MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya
2012.08.05. 13:31

VÉGTELEN ÖSVÉNYEKEN - BUDÁRÓL TATÁRA

Budáról a Kevély, Pilis, Gete és a Gerecse egyre magasabbnak érzett púpjainak érintésével Tatára. Száz kilométer 24 órán belül, gyalog. Ez a Kinizsi Százas.

írta: Nagyváthy János, fotók: Pap Gábor

 

 

Teljesítménytúra, erőpróba, buli, haverok – de Fanta helyett örül az ember, ha kulacsát elégszer meg tudja tölteni az útközben nem sűrűn előforduló vízlelőhelyeken. Idén is bőven kellett a folyadék azon a ragyogó napsütéssel kecsegtető májusi szombaton, amikor immár 32. alkalommal próbálkozhattak a kihívásokra, kemény erőpróbákra szomjazók, hogy lemérjék fizikai és mentális felkészültségüket, kitartásukat, saját erejükre hagyatkozva megtegyék ezt a nem hétköznapi távot. 

 

 

1981 szeptemberében került megrendezésre az első, következő évben viszont májusra módosult az időpont, mely azóta is szinte kőbe vésve, mindig az aktuális pünkösdi hétvégéhez igazodik. Hogy ez mit jelent? Először is meleget, sőt gyakran fullasztó hőséget. Aztán hosszúra nyúló nappalt, téli álmukból újra teljes lombkoronájukba öltözött erdőket, harsogó zöld réteket, alkonyatkor beinduló többszólamú madárkoncertet, anyjuktól lassan elszakadó süldő vadmalacokat... zsibongást a rajtnál, kirakodóvásári hangulatot a Pilis-nyeregben, álmos, uborakillatú falusi délutánt a tokodi pincéknél. Napszakokon és tájegységek térképein átívelő menetelést, alkalmilag összeverődő kis társaságokat, óvatos vagy éppenséggel vagány elsőbálozókat, kőkemény „ismétlőket”. Holtpontokat, szomjúságtól kicserepesedő ajkakat, zsibbadó vádlikat. Másnap hajnalban pedig a tatai aszfalton fásultan, álmos ábrázattal, de az itt már biztos teljesítés tudatában elégedetten baktató színes, ám egyformán gépies mozgású és – a kakasokkal ébredő helyiek szerint bizonyára – kissé furcsán lépkedő, megviselt turistahadat. A cél közös: beérni, megcsinálni, 24 órán vagy a magunk elé állított időlimiten, elváráson belül.

 


Kanyarodjunk azonban vissza ’81-hez. Az a bizonyos túra nem pusztán a Kinizsi Százasok sorában, hanem a hazai teljesítménytúrázás történetében is első volt. Az úttörő kezdeményezés (és maga a név) a Kinizsi Természetbarát Egyesület Encián Magashegyjáró Szakosztályától eredt. Tagjai közül
páran a nagyszombati százas túra után elhatározták, hogy itthon is rendeznek valami hasonlót. Kezdeményezésük sikerrel járt, sőt bárki aligha gondolta, hogy ekkora népszerűségre tesz majd szert.

 

Persze ez nem robbanásszerű, hanem évtizedeket átölelő folyamatot jelent. A nyolcvanas években jó, ha húsz rendezvény szerepelt az éves listán, és a Kinizsin kívül csak a Gerecse 50, valamint talán a Mátrabérc büszkélkedhetett ezres nagyságrendű résztvevővel. Más túrákon sokkal-sokkal szerényebb volt a létszám. Mostanság egyetlen zsúfoltabb hétvégén lehet hasonló választékból mazsolázni, mint egykor egész évben, és az összesítő számadatok is folyamatosan, megállíthatatlanul növekednek…

 

A változás egyre erősebben fújó szele pont a Kinizsit hagyta csaknem érintetlenül, noha az első óta nagyot fordult a túrázókkal is a világ. A faggyúval kezelt, nehéz bőrbakancsok helyett pihekönnyű terepfutó cipők divatja hódít. A derekat, vállat alaposan feltörő csővázas hátizsák szintén a múlté, ma ügyes háti víztasakból, csövön keresztül adagolhatjuk magunknak az „izót”. Attól sem kell tartanunk, hogy ha zseblámpánkat egy megbotlásnál a bozótba vetjük, a kihulló elemeknek örökre búcsút inthetünk. A végtelennek tűnő gerecsei éjszaka turistajelzéseket szemérmesen takaró sötétjébe ugyanis modern, ledes fejlámpák fénycsóvái hasítanak, többé se jelzés, se a vadak zölden tükröződő retinája nem marad rejtve előlünk. Méteres térkép-lepedők hajtogatásával szintén nem kell már vesződnünk, elég a GPS-be táplálni a koordinátákat.

 


A rendezés puritánsága és szigorúsága azonban töretlenül tartja magát – a legfürgébb résztvevők pedig pár év alatt kifejezetten nemkívánatos személyekké váltak. Noha a korábbi füzetekben még fellelhető a leggyorsabbak neve, jelenleg azonban vigyázni kell, nehogy túl szaporán szedjük a lábainkat, hiszen egyetlen pecsét hiányában már hiába siettünk. De ezt a részét nem akarom tovább boncolgatni, hiszen az ellenőrzőpontok nyitása legfeljebb tucatnyi induló számára szempont. Nagyságrendekkel nagyobb azoknak a száma, akik a stopperóra helyett a teljesítést nézik. Márpedig ez önmagában sem egyszerű. A statisztikából kiderül, hogy 60% körül mozog a sikeres célbaérkezések aránya, sőt némely években 50% alatti. Beszédes adat! Az indulóknak – tehát azoknak, akik magukat képesnek érzik rá – majd’ fele feladja.

 

Mit jelent ez? Ennyire rossz az önismeretünk, vagy inkább a túra ennyire kemény? Ez is, az is szerepet játszik. Annyi biztos, hogy a Kinizsinek egyfajta mítosza, hírneve, a sikeres teljesítésnek pedig értéke van. Még ma, 2012-ben is, mikor a teljesítmény-dimenziók erősen eltolódtak. A „leg” kezdetű jelzőket erre a túrára már nem alkalmazhatjuk ugyan, ám számottevően könnyebb se lett. A száz kilométer ma is száz kilométer. Aki nekivág, ugyanúgy meg kell küzdenie önmagával és a fokozódó fáradtsággal. Víz- és vérhólyagok, kidörzsölések, a „katlan” perzselő hősége vagy egy hirtelen vihar – megannyi bosszúság, melyek még a tapasztaltabbakat is térdre kényszeríthetik. rengeteg tényező befolyásolhatja a sikerünket, a Kinizsi ma sem egy laza kis ötve nes, amit „ebéd előtt letolunk, hogy jobb étvágyunk legyen!”

 


Magáról az útvonalról is szerettem volna idekarcolni pár bekezdést, de szükségtelen. Pap Gábor pompás fotói enélkül is nagyszerűen láttatják mindazt, amiért – önmagunk kipróbálásán felül – talán leginkább nekivágunk: a hosszú vándorlás változatos végtelenségét (vagy végtelen változatosságát?). zárszóként pedig: bár a Kinizsi napján volt néhány, választást megnehezítő alternatíva, de aki nem hagyta magát máshova csábítani, jól döntött.

 

 

Vajon a kitűzőért vállaljuka sok megpróbáltatást? Nem hinném.
Ennyit az ember nem gyalogol egy apró emléktárgyért, ami valószínűleg örökre egy fiók vagy szekrény porlepte mélyére kerül. A tudatért viszont – no igen, így mindjárt más színbe és másik szintre helyeztük a kérdést. Az elégedettség érzése, a „flow” is sokat számít… Megkérdeztem néhány teljesítőt is a „miért”-ről, íme egy parányi körkép:

 

Erika, háromszoros teljesítő
„Életem első Kinizsijére azért mentem, mert kíváncsi voltam, mit bírok, mik a határaim. Tavaly aztán felkértek a 40-es táv céljába emléklap írásra, átadásra, szóval ott voltam, csak nem gyalogoltam – s amikor jöttek a többiek, nagyon fájt a szívem, hogy nem mehetek velük. Idén magamhoz képest a felkészülő túrák igen jól mentek, bizakodva vágtam neki a májusi megmérettetésnek. Jó ütemben, sok pihenővel, 22:45 alatt értem célba. Voltak nehezebb szakaszok, de magamon is meglepődtem, milyen simán ment (persze ez nem azt jelenti, hogy nem fáradtam el). Remélem, hogy jövőre hasonlóan jó felkészüléssel, kondiban, sikerül újból!”

 

Ervin, tizenhatszoros teljesítő
„Először is le kell valahol vezetni az energiát, mivel jelenleg nincsenek háborúk, népvándorlások meg ilyesmik, amelyek régebben megoldották az ilyen jellegű problémákat. Aztán jön az a pont, ahol már az a motiváció, hogy na még egyszer, idén is.”


András, hatszoros teljesítő
„Amikor 16 évesen először indultam, fogalmam sem volt a nehézségeiről, csak a mágikus százas szám csábított. Jó néhány ötvenes után elindultam és túléltem, noha Mogyorósbányától már a seprűvel mentem. A Koldusszállás előtti 6-8 km pedig teljesen kiesett, valószínűleg átaludtam járás közben. Következőre seprű nélkül is sikerült, aztán jó sok év kiesett. Már nem emlékszem, miért indultam el újra a Kinizsin, talán „mert ott volt”. Bányahegytől szakadt az eső, a kulcsosház után a frissen irtott erdős oldalon mintha híg iszap folyt volna lefelé, ami az egész éjszakás csúszkálás után tönkrement ízületekkel külön öröm volt. De megcsináltam. Szokatlan volt a sok ember (nem emlékeztem ilyen tömegre), a versenyszellem és az, hogy az indulók figyelik egymást, ki hol vág át egy kanyart, amikor kikerül egy pocsolyát (azaz kispistázik, ennél nagyobb bűn talán nincs is)…”


Gábor, kétszeres teljesítő
„Három éve kezdtem, azóta mindig teljesítettem a kitűzött távot, egyszer a negyvenet, kétszer a százat. Csak két gondom van: a bal és a jobb talpam. Nem gondolkodom, nincsenek problémák, egy idő után a kimerültség kipucol belőlem minden zavaró gondolatot. Ezt ’Kinizsi Zen’ állapotnak hívom. Szeretek túrázni, bírom a terhelést, itt pedig nagy adagban kapom mindkettőt.”


György, nyolcszoros teljesítő
„Nyolc teljesítés és hat feladás az elmúlt 16 év termése. Az első nyilván önmagam kipróbálásáról szólt (meg tudom-e csinálni?). Meg tudtam – igaz, az utolsó 17 km-en a talpaimon egy-egy tenyérnyi vízhólyag éktelenkedett, ami 85-nél fel is szakadt. Fincsi volt… 100 km remek önismereti próba, rengeteg idő arra, hogy kiderítsem, mi van a fejemben. Ha például feladom, akkor tudom, belül nem vagyok összeszedve. Néha azt szoktam mondani, hogy „templom helyett Kinizsire járok”. Kár, hogy ezt más nem nagyon ért(het)i meg.”






HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. december
Nagy Ferenc:
Tükröződés
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...