MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

2017.08.05. 09:00,   Szöveg: Dömsödi Áron,   Fotó: Dömsödi Áron

Zöld és fehér a fekete hegyek országában – Durmitor

Bár fekvéséből, távolságából fakadóan még viszonylag kevesen ismerik, a montenegrói Durmitor hegység magasság és formakincs tekintetében is a legnépszerűbb kárpáti rokonaival vetekszik. A nemzeti park kiemelkedően jó adottságokkal rendelkező túraterep, ahol temérdek program közül választhatnak a látogatók.

Fotó: Dömsödi Áron

 

Már a hegyek lábánál, 1400 méter fölött elterülő, osztrák falvak hangulatát idéző Žabljak utcáiról is tisztán látszik, hogy a Durmitor komoly, tekintélyt parancsoló magashegység. Kis kiterjedése ellenére változatos és páratlanul látványos masszívum: 20 csúcsa nyúlik 2200 méter fölé, a hegységperem kétezres csúcsai pedig első ránézésre elrejtik szemünk elől a hegyvidék „koronáját”, a 2523 méteres Bobotov Kuk csúcsot. Tagoltsága következtében katlanszerű, zárt völgyek jellemzik, amelyeket jég formálta gerincek választanak el egymástól.

 

Fotó: Dömsödi Áron  

A földtörténet szobra

 

Formakincse a hasonló méretű magashegységekét idézi, de mégis valahogy többet nyújt: vakítóan fehér mészkősziklás régiója alatt hófehér törmelékszoknyák terpeszkednek, nem hiányoznak a kisebb-nagyobb, smaragdszínű tengerszemek sem, az alacsonyabb lejtőket pedig, amíg a szem ellát, zöldellő fű borítja. Legkülönlegesebb formái a gyűrt, fedetlen mészkőbordák, amelyek nemcsak a profi és a hobbigeológusok emlékezetébe fognak bevésődni, hanem garantáltan bárkit lenyűgöznek, aki vállalja a fárasztó túrát a hegység belsejébe. E gyűrődések mozdulatlan hullámzásában közvetlenül előttünk tárul fel a hegytömeget fel- és meggyűrő gigászi erők felfoghatatlan feszültsége.

 

Fotó: Dömsödi Áron

 

Fotó: Dömsödi Áron
 

A Durmitor azon ritka hegységek egyike, ahol a jég munkájának nem csupán a következményeit, hanem magát a jeget is láthatjuk: egyik szélső völgyében bújik meg az utolsó balkáni gleccsermaradvány, a Debeli Namet aprócska foltja. A jég bőséges csapadék-utánpótlást kap télen, hiszen nem ritka a 3-4 méteres hó – amiből Žabljak is profitál, hiszen ez Montenegró első számú síközpontja.

 

Fotó: Dömsödi Áron

 

Ösvények és csapások
 

A hegység neve alvó óriást jelent, akit nem szabad megzavarni. Ha a „ráncait” felgyűrő földtani erők nem ébresztették fel, a turisták sem fogják: bár Žabljakon már látszik, hogy fellendülőben a turizmus, a hegységbelsőt a Bobotov Kuk környékén kívül alig járják túrázók. A legmagasabb csúcshoz a parkolóktól vezető turistaúton kívül ritkán találkoztunk emberrel, a Durmitorban egyelőre híre-hamva sincs a Magas-Tátrából ismerős nyári tömegeknek. Ehhez egyelőre a feltételek is hiányosak: a Balkánra jellemző szokás szerint a turistautaknak nincsenek külön jelzései, mindenhova a piros kör és a piros sáv vezet el – igaz, e megkülönböztetésben nem sikerült logikát felfedezni. Ez még nem is lenne baj, viszont a legrészletesebb térképek is elnagyoltak és pontatlanok, holott a méretarány lehetővé tenné, hogy az utak valós vonalvezetése szerepeljen rajtuk. Bosszúságokat okozhat az is, hogy teljesen hiányoznak a turistaút-csomópontokból a táblák, és nem ösztönzi a hosszabb távú, többnapos túrák tervezését az sem, hogy hegyi szálláshelyekből igen szerény mennyiségű áll rendelkezésre. A minőségről nem is beszélve.
 

Fotó: Dömsödi Áron

 

Fotó: Dömsödi Áron

 

Nyilvánvalóan nehezebb többnapos, hátizsákos menetelést tervezni egy olyan hegységbe, amelyről viszonylag kevés naprakész információ áll rendelkezésünkre, illetve olykor a megszerezhető ismeretek is ellentmondásosak. A meghódítani tervezett Bobotov Kuk közelében elméletileg három szálláshely közül válogathatunk: egy bivakszállás egy völggyel odébb, a gleccser végében; egy (talán nyitva tartó) kunyhó körüli sátortábor félúton a falu és a csúcs között; valamint a hegység legnyugatibb völgyében fekvő menedékház. Több elvetett terv után ezt a házat céloztuk meg első napunk végállomásaként, és innen indultunk neki másnap a Bobotov Kuk tornyának.

 

Fotó: Dömsödi Áron
 

A Kis- és a Nagy-Škrcko-tó közötti idilli katlan alján álló kőházról csak annyi volt biztos, hogy létezik és nyitva tart. Egyes források (például az egyik térkép tájékoztató szövege) 40 ágyról és személyzetről szólnak, ez azonban rövid utánajárást követően gyorsan megcáfolható: az apró épületbe egyértelműen nem fér be 40 ember, és mivel étel sem kapható, nem tűnt valószínűnek, hogy személyzet várna ránk.
 

Fotó: Dömsödi Áron

 

A hegység központi, magas részét kiváló állapotú betonút öleli körül, ez a túrák kiindulópontja. Ha valaki nem szívesen hagyja autóját őrizetlenül az út mentén, borsos árat kell fizetnie a faluból induló fuvarokért: 30 eurónál kezdődnek a viteldíjak. Rövid, de látványos túrát terveztünk be innen indulva: a Šarban nevű forrás (és pásztorszállás) mellett vág neki a hegyoldalnak az ösvény, amely egy 2114 méteres hágón éri el a Škrcko-tavak völgyének peremét. Ha már a turistainfrastruktúráról eddig nem sok dicsérő szót ejtettem: a jelzések többnyire példásan vannak felfestve.

 

Fotó: Dömsödi Áron
 

A táj annyira látványos és változatos, hogy egyetlen pillanatra sem tud unalmassá, önmagát ismétlővé válni. Karsztformák garmadája vesz körül, töbrök, víznyelők, a mészkő kisebb-nagyobb formái és természetesen a gyűrődött kőzetpászták már-már groteszken hullámzó sávjai. A Prutaš közel 2400 méter magas csúcsát szerettük volna útba ejteni, de nem várt akadály fordított vissza. Alig néhány száz méterre a csúcstól meglepő magasságban és terepen legelésző tehenekbe ütköztünk, ami még nem is lett volna baj, a velük lévő, közeledtünkre lendületesen felénk induló bika viszont visszafordulásra kényszerített. A terepviszonyok miatt nem volt lehetőségünk megkerülni a legelészőket, ezért szomorúan kullogtunk le az „unalmasabb”, csúcsot nem kínáló úton. Bár hallottam már ilyen történetet, mégsem hittem volna, hogy egyszer ilyen formában élem át a tehetetlenség érzését.

 

Ágy, asztal, vaskályha
 

Fotó: Dömsödi Áron

 

A korai érkezés azt is jelentette, hogy a menedékház első vendégei voltunk aznap, estére azonban némileg felbolydult az élet az épület körül: a visegrádi négyek közül csak a szlovákok hiányoztak, és még egy magyar páros is befutott rajtunk kívül. A ház személyzete a nemzetipark-igazgatóság alkalmazásában álló természetvédelmi őr formájában öltött testet, s neki kellett befizetnünk a 3 napra szóló 6 eurós nemzeti parki belépőt és az ugyancsak 6 eurós szállásdíjat. Ami nem tűnik soknak, de a ház felszereltségét tekintve talán mégiscsak túlzó: a berendezést kb. 15 priccs (pokróc is van), egy asztal és egy vaskályha alkotja, étel-ital nincs. Pont ezért okozott nagy felüdülést újdonsült cseh és lengyel barátainknak a táskánkból előhúzott bor. Lényegében megvan bent minden, amire szükségünk lehet, egyedül a vécé sajátos építészeti megoldása okozhat fejtörést: az építmény egykori, lyukas ajtaját fektették egy gödör fölé eszkábált fatákolmányra a ház ablakával szemben. Hulladékgyűjtő sincs, ezért amit hoztunk, vinnünk is kell. Mégis, ennél idillibb helyet nehéz elképzelni a hegységben töltött éjszakához: körülöttünk vakítóan fehér, jég csiszolta kétezres csúcsok sora (köztük a Bobotov Kuk), két tengerszem, szemben pedig mind közül a leglátványosabb hegy, a Šareni Pasovi gyűrt rétegei. Ennek teraszain vezet át a turistaút (Samar-hágó) a Bobotov Kuk alatti katlanba.

 

Fotó: Dömsödi Áron

 

A zergecsapás
 

Másnap reggel nekivágva e hágónak először revansot vettünk megtépázott önbizalmunkért, és sikeresen „hárítottuk el” egy újabb csapat tehén (és köztük egy újabb bika) útlezáró akcióját, viszont balszerencsénk más formában, később újfent utolért. A hegyoldalban meglehetősen kitett terepen, egy sziklapárkányon vezet az ösvény, mellettünk egyik oldalt sziklafal, a másikon a mélység. A Škrcko-tavak völgyére nyíló panoráma miatt eleve könnyű elmélázni, de sajnos az út egyetlen kritikus pontján, ahol az ösvényről a sziklák közé mászva fölfelé kell indulni, a jelzés lekopott, így alig látható. Viszont a csapás folytatódik, csak éppen ember számára egyre nehezebben járható terepen: akkor éreztük, hogy talán valamit elvétettünk, amikor négykézláb mászva, fűszálakba kapaszkodva másztunk fel egy sziklaüreg lejtőjén. Nem sokkal később elfogyott az ösvény, úgyhogy kénytelen-kelletlen visszaindultunk. A nagy hátizsákokkal lefelé haladva helyenként kifejezetten veszélyes volt a visszaút, a fűcsomókat markolva ereszkedés a sziklafal peremén pedig alighanem semmilyen hegyi sportnak nem elterjedt mozgásformája.

 

Fotó: Dömsödi Áron
 

A helyes utat megtaláltuk ugyan, és a sziklák közt izgalmas és látványos vezetésű ösvényen feljutottunk a hágóba, de rengeteg időt és energiát vesztettünk. A következő völgy a hegység teljesen más arcát tárta elénk: hatalmas, kietlen kővilágba érkeztünk, a Durmitor legmagasabb csúcsai alá. A Bobotov Kuk alatti kicsiny tengerszem a csúcsra egynapos túra keretében feljutó turisták pihenő- és víznyerő helye. Mivel mészkővidéken járunk, forrásokra nem számíthatunk a hegyek közt, vízvételezésre csak tavaknál van lehetőségünk. Ezen a túrán minden egyes napra jutott egy kisebb kudarcélmény: az eltévedés miatt késve értünk a Bobotov alá, ráadásul a gyülekező sötét felhők sem hívogattak a magasba. Hosszas vívódás után arra jutottunk, lefelé vezet az utunk – pedig a Bobotov Kuk technikailag könnyű csúcs, jó erőnléttel, kevés felszereléssel nem nagy kihívás. Csak az út utolsó részén találkozunk rövid, kapaszkodókkal biztosított, kitett szakasszal, az ösvény jól kijárt és biztonságos – tériszonyban szenvedőknek viszont meggondolandó vállalkozás.

 

Fotó: Dömsödi Áron
 

A Bobotov Kuk koronaként ül a csúcsok között, mégis a Samar-hágó fölé emelkedő Šareni Pasovi légiesen hullámzó kőbordái terelik magukra tekintetünket: a hegy semmihez sem hasonlítható látványa önmagában is művészi értéket hordoz, mintha egy hanyagul vezetett ecset vonásai hozták volna létre. Nehéz neki hátat fordítani, pedig muszáj: a hegyperemi autóútig kanyargó turistaút ezután kisebb-nagyobb katlanokon vezet keresztül. Az aszfalt mellett itt-ott kisebb büfék asztalainál koccintva élvezhetjük ki az előzőleg bejárt hegyvilág látványát.

 

Fotó: Dömsödi Áron

 

Egyéb programok
A Durmitor Nemzeti Parkban (amely egyben UNESCO-világörökség része) azok is bőséges programkínálatból válogathatnak, akik nem indulnának neki gyalog a magas hegyeknek. Žabljak mellett található a magas-tátrai Csorba-tavat idéző, festői fekvésű Fekete-tó (Crno jezero), amelynek két medencéje csak csapadékos időszak után alkot egy tavat – ezt kellemes séta megkerülni a hűs fenyves árnyékában. Választhatunk dzsipes túrát is a hegységet körbefutó, látványos aszfaltúton, vagy beülhetünk a Savin Kuk 2313 méteres csúcsának közelébe „röpítő” felvonóba. Autóval Žabljakból nagyjából 20 perc a Curevac kilátóhelye alatti parkoló, innen további 20 perc könnyed séta a Tara-kanyonra nyíló döbbenetes panoráma. A Tara helyenként 1300 méter mélységű szurdoka Európa legnagyobb mélységű ilyen képződménye, de nem sokkal marad el mögötte a környék két másik völgye: a Piva és a Morača folyó is mélyre vágta magát. A félelmetes mélységek fölött zipline-pályákon is csúszhatunk, de aki a mélybe vágyik, azt izgalmas raftingtúrák várják.
 

 

Fotó: Dömsödi Áron

 

Budapest-Žabljak
Igaz, Montenegró, és az annak északnyugati részén elterülő Durmitor Nemzeti Park nincs közel (kb. 720 km), autóval egy nap (tempótól függően kb. 9-11 óra) alatt megjárható a Budapest – Žabljak távolság. A leggyorsabb útvonal a röszkei határátkelő felé vezet, így egészen Belgrádig autópályán (melynek helyi díjairól érdemes előre tájékozódni) haladhatunk. Mivel Szerbiában az utak táblázottsága meglehetősen változó, és logikailag sem mindenhol egyszerűen követhető, GPS-t vagy autóstérképet szerezzünk be! Montenegróban nem lesz gondunk az irányok megválasztásával, mind az utak, mind a tájékozódást segítő eszközök kiváló minőségűek.
A helyszín tömegközlekedéssel ugyan nehézkesebben, de balkáni viszonyokhoz képest jól megközelíthető. Utazhatunk vonattal Budapestről Belgrádba (kb. 8 óra), onnan pedig naponta több busz is indul közvetlenül Žabljakba (kb. 9 órás táv). Belgrádból egészen Podgoricáig is vonatozhatunk, a montenegrói fővárost pedig több busz is összeköti Žabljakkal. A legköltségesebb, de leggyorsabb megoldás repülővel eljutni Podgoricába, és ott buszra szállni.
 

A cikk megjelent a Turista Magazin 2016. szeptemberi számában.

 

 

Kapcsolódó cikkeink:

Erdélyi mesevilág és kőpokol

Nyárindító ferrata a Szlovák Paradicsomban

Szikláról sziklára a Magas-Tátrában 

 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
PROGRAMOK
2018. január
H K Sze Cs P Szo V
01020304050607
08091011121314
15161718
19
2021
22232425262728
293031
program
korlátozás
A hónap fotója
2017. december
Tóth László:
Téli rajz
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...