MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumGalyakilátó

Így repül a róka a szédítő magasban

Néhány éve megmásztuk a via ferrata utak egyik legszebbjét, az ausztriai Königsjodlert. Még ma is beleborzongok, mekkora királyság volt.

 

A Königsjodler az egyik leghosszabb, legizzasztóbb és leglátványosabb via ferrata, azaz rögzített biztosítósodronyos mászóút az osztrák Alpokban. Ezt már több éve tudtam, amikor Danival elhatároztuk, hogy megmásszuk, és közben egy videót is forgatunk róla. Egy ilyen nehéz útra a mi tapasztalatunkkal nem szabad vezető nélkül elindulni, ezért becsatlakozunk Anikó és Julcsi túrájába, ami még egy németországi via ferratát (ahogy ott hívják klettersteiget) is tartalmazott: a szintén nem könnyű Pidingert, valamint becsúszott még egy Malta-völgyi ferrata is végül. A lenti térképen a Königsjodler teljes útvonala az Erichhüttétől:

 


Egy júliusi szerda délután érkeztünk meg Dienten am Hochkönig városkába, kábé 9 óra autózás után Budapestről. (A Königsjodler az Ausztriába is átnyúló Berchtesgaden-i Alpok legmagasabb csúcsára, a 2941 méter magas a Hochkönigre vezet.) Apartmanunkban egy másik magyar csapat is beszállásolta magát, de ők már hazafelé tartottak. Ők is a Jodlerre mentek volna előző nap, de félúton visszafordultak a falon, mert eltökölték az időt. Ez nem volt jó ómen. Az apartmanban csatlakozott hozzánk Anikó, valamint Eszter, és az amerikai Garret.

 

Másnap reggel kiderült, hogy a mi csapatunk se mászik fel. Szakadt az eső, próbálkozni sem volt érdemes. (Viharban az acél biztosítódrót villámhárítóként funkcionál, aki az istencsapáskor rá van kapcsolódva, szénné sülhet.) Dél-Ausztria felé azonban valamivel jobb időt mutatott a meteorológiai jelentés, ezért irányt vettünk, és legurultunk 100 kilométerrel délebbre, Maltatalba (a Malta folyó völgyébe).

 

 

Itt kanyarog a Fallbach vízesésről elnevezett klettersteig, ami eredetileg öt napos túránkon az utolsó napi levezető örömmászás lett volna. A Fallbachnál is nyirkos, felhős volt az idő, ennek ellenére nekiindultunk. Ez a klettersteig azért számít rendkívül látványosnak, mert egészen közel a Fallbach vízesés mellett halad 300 métert felfelé.

 

 

A út két részből áll. Az alsó fele sem könnyű, D-s nehézségű (5-ös skálán 4-es), a felső része viszont már kifejezetten nehéz, E-s. Anikó szerint azonban nekünk nem okozhatott gondot (Anikó erős optimizmusáról ismert ilyen tekintetben). A Fallbach klettersteig pontos falrajza nehézségi fokokkal ide kattintva megnézhető.

 

 

Mivel menet közben szépen elkezdett esni az eső, és rendesen csúszkáltunk a nedves sziklafalon, az alsó és felső rész közötti kiszálló helyet (vészkijáratot) kihasználva visszafordultunk. Általában bánni szoktam, ha nem jutunk fel a tetőre, de most valahogy nem voltam szomorú, hogy nem kell a csurom vizes E-s részeken össze-vissza verni a térdemet.

 

Visszaautóztunk Dienten am Hochkönigbe. Az idő itt sem javult meg, ezért úgy döntöttünk, hogy rögtön továbbmegyünk észak felé, a német határ melletti Pidingbe. Ott megszállunk, másnap felmászunk a Pidinger klettersteigen, és az utolsó napra marad a Königsjodler. Az időjárás-előrejelzés alátámasztotta ezt a verziót, és mint később kiderült, igazunk lett.

 

 

Pidingben nem találtunk szállást, ezért egy helyi ember tanácsára felgyalogoltunk pár száz métert a Steiner Alm nevű házba, amiről azt sem tudtuk, hogy nyitva lesz-e egyáltalán. A ház nyitva volt, sőt üres volt, a gondnoklány egyedül olvasgatott a rusztikus konyhában. Ahogy benéztünk, mintha egy németalföldi festő festménye elevenedett volna meg. Úgy elkapott a hangulat, hogy vettem tőle egy helyben, báránytejből készített illatos szappant a barátnőmnek.

 

 

Reggel borongós, de száraz időre keltünk, ezért neki mertünk vágni a Pidingernek. Hamar a fal alá értünk a kaptatón. A klettersteig egy nehéz szakasszal indított. A küzdelmesebb via ferrátákon gyakori, hogy nehéz kezdéssel szűrik ki a gyengébbeket, hogy ne a magasban legyen probléma. Az erős indítás után nyugodtabb rész következett. Összesen körülbelül 750 méteren keresztül gyúrtuk felfelé a sodronyt és a sziklát. (Falrajz itt.)

 

 

Sok mindenre a falból nem emlékszem, küzdelmes részek váltották egymást kitett szakaszokkal (a kitett a mászószlengben azt jelenti, hogy a cipőtalp néhány négyzetcentiméteres kiugrón kapaszkodik a több százméteres szakadék felett, ráadásul közben kedélyesen oldalba lökdös a szél), sokat sajnos nem láttunk a köd és a felhők miatt. Emlékeim szerint 3-4 óra alatt nagyobb nehézség nélkül legyűrtem a falat, ami hosszú volt, fárasztó, de válságos percek nélküli.

 

 

A klettersteig végétől némi séta a Hochstaufen 1771 méteres csúcsa, ahol a kereszt tövében jókedvűen megpihentünk. A hegyről leereszkedve érzékeny búcsút vettünk Anikótól, Esztertől és Garrettől, akiknek itt befejeződött a túra, és Danival elindultunk vissza a Königsjodler alá, a kiindulópontra, Dienten am Hochkönigbe. Szerencsénkre pont útba esett Salzburg, ahol beugrottunk vendégségbe az épp ott dolgozó sógoromhoz, Dávidhoz. Az idő sajnos elment a cím keresgélésével így a vizita elég szűkre sikeredett, viszont le tudtunk zuhanyozni, ami hihetetlen áldás volt.

 

A Hochkönighez érve az Erichhüttét kerestük, ide foglaltuk a szállást és ide beszéltünk meg találkozót következő vezetőnkkel, Julcsival. Az este rettegésben telt, nehogy megint rossz idő legyen, és elmaradjon a nagy produkció. Mert látványos volt ugyan a Fallbach, küzdelmes a Pidinger, de mi azért a ferraták ferrátájára, a Königsjodlerre vágytunk. (A kamerát is ezért hoztuk.)

 

 

Másnap korán reggel, csípős hidegben indultunk, mert 700 m kaptatás várt ránk a hegyoldali erdei ösvényen, amíg egyáltalán a sziklafal alá értünk, és beköthettünk a drótra. Kapkodni kellett magunkat, mert aki délelőtt 11-ig nem ér fel a klettersteig kezdetéig, annak már nem is ajánlják a maratoni mászás megkezdését, nehogy ráesteledjen a falon.

 

Mi időben odaértünk. A nap közben kisütött, felhő alig, gyönyörű mászóidő ígérkezett. Némi technikai ruházkodás (biztosítók, beülő) nekivágtunk a falnak. Akárcsak a Pidingeren, itt is nehezebbre vették az indulást a mászóút kiépítői, hogy már a kezdet kezdetén kiderüljön, kinek nem sikerülne végigmenni. Dani, annak ellenére, hogy nem ferrátázott azelőtt, dicséretesen vette az eddigi akadályokat és a Königsjodler elejét is.

 

 

Mindig odavoltam a hegygerincekért, de ezen az úton az eszenciáját kaptam a gerincérzésnek. Külön élvezetet okozott, hogy a szaggatott sziklagerinc tele volt kisebb nagyobb (20 méterestől 100 méteresig) kőtüskékkel, tűhegyes kőtornyokkal, amin fel és le ingázott a mászó. Mint később az egyik német kamerádtól megtudtam, innen a név második fele, a jodler, azaz úgy trilláztunk fel-alá, mint a jódlizó osztrák hangja. Az első fél pedig magára a hegyre, a Hochkönigre utal. A Königsjodler pontos falrajza ide kattintva nézhető meg.

 

A szédítő látványt kisebb-nagyobb kanyonok tarkították. Ezeken különféle extrém módokon tudtunk átjutni.

 

 

A Jungfrauensprung, azaz a Szűzlányterpesz egy ilyen szakadék feletti gatyarepesztő átlépést takarja.

 

 

A Teufelsschlucht (Ördög-hasadék) fölött egy vietnami híd visz át. Julcsi úgy ment át rajta, mintha a Váci úton korzózna.

 

 

A Sallerrisst pedig egy flying fox hidalja át.

 

 

Ez egy kifeszített sodrony, amire egy csigát kell ráhelyezni, a csigára magunkat rákarabinerezni, és már lehet is kézi erővel áthúzni magunkat a mélység felett. Hátborzongatóan élvezetes.

 

 

Aztán ott volt a következő tűhegy, a meredek, 2522 m magas Teufelshörnl, az Ördögszarvacska.

 

 

A vidámpark kábé a táv feléig tartott, itt vége lett a jódlizó gerincnek.

 

Már odafele a nagy örömködés közben is láttam többször Dani arcát, ami az eleve fehér napkrém alatt is többször elsápadt a folytatásban következő 200 méter magas csodálatosan tömör, meredek sziklafal, a Franzl fantastica láttán.

 

 

Mi tagadás, én is éreztem a fáradtságot, az előző napok mászásai nem kevés erőt vettek ki belőlem. A fal előtt ráadásul volt egy csábító kiszállás, a Birgkar felé, amin vészkijáratként vissza lehetett fordulni lefelé egy hegyi ösvényen. Ez a kis út lidércként vonzotta Dani tekintetét. Hosszas tanakodás után azonban mégis nekivágtunk a Franzi falnak, gondolván, hogy azt legyűrve nagyjából vége a megerőltető meredek résznek. Magunk is meglepődtünk, hogy milyen hamar feljutottunk a D-s nehézségű falon.

 

 

Csakhogy amikor felértünk, azt láttuk, hogy újra le kell mászni jó mélyen, majd megint fel egy meredek, igaz már kevésbé hosszú falrészen. Egy cifrát elnyomva továbblendültünk. Megint felmásztunk, és megint rá kellett jönnünk, hogy újabb meredélybe kell lekecmeregni, hogy újra egy nagyot másszunk felfelé.

 

 

Itt már komolyan nekem is elegem lett. Újabb nagy levegő, és újra nekiduráltuk magunkat. Ennek a falnak a tetején vége volt a klettersteignek, felérkeztünk az augusztusi hőségben is havas-jeges fennsíkra.

 

 

Némi önfeledt hógolyózás után tekintetünket a még mindig messze levő csúcsra, és az azon üldögélő Matrashausra, éjjeli szállásunkra függesztettük. Még majdnem egy órát gyalogoltunk, mire este 8 körül holtfáradtan felértünk a házhoz, és az előtte (2941 méteren) álló csúcskereszthez.

 

 

Azonnal bementünk a kantinba és rendeltünk egy-egy sört, a vizünk ugyanis már teljesen elfogyott. Mindkettőnk lábát elgyötörte mászás közben a bakancs, ezért leoldottuk a lábunkról, sőt a zoknit is legyűrtük, hadd élvezze az a lábfej a friss levegőt. Átadtuk magunkat a sörnek, de gyanúsnak tűnt, hogy az imént még németektől nyüzsgő kantin szinte percek alatt kiürült. Lenéztem a lábunkra, és a homlokomra ütöttem: izzadt csülkünk valószínűleg annyira büdös lehetett, hogy kiűzte a többieket. Gyorsan orvosoltuk a bajt, és a vendégek elkezdtek visszaszivárogni. Túlnyomó részük nem a Königsjodleren jött fel, hanem a fennsík lankásabb turistaútjain, ezért ha eleinte az orrukat húzogatva is, de alapvetően tisztelettel néztek ránk, mikor beszédbe elegyedtünk velük.

 

 

Jól bekajáltunk-besöröztünk, és életem egyik legelégedettebb éjszakáját töltöttem itt a házban. Másnap erős izomlázzal lereszkedtünk a hegyi ösvényen, és a szikrázó napfényben azt néztük, hogy másznak az emberek hangyaként a tegnapi gerincen. Lent: Ausztria legmagasabb hegye, a Grossglockner meredezik a távolban.

 

 

Konklúzió: A Königsjodler a klettersteigek egyik királya, látványban és élvezetben szerintem verhetetlen. Ellenben roppant hosszú, 1650 méternyi magasságot kell legyűrni (ebből 700 a ferrata szintmagassága) és akkor nem számoltam azt a pluszmagasságot, ami a folytonos lemászások miatt újra és újra meg kellett mászni. Időben is nagyon sokáig tart, nekünk összesen körülbelül 13 órába telt. Igaz, az időből nagyon sokat elvitt a videózás, ami közben tudtunk pihenni. Szerintem nem szabad a Königsjodlerrel kezdeni a klettersteigezést. Ha már van tapasztalat és tapasztalt vezető, és az idő is megfelelő, csak akkor szabad nekivágni. Az élvezet akkor viszont garantált.

 

És a videó, ami kint volt az Indexen is:

 

 

Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szép kilátás! blog Facebook-oldalán is, sőt lájkold a blogot, ha még nem tetted!

 




HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Közösségi oldalak
PROGRAMOK
2017. október
H K Sze Cs P Szo V
01
02030405060708
09101112131415
161718192021
22
23242526272829
3031
program
korlátozás
A hónap fotója
2017. október
Fábián László:
Menedékház az Alacsony-Tátrában
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...