Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szerző:
2016. augusztus 1.

VetHike, avagy állatorvosok a Kéken

Az Állatorvosi Vándortúrát, más néven - a külföldi hallgatókra is gondolva - a VetHike-ot először 2015-ben szervezte meg Dr. Cserhalmi Dániel, az Állatorvostudományi Egyetem oktatója. A cél egy olyan sportprogram megteremtése volt, amely nemcsak a túrázásról, de az országjárásról, a közösségépítésről, és nem utolsó sorban az Országos Kéktúra népszerűsítéséről is szól. Adta magát, hogy már az első évben is az OKT mentén haladjon a csapat, hiszen az út jól tervezhető a szállások és a terepviszonyok tekintetében, a jelzéseket pedig nemrég frissítették.

2015-ben egy skót, francia, német, ír, brazil, valamint természetesen magyar hallgatókból álló csapat vágott neki a Hűvösvölgytől Tatáig tartó útnak, ami ugyan távolabb esik az Országos Kéktől, de az Öreg-tó ideális célállomásnak tűnt az egyhetes túra végén. A kezdeményezés sikeresnek bizonyult, így hála Dr. Sótonyi Péter (dékán) és Deli Levente (testnevelés tanszék) pénzügyi támogatásának, az Állatorvosi Vándortúra 2016-ban is megvalósult az Országos Kéktúra egy újabb szakaszán.

 

A vándorút rögtönzött zászlója 

 

A túrához az idén cseh és olasz diákok is csatlakoztak. A „régi” vándortúrások ugyanakkor alig bírták kivárni a vizsgaidőszak végét, hogy kezdetét vehesse az út, amely idén Zircről indult Badacsony irányába. A cél most is az volt, hogy a napi táv (20-25 kilométer) bárki számára teljesíthető legyen, aki egy kicsit is túrázott már korábban. Szerencsére a Nyugat-Bakony és a Balaton-felvidék kéktúraszakaszai pont ilyenek, ezért ez a régió még ideálisabb volt az Állatorvosi Vándortúra számára.

 

A csapat Zircen


A csapat vidáman vágott neki az útnak, amely kellemesen kanyargott kifelé Zircről, s Borzavárig szinte meg sem állt. Ott is csak fotózkodni a vidám szalmabálabábukkal, és beütni az első pecsétet a frissen vásárolt füzetekbe. Innen hosszú földút vezet a Kőris-hegy irányába, s bár Szépalmapuszta után egy kicsit eltévedtünk, hamar visszatértünk a Kékre. Talán ez volt az egyhetes út legnehezebb szakasza, az emelkedő igencsak megizzasztott mindenkit, de a kilátás végül kárpótolt a küzdelmes mászásért. Miután az új emberek is átestek az emelkedő jelentette tűzkeresztségen, lankás erdei úton kezdtük meg az ereszkedést Bakonybél irányába.
Szállásunk a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság által működtetett Pajta volt, amely nagyobb csoportokat is képes fogadni, s mivel erdei iskolaként is működik, sokat megtudhatunk a körülöttünk lévő természetről. A bőséges vacsora után elkészítettük a vándortúra zászlóját. Mivel senki nem hozott megfelelő anyagot, így jobb híján egy fehér felmosórongyból készült az állatorvosok kék keresztjével, valamit a kék jelzéssel ellátott zászló, amely végigkísérte az utat, s közben a pecsétek egytől-egyik felkerültek rá.

 

Köris-hegy

 

Másnap reggel újult erővel indultunk tovább a Bakonybélből kifelé kanyargó erdészeti úton. A település fölé érve még egy utolsó pillantást vethettünk a Kőris-hegy egyre távolodó kúpja felé, majd végleg eltűnt az út az erdőben. A kissé egyhangú táj után végre kibukkantunk a Németbányára bevezető aszfaltútra, ahonnan pár perc kitérő a pecsét. Ezúttal nem sokat pihentünk, mert időben akartunk Városlődre érni, hogy legyen elég szabadidőnk délután. A kéktúra innen széles, jól járható úton halad tovább, majd miután beér az erdőbe, mellig érő csalánosban folytatódik. A néhol áthatolhatatlan dzsungel után az ösvény kiér egy mezőre, ahonnan már látszanak Városlőd szélső házai. Ennek ellenére az út menti szalmabálák arra csábítottak minket, hogy mielőbbi megérkezés helyett inkább azokra felmászva pihenjünk egy keveset, és persze a település határában legelésző szamarak mellett sem lehet csak úgy elmenni, lévén a társaság zöme állatorvostan-hallgató.

 


A korai érkezés miatt volt időnk átsétálni a közeli kalandparkba, és kipróbálni a közel egy kilométer hosszú átcsúszópályát (megazipline). A fenti startpontnál egy hevederben lógva az embert egy pillanatra elfogja a félsz, de utána a csúszás a repülés élményét adja, ezért is bátran javasoljuk, hogy aki teheti, próbálja ki.

 


Ahogy az előző évi túrán, most is a szerda volt a holtpont mindenki számára, annak ellenére, hogy a szintemelkedés a Kab-hegy irányába nem túl nagy. Mégis, a körülbelül huszonnégy kilométer sokkal több energiát kivett a csapatból, mint az előző két nap. Még a nap sem tűzött olyan erősen, minden ideális volt a túrára, de ennek ellenére is nagyon lassan haladtunk.

 

Úrkút felé

 

Úrkútig több helyen kellett átmászni a kerítések fölé emelt létrákon, és az út is sokáig erősen köves, nehezen járható volt. Ahogy beértünk a településre, egyből elvesztettük a jelet, de legalább beépíthettünk a programba egy jól megérdemelt sört az egyik helyi kocsmában. Mint kiderült, szerencsénk is volt, mert a pecsételőhelyen működő presszó nincs mindig nyitva, így nem is tudtuk volna feltölteni a kulacsainkat. A sörről már nem is beszélve.

 

Kab-hegy

 

Mivel a lelkesedés kicsit megtört, ezért sajnos nem tudtuk megnézni a Csárdahegyi Őskarsztot, pedig megérte volna. Aztán a kék keresztet elérve megpillantottuk végre a Kab-hegyet, igaz, a kéktúra jókora kerülővel fordul rá a csúcsra, és a többkilométeres aszfaltút sem a legkellemesebb a fájós talpaknak. Végül szép lassan mindenki felért a hegyre, s táskáját ledobva megpihent a kilátó aljában. Utunk során innen pillantottuk meg először a Balatont is. Tekintettel a fáradtságra, Nagyvázsonyba végül a kék kereszten értünk be, mivel az, ha nem is sokkal, de rövidebb, mint a kék jelzés.

 

Nagyvázsony

 

Sajnos elég későn értünk csak a Kinizsi-várhoz, így zárás előtt már nem volt időnk bemenni, de a délután hátralevő részében azért sikerült kipihenni a nap fáradalmait. Néhányan a Zichy-kastélyt látogatták meg, vagy csak sétálgattak az utcákon, gyönyörködve a naplementébe öltözött várban, mások pedig egy sör mellett nézték meg a futball-Európa-bajnokság soron következő meccsét. Egyszóval mindenki megpróbált a maga módján ráhangolódni a hátralévő két napra.

 


Csütörtökön újult erővel vágtunk neki az útnak, az utolsó házakat elhagyva a hátunk mögött még feltűnt a Kab-hegy, aztán végérvényesen magunk mögött hagytuk a Bakonyt. Rövid pihenőt tettünk a pálos kolostor romjánál és a közeli Kinizsi-forrásnál, ahol szétszórt szemét elkeserítő látványa fogadott. Hiába van kihelyezett szemétgyűjtő, a megoldás mégiscsak az lenne, ha mindenki hazavinné a maga szemetét. Aztán hosszas gyaloglás után a Csicsói erdészháznál került újabb pecsét a zászlóra. Ezután következett az egyhetes túra egyik legszebb része.


A köves utat elhagyva lassan felértünk a Balatonhenye fölötti platóra, ahonnan már látni lehetett utunk célját, a Badacsonyt. A cserjékkel tűzdelt mezőn csak lassan lehet leereszkedni a völgybe, ahol a kocsma hátsó udvarában szőlőlugas alatt hűsölhetünk a déli melegben. Itt találkoztunk egy kedves túratárssal, aki épp a harmadik kéktúráját gyalogolta éppen, és már abból sem volt neki túl sok hátra.

 


Szentbékkálla irányában a kéktúra új útvonalon halad, és e változtatás teljes mértékig indokoltnak tűnik. Az út ugyanis felvisz a Fekete-hegyre, amely a Dunántúl egyik legnagyobb bazalttakarójával büszkélkedhet. Maga a név is a sötét színű alapkőzetre utal. A bazalt mélyedéseiben apró krátertavak találhatóak, de nem csak ezért érdemes ezt az utat választani. Az ösvény fel-le hullámzik a dombok között, míg végül kiér az Eötvös-kilátóhoz, ahonnan belátni az egész Káli-medencét. Keletre tekintve még látszik a Hegyestű, míg nyugatra a tanúhegyek, s messze dél felé a Balaton. Megéri eltölteni egy kis időt itt, a Balaton-felvidék talán egyik legjobb kilátóhelyén. A kéktúra végtelen szőlősparcellákon keresztül ér le a településre, de egy kis kitérővel érdemes megnézni a töttöskáli templomromot is. A panzióban kapott fenséges vacsora ismét kárpótolt a több órás gyaloglás okozta lábfájásért és vízhólyagokért.

 

Panoráma az Eötvös kilátóból

 

Pénteken korán indultunk, hogy túránk befejezését méltó módon ünnepelhessük meg egy közös strandolással és főzéssel. Ugyanakkor a település határában elterülő kőtengernél muszáj volt megállni. Jó alaposan bebarangoltuk a földből kiálló sziklákat, aztán átvágtunk a következő szőlőhegyen, és elvesztettük a jelzést. Később kiderült, hogy a skót útitársunkat is, ami sokkal nagyobb gond. Majd fél órás telefonos egyeztetés után végül sikerült rálelnie a helyes útra, s visszatalálnia hozzánk. Részben ezért is döntöttünk úgy, hogy letérünk a kéktúra új nyomvonaláról, és a régi kéken (most kék kereszten) kerüljük meg a Csobáncot. Ugyanakkor kár lett volna kihagyni a csúcson fekvő romot és az onnan nyíló körpanorámát, így a táskáinkat a forrásnál hagyva felrohantunk a hegyre, ahol tényleg káprázatos látkép tárul a túrázó elé. Szerencsére a kéktúra új útvonala most már érinti ezt is, így bár a napi táv valamivel hosszabb lett, a látvány tényleg megérte a pluszkilométereket.

 

 

 


Hamarosan leértünk Káptalantótiba, ahol csak némi frissítőt vételeztünk, majd nyargaltunk tovább, át a Gulácson, s nem sokkal később már a Badacsony szőlői között kaptattunk fel a hegyre. A Kőkapuhoz érve tulajdonképpen elértük utunk célját, hisz Badacsonytomajba innen a sárga jelzésen a legegyszerűbb lejutni, de természetesen senki nem akarta kihagyni a balatoni kilátást. Végiglátogattuk szinte az összes kilátópontot, kezdve a Ranolder-kereszttel, majd az Egry József kilátóhellyel, s végül visszamentünk a Kisfaludy-kilátóhoz. Ekkor már mindenki önfeledten örült, hogy öt nap és több mint száztíz kilométer megtétele után gyönyörködhet a Balatonban.

 

 

 


Visszafelé még érintettük a Klastrom-kutat, s elfoglaltuk a szállásunkat a nemrég nyitott ifjúsági szálláson. Végre megszabadultunk a bakancsoktól, és rohantunk le a strandra, mert ezt már mindenki kellően kiérdemelte. Az este bográcsozással telt, no meg jókedvvel és vidámsággal, amiben azért eddig sem volt hiány.
Persze úgy tűnhet, hogy ez is csak egy kéktúra volt, de sok résztvevő szerint messze több, mint egy szimpla túrázás. Ez az egy hét sokkal inkább szólt egy csapatról, a hangulatról, egy közösségi élményről, ahol egy emberként segítünk a lemaradóknak, s örülünk, ha felérünk a csúcsra. A túra végén az öröm mellett mindenkiben van egy kis szomorúság is, hogy valami véget ért, és messze még a következő nyár, hogy az Állatorvosi Vándortúra megint elrajtolhasson a kéktúra egy újabb szakaszán.

 

Írta: Cserhalmi Dániel

A Pilis déli kilátópontjai

A Pilis déli kilátópontjai

2024.04.18.

Ha már unjuk a Pilis-tetőt, de könnyű elérhetősége miatt mégis erre esne a választásunk, ne a Két-bükkfa-nyereg felől, hanem Pilisszántó felől közelítsük meg. A déli lejtő látványos kilátópontjait tartalmas túrává fűzhetjük fel.

→ Tovább
Kőszeg ostromának legendája, avagy Jurisics Miklós és Ibrahim pasa barátsága

Kőszeg ostromának legendája, avagy Jurisics Miklós és Ibrahim pasa barátsága

2024.04.18.

Kőszeg egy tündéri kis ékszerdoboz az Alpokalján, történelmi hangulatot árasztó utcáit, ódon várfalait, és az 1532-es ostrom történetét bizonyára mindenki ismeri. Azt azonban jóval kevesebben tudják, hogy a városka töröktől való megmenekülését a legendák szerint a hősies küzdelem mellett két nagyszerű ember barátságának is köszönheti.

→ Tovább
Ahol véget ért a „Másfélmillió”: a cáki pincesor

Ahol véget ért a „Másfélmillió”: a cáki pincesor

2024.04.16.

„Arany ágon ül a sármány, kicsi dalt fúj fuvoláján...” – szállt a dal 1979. október 15-én, megannyi felnőtt és iskolás gyermek ajkáról a cáki szelídgesztenyésben. A fehérre meszelt boronafalú, zsúptetővel fedett kis meseházak közt a vidáman pattogó tábortűz fényénél, a frissen sült gesztenye illatával átszőtt éjszakában két és fél hónap után megkapó hangulatban zárult le egy legendás vándorlás.

→ Tovább