Ti írtátok

A zord sziklák rejtett zugaiban a jégkorszakból itt rekedt növények kandikálnak, a fák törzsein fél évszázaddal ezelőtt felfestett kék jelzések mutatják az utat, árnyas, misztikus légkör, érintetlen őserdei hangulat, melyet így tavasszal a mindent átható medvehagymaillat lengedez körül, Bakonykútitól egészen Királyszállásig éppen egy tucatnyi kilométeren: ez a Burok-völgy.

Függőlegesen felugró hatalmas sziklafalak közt kékeszölden csillogó víztükörrel megbújó kicsiny tengerszem, melynek vizében édesvízi medúzák, kárászok élik mindennapi életüket. Joggal gondolja bárki ezek hallatán, hogy valamely határainkon túl eső magashegységben jártunk. Pedig „csupán” a páratlan látnivalók sokaságát felvonultató Karancs-Medves-vidék egyik legszebb gyöngyszemét, a Tavas-bányát kerestük fel.

Az ország legészakibb pontjával is büszkélkedő Füzér község felett 170 méterrel, egy minden évszakban igen látványos bérc tetején áll az ország egyik legszebb vára, melynek a Zempléni-hegység magasabb vonulatai adnak egyedülállóan szép keretet.

Hogyan nevezzük Földünk tengerszinttől számított legmagasabb pontját? A helyi nyelveken, Csomolungmának vagy Szagarmathának? Esetleg használjuk egy olyan ember nevét, aki kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen, sőt nem is úgy ejtette ki, ahogy ma használjuk? Egyáltalán milyen magas ez a hegy, és hogy lett ekkora?

Salgótarján felett, a szlovák határvidéken terül el Európa legnagyobb kiterjedésű bazaltplatója, a Medves-fennsík. Vulkánok tüzében született bazaltcsúcsai, kőbányáinak sziklafalai, középkori várainak romjai a mesék világát idézik.

Egy jégbe dermedt, szürke szombat délelőttön a sárospataki Bodrog áruháznál a buszról leszállva azon tanakodtunk, vajon normálisak vagyunk-e, hogy ilyen időben nekivágunk a Zemplén déli hegyeit átszelő Sárospatak-Erdőhorváti túrának? Alig tíz perc múlva azonban, amikor megpillantottuk a hómezőből büszkén kiemelkedő legendás Vörös-tornyot, eloszlott minden kételyünk: igen, már ezért megérte elindulni.

Egy komoran meredező, óriási sziklaszirten az Ódorvár téli hóköpenybe burkolózó romjai állnak őrt méltóságteljesen a Hór-patak késő őszi színekbe öltözött, vadregényes völgye felett.

A Kárpátok elvesztett hegyeinek zord hangulatát idéző Upponyi-szoros, a pazar panorámát nyújtó Kalica-tető, a mesebeli nyugalmat árasztó Lázbérci-tó, az Árpád-kori Dedevár, és a ritkán járt, titokzatos Eszkála-tető felkeresése önmagában is felejthetetlen élményt nyújt az Upponyi-hegységet felkereső kirándulóknak. Egy szép téli napon ráadásként még egy igazán különleges ajándékot is kaptam ettől a kissé elfeledett, ámde csodaszép hegyvidéktől.

Dobogókő ikonikus túrái közül a combizom-dolgoztató, nagy szintkülönbségű, ámde különlegesen látványos Prédikálószék–Vadálló-kövek körtúrát már csak a Rám-szakadék létráival cifrázhattuk volna tovább.

Ki hinné, hogy kicsiny országunknak is akad egy szeglete, ahol az erdőbe lépve gondos kezek írják fel nevünket egy füzetbe, hogy szükség esetén pontosan tudják majd, hogy kit is kell keresni, ki is kerülhetett bajba Magyarország legnagyobb egybefüggő, érintetlen erdőrengetegében?

A hópaplan alatt álmodó Jósvafő meghitt csendje, a hegyek közt szabadon élő hucul lovak ködből felsejlő sziluettje, a karsztvidéki lengyelség emlékhelye, az elpusztult Derenk falu és a turisták számára szinte ismeretlen, hatalmas várrom, Szádvár is belefért a mostoha körülmények ellenére nagyszerűen sikerült túránkba ezen a kissé elfeledett, ámde csodaszép hegyvidéken.

Kalandok a téli Cserhátban: csúszkálás a jégen, gyaloglás a hómezőn, a bujáki vár és a Sas-bérci kilátó a havas tájban.

A hazai átlaghoz képest sokat túrázom, de ritkán tapasztaltam azt a forgalmat a turistautakon, amit december első hétvégéjén, tavaszias időben a Csévharaszttól délre eső homokos földutakon: a húsz kilométer alatt két lovas, öt futó, hat bringás és tíz-egynéhány bakancsos túrázó, illetve sajnos három crossmotoros jött szembe. Nem az Országos Kéken, hanem egy alföldi erdőségben.

Ország az országban, Rákóczi földje, a szabadság bölcsője, ahol „bárhova lépek, otthon vagyok”. Legyen bár halódó ősz vagy jégbe fagyott tél, rügyfakasztó tavasz vagy éppen forrón izzó nyár, ide mindig érdemes eljönni egy jó túrára, mert a Zempléni-hegység minden évszakban más és más élményeket tartogat.

Kövek, kőfolyások, kőtenger, kőkapu, kőlépcsők, kőkereszt, bazaltorgonák, bazalttörmelékek, sziklateraszok. Csordogáló vízforrások, buja növényzet, hatalmasra nőtt fák, virágok helyett most az őszi falevelek színorgiája, szőlőteraszok, hagyományos borvidék. Emlékhelyek, emlékkövek, kilátók páratlan panorámával a tóra, hegytársakra, völgyekre, falvakra és kisvárosokra. Gyilkos emelkedők, várva várt ereszkedők – aszerint, hogy az ember melyik irányból érkezik –, sok-sok pihenőhely, turistajelzések. A Badacsonyon járunk.

Kíváncsiak voltunk, nagyon kíváncsiak, most végre eljött a megfelelő alkalom. Sokat hallottunk, olvastunk már a hírhedt agyagos sárról a Cserhátban. Szinte rémtörténetbe illő legendák keringenek körülötte.

A Balaton vidéke mindig szép, nem csak nyáron. Csodás a téli visszafogottság és nyugalom, a tavaszi virágpompa és illatfelhő, az őszi színkavalkád és mustillat. Most ősszel inkább áztató esőben volt részünk a szomorú októbervégi napon, amikor elindultunk 10 km-es badacsonyi túránkra.

Egykor három csúcsa emelkedett büszkén a lágyan hullámzó cserháti dombok fölé, ezekből mára csupán alig másfél maradt meg. Középkori romok koronázta egyetlen, épen maradt sziklaszirtje Szandavár néven ismert, a kéktúrázók Mekkája, kedvelt kirándulócélpont. Az innen nyíló pazar körpanorámát szemlélve bizony csak keveseknek tűnik fel a romok és a Szanda-hegyet alkotó másik két csúcs szívfájdító pusztulása.