Ti írtátok

„Lesz még egyszer ünnep a világon”. A négy fal között ücsörögve, a jelvénytartó dobozomban az elmúlt évek szerzeményeit rendezgetve Vörösmarty Mihály szavainak jegyében jött az ötlet, hogy pár mondatban bemutassak néhányat a kedvenc túráimból.

A Cserehát az Aggteleki-karszt, a Bükk és a Zempléni-hegység által körülölelt, kistájak csoportjából álló dombvidék. A lankák között érdekes, kevésbé ismert kirándulóhelyek találhatók, és a patakvölgyekben apró törpefalvak ülnek meg.

Van egy varázsa, mikor az ember egy szuszogtató kapaszkodást követően ott áll középhegységi magasságban az erdő szélén, és szinte ugyanaz a látvány fogadja, mintha az Alföld kellős közepén bámészkodna: erdők koszorúzta hatalmas rét, lágyan hullámzó füves rónaság, ameddig csak a szem ellát. Ez a Bükk-fennsík legféltettebb kincse, a legendás Nagy-mező.

A Bakony délkeleti kevéssé ismert és járt nyúlványa rengeteg meglepetéssel, rejtett csodával örvendezteti meg az odatévedő turistát. Hófehér dolomitsziklák, szavannára emlékeztető füves fennsíkok, fenyőligetek sora ejt ámulatba.

Megfordultál már fél nap alatt Amerikában és Ázsiában? Sétáltál át percek alatt az Alföldről a Kárpátokba? És jutottál fel pár tíz méternyi távon egy lápból egy homokbuckára? Pedig Budapest határában mindezt megteheted a Soroksári Botanikus Kertben.

Csípős, de tiszta időre ébredtünk, a csodás időjárás kitartott egész nap, így remek túrán sikerült teljesíteni a Téstől Inotáig tartó távot, ami szűk 20 km volt. Ezúttal jártunk egy kicsit Mátyás király nyomdokában, vadregényes sziklavölgyben, a hazai bányászat egyik volt fellegvárában, és a napot az Adriai-partokat idéző kopár, fehéren világító mészkősziklák között fejeztük be.

Tényleg úgy csúszik a vizes riolittufa, mint a felázott szappan? Cikkünkben erről, és a Kazár határában lévő riolittufáról is mesélünk.

A zord sziklák rejtett zugaiban a jégkorszakból itt rekedt növények kandikálnak, a fák törzsein fél évszázaddal ezelőtt felfestett kék jelzések mutatják az utat, árnyas, misztikus légkör, érintetlen őserdei hangulat, melyet így tavasszal a mindent átható medvehagymaillat lengedez körül, Bakonykútitól egészen Királyszállásig éppen egy tucatnyi kilométeren: ez a Burok-völgy.

Ózd és környéke finoman szólva sem egy turistaparadicsom, az elmúlt években mégis megszerettem ezt a kissé elfeledett vidéket.

Rendhagyó módon erre a Bakonynána és Inota között vezető túrára is erősítéssel érkeztünk, velünk tartott a legkisebb fiunk és a keresztfiunk. Eredeti terveinkben Várpalota volt a végállomás, de ezt az első nap körülményei borították. Cserébe viszont így több időnk volt ismerkedni az útba eső természetes és épített csodákkal. A túra fénypontja a Vár-völgy volt, melynek hatalmas, mogorva sziklái teljesen magukkal ragadtak bennünket.

A Bükk-fennsík lábánál időszakosan felszínre törő Vöröskő-forrás felkeresése kiváló program egy kora tavaszi, napsütéses hétvégi napon. A legyezőszerűen zubogó erdei szökőkút csodás látványa mellett azonban volt valami más is, ami miatt emlékezetes marad számunkra ez a ragyogó márciusi nap: a bezártságból kiszabaduló, jókedvűen sétáló emberek életörömének szívet melengető látványától.

A Papod hegy a Magas-Bakonyban Lókút és Hárskút fölött magasodik. Sokáig zárt terület volt, mert alatta található az ország legnagyobb katonai gyakorlótere, ahol nem ritka az éleslövészet sem.

Fellegvár, bazárok, bobpálya. Sokáig számomra is csak ennyit jelentett Visegrád. Aztán bakancsot húztam, és egy rövid körtúrával felfedeztem egy római castrumot és az első visegrádi várat, megnéztem a végveszélybe került Salamon-tornyot, majd felkerestem a kissé elfeledett Viktorin-emlékművet, és a visegrádi vár erdő mélyén meglapuló rejtélyes falmaradványait is.

Függőlegesen felugró hatalmas sziklafalak közt kékeszölden csillogó víztükörrel megbújó kicsiny tengerszem, melynek vizében édesvízi medúzák, kárászok élik mindennapi életüket. Joggal gondolja bárki ezek hallatán, hogy valamely határainkon túl eső magashegységben jártunk. Pedig „csupán” a páratlan látnivalók sokaságát felvonultató Karancs–Medves-vidék egyik legszebb gyöngyszemét, a Tavas-bányát kerestük fel.

A téli túra sosem játék, a Börzsöny pedig – ahogy a hegység tekintélyes rajongótábora gyakran mondja – sosem viccel. Nem csoda, hogy téli Börzsöny-átkelésünk emlékezetes kalanddá vált, különösen, hogy az ország egyik legvadregényesebb ösvényén a jelzésnek csak hűlt helyét találtuk.

Az új hazai hidegrekordot (-35,5 Celsius fok) pont aznap mérték a Bükk-fennsíkon, amikor mi onnan légvonalban úgy 10 kilométerre vidáman, kimelegedve csúszkáltunk a léceinken Bükkszentkereszt határában.

„Nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista.” Szabadidős tevékenységre tökéletesen alkalmatlan időben indulva csupán Rockenbauer Pál legendás félmondata nyújtott némi vigaszt a Badacsonytól Szentantalfáig tervezett túránk első kilométerein. Délutánra azonban a bágyadt téli nap fényében fürdő Káli-medence falvainak Toscanát idéző hangulata minden nehézségért kárpótolt minket.

Nálam (amióta nem vagyok barlangász) a tél a sífutó túrák szezonja. Ha még hó is adatik, akkor indulni kell. És jött a hír: a Bükkben 30 centis is lehet a fehér takaró. Jött a hír, mi pedig mentünk.