Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szerző:
2019. január 22.

Varázslatos tél a Keleti-Cserhát bércein

A meteorológusok havazást jósoltak 500 m fölötti magasságban, mi pedig feszülten figyeltük este az élő csapadéktérképet, hogy tervezett úti célunk, a Kelet-Cserhát vonulatain vajon mi esik. Az ablakon kinézve nem voltunk bizakodók: vigasztalanul szakadt az eső. Aztán reggel mégis nekiindultunk. Nem bántuk meg.

Az egyetemi vizsgák sikeres teljesítésének örömére elhatároztuk, hogy végre nekivágunk a Kéktúra egy újabb szakaszának. Választásunk a Cserhátra esett, mivel számunkra viszonylag könnyen elérhető, s a Hollókő és Mátraverebély közötti távot megfelelőnek találtuk arra, hogy picit hosszabb szakasz révén kimozdítson minket a könyvek és jegyzetek fölött való hónapos görnyedés fásultságából.

 


Pásztón közvetlen csatlakozásunk volt Hollókő felé. A buszból sasoltuk a tájat, de hónak nyoma sem volt. Egészen Kozárdig, ahonnan szépen lassan kezdett kifehéredni a táj. Aztán mire megörültünk volna, lejjebb ereszkedve ismét eltűnt a fehér lepel, átadta helyét a sűrű ködnek. Hollókőn aztán pecsételéssel indítottunk: igen marasztaló volt a vaskályha melege és a fahasábok pattogása a kocsmában, de nem gyengültünk el, s nekivágtunk. Olyannyira, hogy a híres vár mellett úgy meneteltünk el, hogy észre sem vettük. Mentségünkre legyen mondva, a látótávolság nem volt több 10 méternél.

 


Nagyon sokat köszönhetünk az átlagosnál jóval nagyobb, „maxi” jelzéseknek, nélkülük bizony - vadiúj atlasz, benne minden útvonal-módosítással ide vagy oda -, nem találtunk volna el a rétek elejétől a nekünk kellő végükig. Felsőtold határában aztán elpöfögött mellettünk egy traktor, lelkesen integető gazdákkal - mi valamivel kevésbé lelkesen integettünk vissza, tudván, hogy az addig is marasztaló földút a traktor után még kevésbé lesz alkalmas gyaloglásra. Cserhátszentiván határában érdemes rövid kitérőt tenni az egykori strand maradványaihoz. Érdekes érzések kerítik hatalmába a szemlélődőt, miközben a jó pár évtizede még virágzó létesítmény maradványai között sétál, s látja, hogyan tünteti el lassan, de könyörtelenül a természet az emberi kéz munkáját. Visszatérve a kékre, a Bézmát északról kerülő dűlőútra kanyarodtunk, s kényelmes tempóban elértük a következő pecsétet a Bableves csárdánál.

 

 

Itt láttuk a tél első nyomait, s a Barát-hegyre kapaszkodva néhány száz méter alatt váltottunk évszakot: a nyúlós, ködös, késő őszi idő helyét a varázslatos, hazai hegyekben is egyre ritkábban tapasztalható tél vette át.

 

 


Egyre vastagabb, szűz hóban értünk fel a Tepke csúcsára, ahol a kilátót szokás szerint kihagytuk a köd miatt, viszont kigyönyörködtük magunkat a megnyugtató fehérségeben, s persze fotóztunk is rendesen. Elgémberedett ujjaink miatt a csúcskönyvbe nem írtunk bejegyzést, azonban örömmel olvastuk, hogy mások is milyen jól érezték magukat itt.

 


Innen aztán tényleg mesevilágban haladhattunk: vastag hó a fák törzsein és ágain, az útra benyúló ágak, melyek a legapróbb érintésre is ledobták terhüket, s mintegy vezényszóra vágták magukat haptákba. Az egész olyan volt, mintha kisgyerekként Narniába csöppentünk volna, ahol semmi gonddal, esetünkben vizsgával, ZH-val, beadandóval nem kell foglalkozni: mindezek csak kellemetlen emléknek tűntek. Azt kívántuk, bárcsak soha ne érne véget a varázslat, de azért haladtunk tovább. Jó volt, hogy a Garábi-nyerget, mint lehetséges rövidítési pontot úgy hagytuk magunk mögött, hogy mi továbbra is a bérceken vándoroltunk tovább. Aki a cserháti túramozgalmakat teljesíti, ezen a szakaszon jócskán gyűjthet kódokat az „500-as csúcsokon”.

 


Az idő szaladt, de nem akaródzott sietnünk, így egyre inkább érlelődött a gondolat, hogy ez a tervezettnél rövidebb túra lesz. Az utolsó csúcs, a Nyerges-tető mellett elhaladva lassan lejteni kezdett az ösvény, s mi egyre inkább magunk mögött hagytuk a mesevilágot: egyre vékonyabb lett a hótakaró, s egyre vizesebb is, lassan kis erecskék indultak a völgyek felé, jelezve, hogy itt már az olvadás az úr. Így is volt, mire megpillantottuk a nagybárkányi templom tornyát, olybá tűnt, hogy kiléptünk abból a bizonyos szekrényből, s újra a valóságban találtuk magunkat. Azonban ez sem volt csúnya, sőt. A templomból énekhangok hallatszottak, majd kutyák ugatásától övezve értünk be a faluba, ahol kisebb kitérőt kellett tenni a pecséthez. Stílusos volt, hogy pont a templom képe díszítette. Egyébként is nagyon jó, hogy az új típusú pecséteknek hála, az igazolófüzetben végiglapozva a már megtett szakaszokat, előjönnek az emlékek, s ösztönöznek a folytatásra.

 


Már alkonyatban értünk fel a Nagybárkányt és Sámsonházát elválasztó dombtetőre, s mivel a nap végére a köd is szétoszlott, végre szép kilátás tárult elénk. A Fejérkővártól a Mátra vonulatáig láttuk a vidéket a nap utolsó sugaraiban. A girbegurba úton ezután előkerültek a fejlámpák is, és kis bányászokként érkeztünk rövidített utunk célállomására, Sámsonházára. Mivel itt nincs hivatalos pecsét, némi útbaigazítást követően megtaláltuk az italboltot, ahol céges bélyegzőt kértünk. Nagyon kedvesek voltak, a pultos néni még a pecsét használatának fortélyaiba is beavatott minket: ugyanis ha gyanútlanul a szokásos módon próbálkoznánk, a település neve nem látszana.

 


Mindig élmény bemenni a falusi kocsmákba, hiszen az ottani beszélgetések azok, amik igazán megismertetik a turistával a helyet, ahol jár. A térkép és a különféle útleírások is hasznosak, de az adott táj lelkét mégiscsak az ott élő emberek adják. Az egyik bácsitól megtudtuk, hogy ő már akkor is itt volt, mikor Rockenbauer Pálék tették meg másfélmillió lépésüket, viszont abból nem engedett, hogy zöldtúráról van szó. Természetesen kaptunk alternatív útvonalajánlatot, hogy ha esetleg legközelebb nem a leghosszabb úton akarunk jönni Hollókőtől, akkor merre érdemes. Összeszorult szívvel hallgattuk, hogy nyáron, mikor jobb idő van, hogyan próbálnak szerencsét már a falu öregjei is a fővárosban, ha már otthonuk környékén nem nagyon van lehetőségük pénzt keresni. Szomorú, de a sok szépség mellett ez is Magyarország, ezt is meg kell látnunk, hogy teljes képet kaphassunk hazánkról.

 


Kissé szomorkásan baktattunk vissza a buszmegállóba, de várakozás közben már azt tervezgettük, hogy a ma kimaradt szakaszt, mely egy teljes értékű túrának kevés, mivel is lehetne összekötni egy egész napos programhoz. Pásztón aztán az állomáshoz közeli cukrászdában megjutalmaztuk magunkat egy szelet finom süteménnyel, s rendkívül elégedetten szálltunk föl az érkező vonatra. Bár előző este kicsit kétséges volt, hogy egyáltalán nekivágunk-e a mai túrának, de ha nem tettük volna, olyan élményekről maradunk le, melyeket nem lehet egy héttel később pótolni. Utólag tudjuk, hogy hatalmas szerencsénk volt, a tél csekély számú havas napjából kifogtuk az egyik legszebbet.

 

A túra nyomvonala (kattints a képre a nagyobb térképért)

 

Szöveg és fotók: Kovács Gábor Balázs

 

A cikk először 2018 januárjában jelent meg.

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!

 

A Pilis déli kilátópontjai

A Pilis déli kilátópontjai

2024.04.18.

Ha már unjuk a Pilis-tetőt, de könnyű elérhetősége miatt mégis erre esne a választásunk, ne a Két-bükkfa-nyereg felől, hanem Pilisszántó felől közelítsük meg. A déli lejtő látványos kilátópontjait tartalmas túrává fűzhetjük fel.

→ Tovább
Kőszeg ostromának legendája, avagy Jurisics Miklós és Ibrahim pasa barátsága

Kőszeg ostromának legendája, avagy Jurisics Miklós és Ibrahim pasa barátsága

2024.04.18.

Kőszeg egy tündéri kis ékszerdoboz az Alpokalján, történelmi hangulatot árasztó utcáit, ódon várfalait, és az 1532-es ostrom történetét bizonyára mindenki ismeri. Azt azonban jóval kevesebben tudják, hogy a városka töröktől való megmenekülését a legendák szerint a hősies küzdelem mellett két nagyszerű ember barátságának is köszönheti.

→ Tovább
Ahol véget ért a „Másfélmillió”: a cáki pincesor

Ahol véget ért a „Másfélmillió”: a cáki pincesor

2024.04.16.

„Arany ágon ül a sármány, kicsi dalt fúj fuvoláján...” – szállt a dal 1979. október 15-én, megannyi felnőtt és iskolás gyermek ajkáról a cáki szelídgesztenyésben. A fehérre meszelt boronafalú, zsúptetővel fedett kis meseházak közt a vidáman pattogó tábortűz fényénél, a frissen sült gesztenye illatával átszőtt éjszakában két és fél hónap után megkapó hangulatban zárult le egy legendás vándorlás.

→ Tovább