Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szerző:
2016. június 22.

Vízesések a Mátra rejtekén

Mátrakeresztestől alig 10 percre, könnyen és gyorsan megközelíthető helyen találunk két vízesést, amelyek csapadékosabb időben páratlan látványt nyújtanak. E ritkábban látogatott természeti szépségek mellett több meglepetéssel is szolgálnak az ide tervezett túrák.

A Nógrád megyei Mátrakeresztes, Pásztó legtávolabbi városrésze, a Csörgő- és a Kövicses-patak völgyeinek találkozásánál bújik meg az erdő mélyén. Történetéről túl sokat nem tudunk, a pásztói ciszterciták alapították az 1700-es években. Régi nevét - Alsóhuta - mára, a fölötte magasodó Keresztes-hegy miatt, Mátrakeresztesre cserélték.


A fakanálkészítésről híres település lakói kedves, barátságos emberek, már messziről köszöntik a látogatót. Ha ténylegesen meghitt, nem pedig kirándulóktól zajos természeti környezetre vágyunk, érdemes a Nyugati-Mátra felé venni az irányt. Mátrafüred felől már a hegyen keresztülvezető erdei szerpentin is külön élményt jelent.

 


Pásztóról indulva, a Hasznosi-víztározót is magunk mögött hagyva érkezünk a csodálatos völgyben elhelyezkedő telelpülésre. Az Óvár vendéglő előtti parkolóból a jelzések a patak felett átívelő hidacskán vezetnek, a látszat ellenére nem az étterembe, hanem az erdőbe. Az utóbbi évek nagyobb áradásai, a hegyekből lezúduló víz miatt a meder partfalát dróthálóba zárt kövekkel (ún. gabionokkal) erősítették meg, kordában tartva az időnként nagy erejű sodrást. A közút túloldaláról Ágasvár és a Csörgő-patak vadregényes szurdoka közelíthető meg.

 


A meredek földúton felfelé haladva hamarosan elágazáshoz értünk, ahol a jobbra tartó piros keresztet választottuk. Az ösvényt kísérő patak hangosan csordogált. Pár méter megtételét követően kétirányú kitérőhöz érkeztünk. Jobbra a piros barlang jelzés a mátrai betyár üregéhez vezet. A Zsivány-barlang (miskolci társához hasonlóan) egykor Vidróczki Márton búvóhelye lehetett. Ha innen óvatosan leereszkedünk a sziklákon, elérjük az Alsó-vízesést. Párjával, a Felső-vízeséssel együtt nem szerepelnek ugyan a legtöbb útikönyv ismertetőiben, de tavasszal, nagyobb vízhozamú folyamként lezúdulva ékességei a mátrai erdőnek. Most, a nyár derekán, száraz időben, csak egy kis csermely csordogált alá a zöld mohával fedett kövekről.

 

 

 

A piros háromszögön rövidke, szurdokszerű patakvölgybe jutunk. A vízmosás két oldalán ügyeskedve értük el a Felső-vízesést, amelynek helyét csak a nedves kövek jelezték. A borostyánfüggöny előtt állva csak képzeletünkben jelent meg az áradó víz, amely fölött a Sziklakapu nyílásában megcsillan a délutáni napfény. Ez lett volna csak az idilli látvány! A szép idő ellenére az összeboruló, sűrű lombkorona árnyékba borította a mélyen fekvő szurdokot. A mohák és a borostyán zöldje élénkítette a félhomályt. A jellegzetes alakú Lyukas-kő fantáziát megmozgató módon ível át a vízesés felett, sziluettje akár egy megvadult bikáé. Az andezitbreccsatömböt az erózió lyukasztotta át.

 


Miután száraz lábbal visszaértünk az eredeti ösvényre, hegynek felfelé folytattuk utunkat. Az Ülés nevű kopár gerincről a hátunk mögé pillantva a Mátra bércei magasodtak fölénk. Az Erdész-réten át a Mocsár-bükk 602 méter magas platójára érkeztünk. Az eddig megtett változatos terepviszonyú út a piros sáv jelzéssel találkozik. Eredeti tervünk szerint itt visszafordultunk volna, de a túrázás magával ragadó élménye továbbhaladást, nagyobb körtúrát diktált. Hol széles szekérúton, hol sűrű bozótoson kellett átvágnunk. Elkélt volna a hosszúnadrág, amelyet a meleg miatt rövidre váltottam.


A ligetes bükkerdőt fenyves követte, mire a Vörös-kő-bércre értünk. Délnek fordulva a zöld kereszt lett a vezérünk. Az útszéli tarvágásnak köszönhetően érzékelhető volt, hogy a Mátra mélyén járunk. 20 perc után a ritkán álló fák közül már ki-kivillant az alattunk fekvő völgy mélysége és a Felső-Mátra ormai. A 686 méter magas Szalajkás-tetőn a térkép szép kilátást ígért, de a vadvirágos fennsíkról épphogy csak a szemközti Óvár-Ágasvár csúcsait láthattuk.

 

 


A Mátrára jellemző, fajgazdag hegyi rétek virágai közül csak a terjőke kígyószisz képviseltette magát az elszáradt fű között. Erdészeti munkagépekkel is könnyen járható dózerút mellett kivágott farönkök gúlái sorakoztak. A Hidegkút-hegyről pár métert ereszkedve a Hideg-kút vizétől frissülhettünk fel. Kulacsainkat teletöltve, a turistaház melletti, szépen karbantartott környezetben elhelyezett pihenőpadokon fújtuk ki magunkat. A menedékház régi épülete előtt szalonnasütésre is alkalmas tűzrakó hely szolgálja az erdőjárók, itt pihenők kényelmét.

 


A sárga sáv jelzésen újból észak felé vettük az irányt. A falu felé közeledve, a hegyek között, a temető fehér síremlékei már messziről látszódtak. Mire kiértünk a fák árnyékot adó hűvöséből, szerencsére a nap már lemenőben volt, úgyhogy az út hátralévő része is kellemes sétával telt. A település határában lévő szántók, rétek mellett átvágva értük el az első házakat. Az Ófalu barátságos épületei között, az aszfalton ballagtunk vissza a vendéglőhöz, ahol ízletes vacsorával jutalmaztuk meg magunkat a túra végén.

 

 

Szöveg és fotók: dr. Kocsis Tünde

 

A Pilis déli kilátópontjai

A Pilis déli kilátópontjai

2024.04.18.

Ha már unjuk a Pilis-tetőt, de könnyű elérhetősége miatt mégis erre esne a választásunk, ne a Két-bükkfa-nyereg felől, hanem Pilisszántó felől közelítsük meg. A déli lejtő látványos kilátópontjait tartalmas túrává fűzhetjük fel.

→ Tovább
Kőszeg ostromának legendája, avagy Jurisics Miklós és Ibrahim pasa barátsága

Kőszeg ostromának legendája, avagy Jurisics Miklós és Ibrahim pasa barátsága

2024.04.18.

Kőszeg egy tündéri kis ékszerdoboz az Alpokalján, történelmi hangulatot árasztó utcáit, ódon várfalait, és az 1532-es ostrom történetét bizonyára mindenki ismeri. Azt azonban jóval kevesebben tudják, hogy a városka töröktől való megmenekülését a legendák szerint a hősies küzdelem mellett két nagyszerű ember barátságának is köszönheti.

→ Tovább
Ahol véget ért a „Másfélmillió”: a cáki pincesor

Ahol véget ért a „Másfélmillió”: a cáki pincesor

2024.04.16.

„Arany ágon ül a sármány, kicsi dalt fúj fuvoláján...” – szállt a dal 1979. október 15-én, megannyi felnőtt és iskolás gyermek ajkáról a cáki szelídgesztenyésben. A fehérre meszelt boronafalú, zsúptetővel fedett kis meseházak közt a vidáman pattogó tábortűz fényénél, a frissen sült gesztenye illatával átszőtt éjszakában két és fél hónap után megkapó hangulatban zárult le egy legendás vándorlás.

→ Tovább