Hosszúlépés

Élmények az országon innen és túl - a Turista Magazin szerkesztőségi blogja

Szöveg és fotó:
2019. december 9.

Visegrádi hegyek fagyvirágos felfedezőútján

Vannak, akik a téli táj fagyos zordságát inkább csak az ablakon át szemlélik, de akadnak olyanok is, akik a fehérbe öltözött rengeteget bebarangolva száz csodára is rálelnek.

Ki gondolta volna, hogy a tél már december legelején belekapaszkodik a földbe, és fehér lepellel fedi be a tájat? Mintha csak a naptárt nézte volna türelmetlenül, hogy egy hosszú őszi várakozás után jeges öleléssel üdvözöljön minket. Manapság ritkán van módja ilyen korán érkezni, s talán ezért is vetett be mindent a szépségéből, hogy emlékeztessen minket, akárhogy is van manapság, ez attól még az ő hónapja. Látogatását ki így, ki úgy fogadta, de engem még felnőtt fejjel is valami gyerekes izgatottsággal tölt el, ha leesik az első hó, ha az erdő fehérbe öltözött csendjében járhatok-kelhetek, melyben a rideg természeti csodák varázsa és a meghittség hangulata keveredik. Itt volt az alkalom, nem halogattam az indulást. Ráadásul egy barátom kiváló túratippet adott, ami egy számomra ismertnek hitt környék ismeretlen ösvényére kalauzolt.

A téli táj magányában és szépségében

A Szentendréről induló buszjárat halk búgással kapaszkodott felfelé, a visegrádi hegyek közé, a ködbe borult, zúzmarás rengetegben, hogy a Pilisszentlászlóhoz közeli Hegytető megállótól magányos utamra indítson. Már a buszon is egyedül utaztam, hiszen hétköznap reggel mindenki a városokba igyekszik, nem pedig az erdőbe, ami a legtöbb ember számára ilyenkor egyébként is fagyos és zord, egyszóval idegen és taszító hely. Márpedig a tél szépsége sem marad el a többi évszakétól. Látnivalói és csodái ugyanúgy magával ragadják az embert, mint a tavaszi kikelet varázsa, a szabadságot hirdető nyár vagy a rozsdás színekben pompázó ősz.

Hamar bevettem magam az elnémult erdő fehér fátyollal takart csendjébe, amit kopogó lépteim egyedüli zajként törtek meg. A Pap-réti erdészház irányába tartottam a gépek által jegesre vasalt aszfaltúton.

Hiába a csúszós útburkolat, a zúzmarával díszített behajoló lombalagút mágnesként vonzotta a tekintetem, amit az út mellett kanyargó kis ösvény biztosan nem adott volna meg. Ezen maradtam, egészen a vadászházig, annak ellenére is, hogy erre a szakaszra inkább korcsolya kellett volna túrabot helyett.

Mindent betakart a nyugalom csendje

A hó nem volt nagy, csupán 10 centi, ha lehetett, de a fehérség mindenre ráült, és körbevett. Az egyébként forgalmas vadászház körül síri csend honolt. Kerítésén ez alkalommal senki sem zörgetett, kolompolt a kéktúrabélyegzővel, a távolban sem zúgott láncfűrész vagy munkagép, a karámban álló lovak is csak merev mozdulatlansággal szemlélték a téli homályt, és még az erdész kutyája sem jelezte jöttömet. Biztosan beengedték a szerencsést a melegre, hiszen ilyen időben a kutya sem jár erre, nincs kitől védeni a birtokot.

Jégpáncél fedi már az erdészházhoz közeli tavacskát is. Megmerevedett fehér víztükre alatt ijedt csendben alszik az élet, és sose tudni, lesz-e belőle ébredés. Ezek a mesterséges itatók, dagonyázóhelyek ugyanis nem csupán a nagyvadakat szolgálják. A békák és gőték mellett számos rovarnak is otthont adnak, amelyeket bizony egy keményebb tél megtizedelhet. Igaz, mostanában már nemigen tapasztalni ilyen tartós, nagy hidegeket.

Ismerem a járást a Pap-rét környékén, ezért tudtam, hogy merre induljak az Urak asztala irányába, amerre az ismeretlen túraterep várt. Továbbra is egy aszfaltúton tapodtam a jeges havat, de itt már a gép és az ember nyomai el-el elmaradtak. Helyettük az erdő állatai járkálták össze a tiszta hótakarót, jelezve, hogy ez a halottnak és üresnek tűnő táj ilyenkor is megannyi teremtmény otthona.

Fehérben minden más

A fehér az a szín, amiben nincs élet, nincs melegség, nincs öröm és vágy, nincsen benne semmi. Sok helyen a fehér a halál és a gyász színe. Mégis van benne valami megnyugtató, valami mély és elemi, főleg akkor, ha a tél kifesti vele a rengeteget, sőt az egész határtalannak tűnő tájat. Ezek az érzések csak fokozódtak bennem, amikor a széles út végén felértem az Urak asztalán található elfeledett, utópisztikus hangulatot árasztó hajdani légvédelmi bázishoz.

Végtelen csendben álltam a fagyos betonfedezékek között. Szinte a levegő sem mozdult, csupán a leheletem szállt némán, mielőtt gyorsan semmivé vált a mindent körülvevő ridegségben. Itt is jártam már korábban, de ez alkalommal teljesen másként hatott rám ez a hely. A hóval borított romok, a fehérben pompázó fenyők és a csupasz ágakat ékesítő 4-5 centis zúzmaratüskék hosszú perceken át mozdulatlan szemlélődésre és csodálatra késztettek, mintha én is csak egy darabja lettem volna a nesztelen tájnak.

A nyirkos hideg sokáig nem marasztalt a hegytetőn, így megkezdtem a túrámat ott, ahol korábban még nem jártam, és ami hazai terepen ritkának számító élménnyel csalogatott. Az Urak asztaláról leereszkedtem az Apát-kúti-gerinc nyugati oldalában, ahol a híres és roppant látványos Spartacus-ösvényhez hasonló utacskára tértem rá. Kirándulásom elején még reménykedtem abban, hogy déltájban a tél enged ködpalástjából, hiszen kilátásra a panorámás hegyoldalból csak ekkor lett volna esélyem. Ez utóbbi elmaradt, de tudtam, ha kisütött volna a nap, biztosan nem élem át a hegytető deres téli varázsát, amiben még a magamfajta természetjárónak is ritkán van része. Ezért nem bánkódtam, amikor rátértem a fő attrakciónak számító Muflon-ösvényre, ami tejköd nélkül bizonyosan látványosabb élményt nyújtott volna, de azért így sem volt felejthető élmény.

Panaszra már a fent említett élmény miatt sem lehetett okom, illetve mert ennek az oldalazó ösvénynek még a téli körülmények között is megvan az egyedi hangulata, amiért bármikor érdemes felderíteni.

A barátom nem túlzott. Ez az útvonal tényleg olyan, mint a szomszéd hegyoldalban futó Spartacus-ösvény. Ráadásul minél többet mentem rajta, annál inkább szembeötlő volt a hasonlóság, ami egészen az út végéig fokozódott.

Ez a hegyoldal valóban a Muflonok tanyája

Itt, a hegy nyugati oldalában a tél némiképp engedett a komorságából, ezért lehetőségem nyílt találkozni a Muflon-ösvény névadóival. Épp fotózni készültem, amikor egy meredek és sziklás, kőgörgeteges részen óvatos neszelésre lettem figyelmes. Csendben és mozdulatlanul fürkésztem a hegyoldalt, ami kisvártatva kezdett megbolydulni. A havas ösvény végig tele volt friss patanyomokkal, úgyhogy semmi kétségem nem volt, hogy ezek a jószágok itt tanyáznak a közvetlen közelemben, sőt, abban is biztos voltam, hogy ők már előbb meghallottak engem, és most még csak kíváncsian vizslatnak: ki ez a furcsa szerzet, és mit akar? Végül bizalmatlan természetük elunta a várakozást, és szemérmesen odébb trappoltak a szürke fatörzsek takarásában, így alig láttam a nyájból egy-két példányt. Mondanom sem kell, fotómodellnek egyikük sem akart beállni, ezért hoppon maradtam.

Zimankós szürkeségben fordultam keleti irányba az Apát-kúti-, majd a Somos-bérc oldalában. Ez az irány is hasonló a Spartacus-ösvény befejezéséhez, ám van itt még valami, ami még kísértetiesebb azonosságot mutat a turisták által oly felkapott egykori vadászösvénnyel. Ennek az útnak a végén is találunk egy kunyhót, ami az ösvény után szintén muflonra lett keresztelve, és igazi hegyi menedékként áll a kőrisek és bükkfák oltalmában. Ellentétben viszont a Spartacus Jenő-kunyhóval, ez a házikó nem nyitott, gazdája van, aki láthatóan gondozza, és szépen tartja, rendszeresen használja azt. Elképzelem, milyen meghitt lehet egy átgyalogolt fagyos nap után behúzódni a kis házikóba, és a duruzsoló kályha mellől nézni, ahogy kint hullik a hó, és repkednek a mínuszok.

Páratlan fenyvessel hívogat a füvészkert

A háztól nem túl messze találjuk a kiépített Géza-forrást, aminek csörgedező vize kis dagonyázót táplál nem sokkal a foglalás alatt. Innen széles szekérutat követve ereszkedhetünk le a Bertényi Miklós Füvészkerthez vagy egyenesen az Apát-kúti-völgybe. Jómagam a füvészkert fenyveseit választottam a túraélményeim lezárásának, melyek téli pompában tárták elém gyönyörködtető sokféleségüket. Végül a völgyben futó – rendszerint forgalmas, de ilyenkor kimondottan elhagyott – aszfaltcsík Visegrádig vezetett, ahol jóleső fáradsággal menedéket nyújtó buszra szálltam. Innentől fűtött járművem kényelméből szemléltem a behavazott tájat, ami egyre inkább a szürkeségbe, majd a rideg sötétsége kezdett beleveszni.


Mi is újra gyerekek lettünk a Gyadai Tanösvényen

Mi is újra gyerekek lettünk a Gyadai Tanösvényen

2020.10.02.

A Naszály északi lábánál kialakított körtúra főleg akkor tökéletes választás, ha gyerekkel vágsz neki, de egy kellemes ősz eleji séta helyszíneként sem utolsó. Szakadék felett átívelő függőhídon lépdeltünk és hosszú pallósoron vesztünk bele a sűrű erdőbe.

→ Tovább