel.

 

Fotó: Gombos Kálmán


A harcosabb rész most nyilván az ereszkedés, főként a puha, napokon át áztatott földre való tekintettel. Szerencsére esés és baj nélkül megússzuk, pedig a tempó kellemes. Még egy Csaba bukkan fel, vele is együtt megyünk pár kilométert, jól fogy a táv. Leereszkedés, majd a Hegyeskő jön. Idén már választható, hogy melyik úton szeretnénk feljutni oda: öcsém kérésére maradunk a kék kereszt klasszikus verziójánál, és nem élünk a Tokodot érintő OKT-féle verzióval. Így hát a kéktől rövid ideig elköszönünk, és nekivágunk a szűk, homokos-löszös kaptatónak. Felérkezve ősziárpa-mező fogad: a zöld, zsenge gabonatábla szélén menni egészen üdítő érzés.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Különösen, hogy nemcsak a Hegyeskő, de – hátratekintve – a távoli horizont is pompás rálátást ad. Messze elkalandozhat a tekintet, és most különleges érzés látni az esztergomi bazilika tetejét úgy, hogy kis családommal hat napja jártunk odafönt. Ahol persze meg is mutattam, merre fogok majd haladni most.
Aztán persze megérkezünk az emlegetett Hegyeskőhöz, megcsodáljuk a fehér sziklákat, és öcsém elmeséli, hogy van, aki majd ezt szeretné végső nyughelyül, annyira kedveli ezt a helyet. Sajnos a tetejéről nyíló kilátást elmulasztjuk, ez most nem az a túra.

 

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Kilátás persze így is van, sőt! Messze-messze tájak mutatják meg magukat: balról a Gerecse felé szalad a tekintet, jobbról meg a Duna látszik, sőt, az azon túli hegyek is.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Jön az ereszkedés. Ki hogy van vele, más-más a megközelítés. Én szívesebben megyek felfelé az ilyen meredek oldalakban, mint lefelé. Zoli meg éppen fordítva, és persze jó móka neki a lefelé evickélő bátyját fotózni. Na megállj csak, megkapod te is a magadét!

 

Fotó: Gombos Kálmán


Kellemesen telik az idő, fogynak a kilométerek, a tokodi pincék immár alattunk, sőt, előttünk. Kedvenc helyünk, az Izabella idén már idejében felhívja magára a figyelmet, és persze most sem csalódunk benne. Kiváló minőség, kellemes hőfok, turistabarát árak, és még mosdó is van. Mennyivel könnyebb így nekiveselkedni a mai legmeredekebb emelkedőnek, a Kőszikla jön ugyanis. Egész napos szerencsénk ezúttal sem hagy cserben, a korábbi években megszokott vonatozást most megússzuk, és saját tempóban szuszoghatunk fel.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Féltáv, zöldségleves! Mogyorósbánya röviden így foglalható össze számomra. Meg persze EP, pecsét, több tucatnyi autós kísérő, friss víz és megint kólázás. Telefon haza, szerelvényigazítás. És akkor jöhet a második félidő, már csak 48 kilométer, húzunk is ki a faluból. Az Öreg-kői pihenőért továbbra is meg kell dolgozni, ez az emelkedő sem simult ki egy év alatt. Itt számítunk a meglepetés EP-re, de ezúttal nincs. Hát akkor tűzés Péliföldszentkereszt felé!

 

Fotó: Gombos Kálmán


Ez is csodaszép táj, a szaléziek otthona pedig nagyon gondosan, igényesen kialakított épületegyüttes. Amíg odaérünk, egy pompás, bővízű forrás mellett is elmegyünk. Vagyis hát dehogy hagyjuk el, sokakhoz hasonlóan mi is megtankolunk friss, hűs vízzel. A nap már lefelé hanyatlik, a fogyasztás csökken, és ezzel az adaggal már hosszabb táv is letudható.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Aszfaltról balra le, aztán az erdőbe jobbra fel. Itt azért mindenképpen érdemes – és érdekes – visszatekinteni is a bejárt szakaszokra. Más érzés, tagadhatatlan, mint az Isziniken, nap közben, és ott előre tekintve. 19
Kapaszkodás, ereszkedés, baji műút. Újabb erős kapaszkodás, majd hosszú, de lankásabb: a Bika-völgy. Szerencsére egészen szépen járható, gondos kezek kitisztították (úgy hallottam, direkt a túra kedvéért). Kavicsos utak, néhol pocsolyákkal, benézhető letérések, de nincs gond, haladunk szépen. Zoli barátunk is gondol ránk, aki tavaly szintén sikeresen teljesítette a túrát, jólesik a hívása. Így jutunk Pusztamarótra. Itt már egyértelmű, hogy – dacára a korábbi indulásnak – tavalyhoz képest késésben vagyunk. Ezt szépen mutatják az árnyékok, a nap helyzete.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Az emlékhelyet azért még sikerül lefotózni, és egy újabb büfét látogathatunk meg. A Mária-kegyhely is jól kivehető, bár a szikláknál már erősen figyelünk a lábunk elé, meg is ússzuk botlás nélkül.
Aztán az alkonyodó Gerecsében gyönyörködhetünk. A fás hegyoldalak pompás látványt nyújtanak, nemkülönben a napnyugta, ami egészen varázslatos élmény: végignézni, benne járni, és így megélni.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Egyre szürkébb, majd sötétebb lesz, de halogatjuk még a lámpát. Az előttünk haladó sporttárs is, akivel kellemesen elbeszélgetünk, amint utolérjük. Elsőbálozó, de remekül megy, immár egyedüliként kis csapatukból, akikkel együtt érkezett és rajtolt. Elkísérjük a Bánya-hegyig, ahol már majdnem teljesen sötét van, ennek megfelelően lámpák, reflektorok fogadnak. No meg persze a kislányok, az elmaradhatatlan finom teával. Eszünk pár falatot is, megejtjük a második zoknicserét, fejlámpáink is előkerülnek: mehetünk!
Kissé sáros, nemde? Sőt, később még sárosabb. Ereszkedünk, kellemes mértékben, de az út nem enged komolyabb tempót, figyelni kell. Később azért javulás áll be, és szerencsére a jelzésekkel sincs gond. Megérkezünk Vértestolna környékére, elmegyünk a nagy rét mellett, kevéske aszfalt jön. Rajta persze itt is sok kísérő autó, mellettük jutunk vissza az erdőbe. Másfél kilométer – figyelmeztetem Zolit. Sajnos igazam is lesz. Kábé ennyi dagonyán kell átvergődnünk, mire ismét szilárd talajt fog a lábunk. Kisebb csapat verődik itt össze, egyikük hálálkodva köszöni öcsémnek a sebtapaszt, lemarta szegénynek a sarkát a cipő.

 

Fotó: Gombos Kálmán


Koldusszállás, viszlát, kék! Innentől sárga, mindvégig. A fordítóban pecsétet kapunk, hozzá pedig teát. Nem esik rosszul, bár a bánya-hegyi finomabb és tartalmasabb volt. Jöhet a „Köves út, ha végigmegyek rajta…”. Dalolásról persze szó sincs: a ma már sokat látott talpaink berzenkednek csak a hosszú kiképzés ellen, ami rájuk vár. Lassú, lomha, gyenge emelkedő, de jó sokáig tart. Sokan nem szeretik, hallok morcos hangokat, de azért persze gyűri mindenki. Szerpentin, kanyarok, aztán megint a végeláthatatlan egyenes. Olyannyira, hogy jó páran be is nézik a sárga balos letérőjét. Nem nehéz, szó se róla: nekünk is elsősorban a rutin segít, meg az, hogy várjuk már.


A tévesztők közül hozzánk szegődik Attila, és mindvégig velünk is marad. Ő is első alkalommal próbálja itt ki magát, és – mint a fentiekből kiderül – rögtön szép sikerrel. Jól elbeszélgetünk, amivel egyenes arányban fogynak a kilométerek is. A kellemesen laza tempónkat is egyre jobban megnyomjuk, a körtemplomot is jószerivel csak súroljuk. Utolsó bélyegzés és csippantás, mehet a kis karton a zsák mélyére. És hát persze, a balos visszafordító hajtű, szinte mintha már a célra fordítana. Persze, ez még túlzás, de mégis más innentől. Lazán le, jöhet a kálvária, a stációk, a szakadék. Na, azt se ugrottam át még ilyen gyorsan és észrevétlenül.


Pedig ezek már a baji szőlők, aztán két pillantás, és elmarad a templom tompa kis tornya is. Aszfalt és a még inkább várt fénysorompó. Zoli szúrja ki, kisebb örömünneppel üdvözöljük. Aztán autó fékez mellettünk: merre van a baji templom? Uram Atyám! Hát ennyire?!... Emberek, semmit nem szégyelltek?


Át a vasúton, balra be. Egész végig nem volt meglepi pont, majd talán itt! Á, dehogy. Itt sincs. Pedig de kitennék párat… egy tucatnyit, nagyjából. De legyen ez mindenkinek saját baja, lelkiismereti dolga. Az enyém tiszta. Negyedszer megyek át a zebrán, és legközelebb is ezen szeretnék, egy év múlva. Ugyanígy. Üsse kavics, az időm is lehet ugyanennyi. Mert most percre pontosan annyi, mint két éve: 20:03. 18 perccel marad el a tavalyitól – üsse kavics azt is!

 

Fotó: Gombos Kálmán


Egy ugyanilyen oklevelet is szeretnék jövőre. Meg – ha már így alakult – egy ugyanilyen jelvényt (mert az most új, és én sajnálom a régit). És egy ugyanilyen (vagy hasonló) levest, ugyanezt a kellemes fáradtságot, ugyanezt a csapatot. A gratulációk, mosolyok, tréfálkozás, a falatozó emberek békés nyugalma. Mekkora egy közösség ez! Jöttünk száz irányból, megyünk vissza ugyanoda. Hoztunk száz motivációt, fogadalmat, száz stílust és módszert. Százasok vagyunk.

 

Fotó: Gombos Kálmán

 

Szöveg és képek: Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. augusztus
Czigány Dávid:
Első fények
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...