MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumTuristashopTermészetjáró kártya

2017.11.15. 14:00,   Szöveg: Lánczi Péter,   Fotó: Lánczi Péter

A betonrengeteg ösvényein

Aszfaltutas teljesítménytúra egy budapesti kerület határán, nem várt élményekkel és a kirándulás új dimenziójával.

Múlt héten a teljesítmény-túranaptárt böngésztem hétvégi program után, mikor megakadt a szemem az Útvonalkövetők Klubja által is szervezett XI. kerületi túrán. Már tavaly is kitűnt nekem a sorból ez a budapesti kirándulás, de idén a szokásos 11 km-es táv mellett egy kerületet megkerülő túrát is rendeztek. Hogy miért akar valaki Budapesten gyalogolni, ráadásul 34 km-en keresztül? Ha nem vagyunk mániákus kilométer-gyűjtögetők, akkor a kíváncsiságunk mellett némi humorérzékre is szükségünk van, mielőtt belevágunk egy ilyen aszfaltos gyalogtúrába, amiről mondanom se kell, teljesen más, mint egy hagyományos természetjáró teljesítménytúra.

 

Fotó: Lánczi Péter

Járdákon és útfelbontások közt kirándultunk


Korábban sosem hittem volna, hogy egy városi kiránduláson fogom koptatni a lábaimat, de a patrióta énem és a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult az aszfaltfóbiámnál. – Miért is ne vágjak neki, hiszen én is ide tartozom – mondtam magamban, ráadásul ez az út olyan helyekre is elvisz, amiről nem is tudtam, hogy még az is a kerülethez tartozik. Ilyen érvekkel győztem meg magam, hogy szombaton a szervezők által szigorúan betartott 11 órás indulással, zömében aszfaltúton kerüljem meg az otthont jelentő XI. kerületet.

 

Fotó: Lánczi Péter

A Petőfi és a Rákóczi híd alatt is elhaladtunk


Ezzel a tervvel nem voltam egyedül, ráadásul a program olyanokat is ide csalogatott, akik nem is kerületiek. Túratársam, Laci is ilyen résztvevő volt, akivel csak mosolyogtunk egymásra a délelőtti rajtban, mert minden alkalommal megbeszéljük, ki, hova megy hétvégén gyalogolni, de erről az akcióról egyikünk sem tett említést. Nem feltételeztük egymásról, hogy a másik részt akar venni egy ilyen rendhagyó tematikájú túrán. A Bartók Béla útra merőleges Mészöly utcából, pontosabban az Ex-Klubból vágtunk neki a 34 km-es távnak. Egyből az indulást követően különös, furcsa érzés fogott el, ahogy a járdán az egyik lábamat tettem a másik elé. Az ismerős, városi környezet most valahogy más volt, valami idegen volt benne, s csak jó néhány perc múlva, a Duna-parton a Kopaszi-gát felé trappolva kellett rájönnöm, hogy nem a környezet, hanem mi, túrázók festünk benne nem odavalónak, ahogy terephez szokott tempóban és ruházatban türelmetlenül állunk egy zebra piros lámpájánál.

 

Fotó: Lánczi Péter

Beindultak a beruházások a kerületben


Több járókelőben is felkeltette a kíváncsiságot a feltűnő túrázócsoportok határozott és gyors léptei, és egy alkalommal Lacitól és tőlem is megkérdezték, hogy hova ez a sietség. Tervünk hallatán egyszerre látszott a kérdező szemébe a csodálat és az értetlenség. – Az egész kerületet megkerülitek? – kérdezte mosolyogva, majd a 34 km-es táv hallatán csak ámulattan intett nekünk.

 

Fotó: Lánczi Péter

Megkerültük a Kopaszi-gát öblét is


A rövid beszélgetés után, mi túrázók is magyarázatot kértünk egymástól, miért is csináljuk ezt valójában. Miért nem a természetben gyalogolunk ezen a szürke szombati napon, ahogy azt általában szoktuk tenni. Laci még nem volt ezen a túrán, s neki, mint túragyűjtögetőnek ez egy fontos szempont volt, nekem pedig „patriótaként” a kerület általam még nem ismert részeit „kellett” felderítenem.

 

Fotó: Lánczi Péter

A Szent Gellért tértől egészen a budafoki határig, a Hosszú-réti-patakig kísértük a Dunát


Sorra jöttek a város olyan helyszínei, ahol nap mint nap megfordulok, de mások számára is jól ismertek lehetnek. Szent Gellért tér, lágymányosi rakpart, Kopaszi-gát, Budafoki út stb., majd jött Kelenvölgy lakó-pihenő övezete, ami már számomra is tartogatott új élményeket. A szép és rendezett kertvárosi utcácskán kanyarogva nemcsak egy-két igen tetszetős „palotát” csodálhattuk meg, hanem a Pacsirta-hegyről elénk táruló városi panorámát is.

 

Fotó: Lánczi Péter

Kilátás a XI. kerületre és a Gellért-hegyre a Pacsirta-hegyről

 

Fotó: Lánczi Péter

A Csiki-hegyekre is ráláttunk


Az itinert és a kerület határát pontosan követve értünk el a Vöröskúti határsor lépcsőit, amin felkapaszkodva szintén pompás kilátás tárult elénk. Számomra az innentől kezdődő Kőérberek erdős területe teljesen ismeretlen volt. Bevallom azt sem tudtam, hogy a középkori falu, Kána is itt állt egykoron, és arról sem volt fogalmam, hogy templomának romjai ma is kivehetőek a csalitosban a piros turistaút közelében. Itt volt egyébként a túránk egyik ellenőrző pontja is.

 

Fotó: Lánczi Péter

Vöröskúti határsor lépcsőiről is páratlan a panoráma

 

Fotó: Lánczi Péter

Turistautakon is jártunk az egykori Kána falu környékén


Ez a bizonyos piros turistaút már erdővel és avarszőnyeggel örvendeztetett meg minket, ami igazi felfrissülést jelentett a hosszú „aszfaltozás” után. A Balatoni úttól a Vadász-hegy érintésével egészen a Tétényi-fennsík széléig emelkedtünk, és innen pedig Kamaraerdőinek vettük az irányt. A kerület és egyben Budapest határán kaptunk egy csipetnyi természetet, ami, ha csak rövid időre is, de kiszakított minket a város zajos forgatagából.

 

Fotó: Lánczi Péter

A Tétényi-fennsík határán


Mire a kamaraerdei ellenőrző pontunkhoz értünk, már jócskán benne jártunk a napban, de ez nem a lassú tempónknak, hanem a késői indulásnak volt elsődlegesen betudható. Kamaraerdőt elhagyva Budapest és Budaörs határán sétáltunk a fejünk felett alig pár méterre ereszkedő repülőgépek alatt, melyek éppen leszálláshoz készülődtek a budaörsi reptérre. Már a Kőérberki út forgalma is igen zajos volt számunkra, pedig ekkor még bele se gondoltunk, mi vár ránk az Egér útnál. Sajnos, a túra ezen szakasza többről is szól, mint a gyaloglás és a kerület határának pontos követéséről. Itt tényleg oda kell figyelni a forgalomra, hogy ne gázoljanak el minket!

 

Fotó: Lánczi Péter

 Kőérberki út

 

Fotó: Lánczi Péter

A forgalmas Egér úton elhaladtunk az M1, M7-es autópálya kivezető szakasza felett is

 

Szemetes és roncsokkal teli kertek mentén értünk át Budaörsre, pontosabban annak határára. Én itt szembesültem azzal a ténnyel, hogy a nevében is árulkodó Felsőhatár utcának csak a fele Budaörs, a másik még a XI. kerülethez tartozik. Korábban azt hittem, valahol a virágpiacnál húzódik a határ.

 

Fotó: Lánczi Péter

Panorámákban nem volt hiány a városi túránkon. Őszi táj a Tűzkő-hegyről


A nem túl komoly, 770 méter szintemelkedést tartalmazó túránk javarészt a Tűzkő-hegyre és a Frank-hegyre tartogatta a meredek kaptatókat. Ezen a környéken is kijutott az erdős, ősvényes terepből, de már csak alig pár száz méteres szakaszon. A Frankhegyi turistaháztól a piros négyzeten ereszkedtünk le az Irhás-árokba, ahol már várt minket a mozgó frissítőpont. A bőség zavarában legalább tíz percet töltöttünk el, hiszen volt minden, ami szem-szájnak ingere. Az ellátásra egyébként az egész túra során nem lehetett panaszunk.

 

Fotó: Lánczi Péter

Frissítőpont az Irhás árokban


A Lidérc utcán majd a Törökbálinti úton emelkedtünk a Farkasréti temetőig, és innen, mondhatni hazai pályán gyalogoltam. Ezen a környéken nőttem fel, így a Tulipános játszótéri ellenőrző pontot, vagy a Hegyalja út nagy kanyarjában található ABC-t – amit szintén érinteni kellett – nekem nem volt gond megtalálni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egykor ezeken a helyszíneken fogok teljesítménytúrázni.

 


A BAH-csomópontnál már esőben és sötétben vártuk, hogy zöldre váltson a gyalogos lámpa, és megkezdhessük túránk utolsó emelkedős rohamját, amely a Gellért-hegy tetejére vitt fel. A szervezők ezen a szakaszon is precíz pontossággal és kanyargós utcákkal vezettek minket a XI. és XII. kerület határán, míg végül felértünk a Citadellához. Újabb panoráma tárult elénk, de az alattunk elterülő város ezúttal már esti díszkivilágításban pompázott. A megunhatatlan látvány kapcsán újfent megállapítottuk, Budapest az egyik legszebb város a világon.

 

Fotó: Lánczi Péter

Túránk fénypontja a Gellért-hegy volt

 

Fotó: Lánczi Péter

 Kilátás a Citadellától a varázslatos Budapestre


Turisták között turisták voltunk a kivilágított Szabadság-szobor alatt. Ugyanúgy csodáltuk a város fényeit és fotózkodtunk, mint a külföldiek. Különbség talán csak abban volt köztünk, hogy mi egy fotó elkészülte után öblös léptekkel ereszkedtünk le a hangulatos sétányokon a Szent Gellért tér irányába, mint, akiknek sietős dolga akadt. Ez részben igaz is volt, hiszen hátra volt még számunkra két ellenőrző pont a Sziklatemplomnál és a Gellért téren található díszkútnál, ahol az itineren feltett kérdések megválaszolásával kellett igazolni ottjártunkat. Innen viszont már csak lépések választottak el minket a Mészöly utcai céltól, ahol még közel sem ért véget a nap. Ugyanis Lacival úgy határoztunk, hogy az este induló 11 km-es sétát sem hagyjuk ki, ha már ennyire belejöttünk a városnézésbe, na meg azért is, hogy meglegyen a lábunkban a kilométer. Ez az út viszont nagy részben arra ment, amerre mi is a nap második felében, és a rövidtáv katarzisa is a Gellért-hegy panorámája volt. Így az élmény ezen az úton már csak inkább a beszélgetésről és a nap folyamán szerzett vízhólyag elviseléséről szólt.

 

Fotó: Lánczi Péter

Az itiner egyik igazolókérdése: „Szent István szobrához vezető lépcső fokainak száma: ?”


Mint azt már korábban említettem, némi humorérzék is szükséges a felfedezőkedv mellett, ha természetjáróként a budapesti betonrengeteget választjuk terepnek, hiszen a városi kirándulásnak nem minden kilométere lesz szép vagy izgalmas. Személy szerint én szellemesnek tartom a kerület megkerülő túraötletet, még akkor is, ha természetjáróként általában pont az a célom, hogy a várost elhagyjam. Néha belefér egy ilyen is. Sőt, a poénon túl felfedező útnak sem utolsó!

 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
A hónap fotója
2018. október
Garai Szilvia Ilona:
Szúnyogcsípés
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...