Hosszúlépés

Élmények az országon innen és túl - a Turista Magazin szerkesztőségi blogja

Szerző:
2017. március 8.

Színek és illatok a felsőkaki tavasz első napján

Bár a tél még jelen van a kékestetői hótakaró, vagy a balatoni jég utolsó darabjainak formájában, Belső-Somogy legnagyobb erdejének lakói már a nyarat várják.

A Boronka-melléki Tájvédelmi Körzetbe is visszavonhatatlanul beköszöntött a tavasz, bár ennek még nem sok jele van azon kívül, hogy az ember a napsütötte, barna erdőbe vágyik. Ha valaki gyalog érkezik hasonló síkvidéki erdőbe, általában gyorsan más értelmet nyernek a távolságok, és vele az idő múlása is. Először szembesülünk a kilométerekkel, amik bizony a monitoron látotthoz képest olyan hosszúak, hogy szó szerint nem is látszik a végük, de ahogy a második, majd az ötödik is elfogy belőlük, sokszor mégis megfordul a konklúzió: ami a térképen egy ijesztően hosszú vonal, arra a helyszínen, a végére érve inkább azt mondom: „itt nincsenek is távolságok”! Ez persze szorosan összefügg az időérzettel kapcsolatos változással, de hiszen épp ezért jövünk a természetbe.
   

 

Lassan a léptek is egyre csendesebbé válnak, és feltűnnek a kisebb hóvirágmezők és az erdő megriadó állatai... aztán közelebb, a sűrűbe érve megcsap az összetéveszthetetlen állatkertszag is, jelezve, hogy a szarvasok kedvenc búvóhelyén vezet épp keresztül az út. Van viszont egy másik, talán még autentikusabb lakója is az itteni erdőnek, bár az elmúlt évek tapasztalatai alapján nagy szerencse kell, hogy lencsevégre kerüljön. 

 

Kilátás a Búsvári madárfigyelő toronyból

 

A Búsvári-halastó kilátóját elhagyva már egyre jobban látszik a tegnap esti eső nyoma: bár a homokos utak meglehetősen jól toleráják a vizet, a felhőszakadások után ezek is sárrá változhatnak egy-két napra. Szerencsére itt már az útmenti sínek közt is lehet sétálni. Az erdő valóban óriási, a környék falvai, mint Felsőkak, Alsókak és a még távolabbi Cserfekvés, évtizedekkel ezelőtt elnéptelenedtek.

 

 

A mezőn hirtelen mozgás tűnik fel a távolban. Talán csak újabb szarvasok, de lehet, hogy most azzal az erdőlakóval találkozom, akit már kétszer is hiába kerestem itt? Óvatosan guggolok a földre, hogy biztosan én vegyem észre elsőként...

 

 

...és valóban, ez bizony nem szarvas! Eleinte féltem, hogy elijesztem, de szerencsére hamar megbizonyosodott róla, hogy nem jelentek rá veszélyt, egészen közel állt meg hozzám. Szinte el sem hittem, hogy két lyukra futás után most egyszercsak itt lesz, szinte karnyújtásnyira!

 

 

Ráadásul február végén még tart a párzási időszak, így úgy tűnt, igazán különleges pillanatok megörökítésére adódik lehetőség. Sajnos azonban a fényképezőgép ekkor még a hátizsákomban volt, hiszen a hosszú séta csak akkor kényelmes, ha minden a helyén van. A rókák persze gyorsan továbbálltak, talán majd legközelebb.

 

Nem sokkal később viszont befutott az erdő harmadik, bár kevésbé állandó lakója: a Mesztegnyői Erdei Vasút különvonata, amit ugyancsak most látok először mozogni, az eddigi két látogatás során, szintén kisebb balszerencsék összejátszása miatt, ez is kimaradt itt.

 

 

Az erdő csendjét néhány percre megtörő, majd gyorsan elhallgató szerelvény utasai farsang alkalmából a régi népszokást felelevenítve egy szalmabáb elégetésével űzték el a telet, és a bábra tűzött gondűző cédulákkal ki-ki a saját baját is.

 

 

A vasút kilenckilométeres utat tesz meg, mire Mesztegnyő falutól elér ide. Bár a dízelmotor és az emberek megjelenése hirtelen civilizációt hozott a vadonba, csak egy pillanatra gondoltam arra, hogy Felsőkak helyett szívesebben lennék Cserfekvésben.

 

 

A valóságban viszont a gyorsan visszainduló vonat utasai is ugyanazért a tavaszi hangulatért voltak itt, és a legkevésbé sem zavarták, inkább teljessé tették azt. A Dél-Dunántúli Kéktúra ösvényét követve rövidesen én is visszaindultam, hiszen a tél végi vadászatok zajlanak a környéken, részleges erdőlátogatási tilalommal.

 

Szöveg és fotók: Gulyás Attila

Csillagvirágok közt lépkedve egy mesés ártéri erdőben

Csillagvirágok közt lépkedve egy mesés ártéri erdőben

2024.03.21.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu a Csepel-szigeten, amelynek tó van a közepén, holtágát és ligeterdeit megannyi élőlény lakja, pompás virágok virítanak mesés szigetén, a békés csendet pedig olykor csak az állatok hangja, neszezése töri meg. Ez a falu pedig nem csak a mesében létezik, gyertek velünk Szigetbecsére és sétáljunk végig együtt a Tőzike tanösvényen!

→ Tovább