Siófoktól a Piroson, betyárok nyomán
Sajnos napközben jó párszor eláztunk a hideg, télvégi esőben, de így is teljesítettük a Dél-Dunántúli Piros túramozgalom több mint 24 kilométerét Külső-Somogy dombjai között.
A Dél-dunántúli Piros (DDP) több mint 300 km hosszú útvonala csak 1996-tól indul Siófok városának jelképétől, az 1912 őszén átadott több mint 40 m magas vasbeton víztorony lábától, mely mára eredeti funkcióját elvesztette, és az idegenforgalom szolgálatába állították. A túramozgalom indulása 1987-re datálódik, ekkor csak Kaposvártól Szekszárdig vezetett.
Túra közben többször is találkoztunk a híres somogyi betyárok, a Patkó testvérek emlékével, kiket a környéken lőttek meg és Patkó (Pista) Bandi sírja is útba esett, aki a bábonyi temető mellett alussza örök álmát. Emlékét egy díszes kopjafa őrzi, melyről kiderül, hogy a betyárt egyházi szertartás nélkül ásatták el, de csak a temetőn kívül lelhetett örök nyugalomra.
No, de ne szaladjunk ennyire előre, hisz még csak a siófoki Fő téren toporgunk és kezdünk bele a bemelegítésnek szánt békebeli tornamutatványokba, melynek ezúttal is akadtak nézői, de az elismerést kifejező jelek ezúttal elmaradtak, hiába no, városi népek laknak errefelé. Fő- tér, Czóbel szobor, Esernyősök szoborcsoport, Mementó a II. Magyar hadseregért (Don kanyar), Szökőkút, Kálmán Imre Színház, II. Rákóczi Ferenc szobra, városháza, aluljáró, Széchenyi-híd a most magas vízállású Sióval, és máris a gyorsétkezde mellett robogunk el. Lámpás átkelés a forgalmas kereszteződésben, kis emelkedő a Trianon-emlékműhöz és a kórház mellett békésebb vizekre evezünk, megszűnik a város ideges lüktetése, nyugalom lesz úrrá rajtunk is, és végre eljött az idő, hogy számba vegyük ennek a modern, egyre csak fejlődő városnak a történetét.
Siófokot régen Fok néven ismerték. A Sió előnevet az 1901-ben átadott Sió csatornáról kapta. Siófok környéke már a rómaiak korában is lakott terület volt, itt vezetett az egyik fontos hadiút. A honfoglalást követően a tihanyi alapítólevélben Fuk néven említik a helyet. A tatárjáráskor elnéptelenedett a környék, majd az újranépesedést követően a török foglalta el a 16. sz. közepén. Ekkor Fok hadikikötő lett, és a török erődöt is épített itt, mely a mai kórház környékén található dombon volt. A környék 1688-ban szabadult fel a török iga alól, ekkor a veszprémi káptalan birtoka lett. A Rákóczi szabadságharcban is fontos szerepet játszott a település, itt húzódott Vak Bottyán híres Sió-vonala. 1705-ben a Fejedelem pecsétet adományozott a településnek, mely a jelenlegi címer alapját képezi. Barokk stílusú Szűz Mária szeplőtelen fogantatása nevet viselő temploma 1736-ban épült.
Czóbel , Esernyősök szoborcsoportja
Jelentősebb fejlődése a 19. században indult, előbb postakocsi-állomás, majd postamesterség működött a faluban. A víz szabályozása 1810-ben indult, amit Beszédes József vízügyi mérnök tervei alapján fejeztek be. Fejlődésének jelentős lökést adott a Balatoni Gőzhajózási Társaság megalakulása 1846-ban, majd a Buda-Nagykanizsa vasút 1861-es átadása. Ekkoriban épült meg mólója és hajókikötője is, 1865-ben mezővárosi rangot kapott. Ugyancsak ezekben az években indult meg a pezsgő fürdőélet is, mely Európa egyik kedvelt fürdőtelepülésévé változtatta. 1900-ban kezdte meg működését a Balatoni Halászati Részvénytársaság, majd lóversenypálya épült. Mozgalmas fürdőélete vonzotta a kor nagypolgárságát, művészvilágát. 1919-ben a nagypolitika középpontjában kerül, amikor a Tanácsköztársaság leverésére készülő Horthy Miklós itt rendezi be főhadiszállását. Stratégiai fekvésének köszönhetően a II. világháború alatt sokat szenvedett, a frontvonal két hónapig húzódott itt. 1947-ben készült el az új Sió zsilip a Sió-csatorna építési munkáinak keretében.
1950-től a vármegyék átrendezésétől tartozik Somogy vármegyéhez, melynek második legjelentősebb városává vált. 1958-tól indultak meg az újabb turisztikai fejlesztések, melyek a mai napig folynak. Híres szállodasora 1962-ben készült el, 1968-ban kórház épül a településen. Ugyancsak ebben az évben kap városi rangot. Töretlen fejlődése az ezredfordulót követően sem állt le, napjainkban is tart.
Mire Siófok történetét számba vettük, meg is érkeztünk az M7 autópálya felett átívelő hídhoz, melyen keresztül megközelíthetjük a Kiliti városrészt és a Békás-tavi horgász- és vízisport centrumot. Mi most a tó felé kanyarodtunk, és megkezdtük a hosszú vándorlást előbb hétvégi házak között, majd az autópálya kerítése és szántók között. Ahogy elhagytuk a zajvédőfalat, nemcsak a hatalmas autórobaj érkezett meg, de kinyíltak az ég ereszcsatornái, és mintha dézsából öntötték volna, ezzel egyenes arányban eljött az aznapi első öltözködés ideje is. Jószerivel, ahogy levetettük a poncsókat, és kissé lefújta a szél a nedvességet, már vehettük is fel újból. Jó kis játék volt...
Sáros, vizes szántószélen, fűben érkeztünk meg Foki-dűlő letöréséhez, ahonnét a dzsungelszerű erdőben ereszkedtünk le a DDP ösvényén a Balaton déli partjára oly jellemző lapályos területre, ahol a morotva alakú Békás (Csépány-tó) elmocsarasodott vége kanyarog. Látszik, hogy ennek a túramozgalomnak gondos gazdái vannak, hisz az elvadult erdőben tökéletesen kitisztított ösvényen tudtunk ereszkedni. Példaértékű!
Mély talajú kaszálón haladtunk a keskeny völgyben, szakadó esőben, miközben élvezhettük az éledő természet minden csodáját.
Igazi Grál-lovagként még bimbódzó barkáért is mocsarat jártam az én Ginervámnak, hogy Virágvasárnap elvihesse megszenteltetni.
No, de ne fussunk ennyire előre, még a lucskos fűben, esőben dagasztottuk a jó öreg sarat, miközben a környékre egyáltalán nem jellemző tanyák és villamos kerítések közé értünk. Volt itt minden hacienda, mini állatkertre hajazó jószágkiállítás, pompás pejek, angus marhák és persze a kapirgáló jószágok sem maradhattak el. Persze, hogy akkor állt el az eső, amikor Töreki betonos utcáira értünk. Vetkőzés! Rövid emelkedőkön értük el Siófok külvárosaként is funkcionáló elegáns településrészt, mely középkori eredetű falu és egészen a 20. sz. közepéig önálló településként funkcionált, ekkor rendeletileg a rohamosan fejlődő Siófokhoz csatolták. A dombok között megbúvó hely legfőbb látványossága a Töreki Természetvédelmi Terület, mely 1944 óta védett. A 36 hektáros halastavakat a Balatonba ömlő Cinege-patak felduzzasztásával hozták létre. A tavak környezetében egy 9 km-es példásan rendben tartott tanösvény található, mely a terület gazdag állat- és növényvilágát mutatja be, érintve a Cinege-forrást és -pihenőt.
Jólesett most az aszfalt, nem csúszkáltunk, és még a sarat is leverhettük bakancsainkról. A potméteren is csavart asszonykám, így mire kettőt pislantottunk, már ereszkedtünk is le a Cinege-patak völgyébe a homokos szekérúton. Jobbra át, balra át, hosszú egyenes, és vajon mi jött? Persze, hogy az eső. Öltözködés! Most azonban hamar elállt, a Cinege-forrásnál a forrásprocedúrát már megint levetkőzve ejthettük meg. Itt kódellenőrzést is beiktattunk, hisz a forrásnál van a saját kis mozgalmunk (DBV – ez itt a reklám helye) egyik ellenőrzőpontja. Miután mindent rendben találtunk, kikapaszkodtunk a Cinege-pihenőnél, melynek egyik padján tartottunk egy rövid pausát, a tízórait gallér mögé toltuk, a promóciós termoszból beállítottuk koffeinszintünket.
Hatalmas elánnal vágtunk be a Sefag szántódi erdészetének mintaerdejébe, a Cinege-erdőbe. Az első derékszögű kanyar után egy 2012-ben emelt emlékmű áll, egy lovast ábrázol. Az obeliszken csak egy dátum áll, részleteket azóta sem sikerült megtudnom. Ezután a kis közjáték után a zárt tölgyesben, cseresben mintaerdőhöz méltó környezetben trappolhattunk a homokos erdei utakon, időről időre derékszögekben kanyarodva. Hosszú-hosszú egyenesen ereszkedtünk le az Ali-réti vadászház előtt lévő, általában zárt kapuig. Nekünk most szerencsénk volt, nyitva volt a kapu, így egy létrázást megspórolhattunk. Ahogy beléptünk a kerítéssel védett vadászházak közé, újból kinyíltak az ég csatornái, újabb öltözködés következett.
Ez az esős időszak elég sokáig tartott, hiszen csak a kási vár környékén szabadulhattunk meg poncsóinktól. A festői, vadregényes környezetben, hatalmas fák ölelésében található vadászház tényleg a béke és nyugalom szigete, csak az erdő zajai „zavarhatják” az itt pihenő nagyérdeműt. A hely neve török eredetre utal, konkrétumok nem lelhetőek fel ezzel kapcsolatban. Az viszont biztos, hogy a csodás kis tó partján álló, országos hírű konyhát vezető vadászházban megkérik a háborítatlanság árát, nem a bakancsos turisták pihenőhelye, az tuti. Számtalanszor voltunk már itt, de a hely szelleme mindig lenyűgöz, ez most ömlő esőben sem volt másképpen. Közben beütöttük itinerjeinkbe az igazoló stempliket, mondanom sem kell, nem sikerült száraz lenyomatot produkálni, rendesen eláztak a füzeteink.
Kedvesem kedvenc állataival küzdött, miközben készültek az emlékfotográfiák a kis mesterséges tó partján, melyet valószínűleg a Jaba-patak felduzzasztásával alakítottak ki, és egy sétányon járható körbe hatalmas fenyők árnyékában. Romantikára csábít a hely, az esküvői szezonban bizony minden évben több szertartást tartanak itt, és nem csak a környékről jönnek a fiatalok. Továbbállva átkeltünk a Jaba-patak fölötti hídon, de ezt az átkelést nem úsztuk meg száraz lábbal, hisz annyira eláztunk már ma, hogy minden okosság ellenére beszivárgott a víz a bakancsainkba, nadrágjaink szárából is vizet lehetett volna fakasztani. Nem is mentünk messze, csak a másik mesterséges tó partján álló esőbeállóig, ahová behúzódtunk, amíg az eső csillapodik, de ez csak hiú remény maradt. Szárítkoztunk, ettünk, ittunk, kávéztunk. Mikor már dideregni kezdtünk a csípős széltől, indulást vezényeltem.
Jó pár száz lépésen keresztül a keskeny erdészeti aszfaltot koptattuk, majd betértünk a tölgyes, cseres erdőbe, ahol a sáros, csúszós és rohadt kátyús erdei szekérút ellentmondást nem tűrvén, meredeken nekiugrott a hegynek.
Kapaszkodtunk az ország talán leglátványosabb földvárának, a Böre-várnak a külső sáncai mellett,
ahol a DBV-túramozgalmunknak is található igazolókódja, de most az eső és a sár miatt nem kerültünk arra. Bizony fogyott a szufla, gőzölt a fejem, de Első feleségem nem kegyelmezett, elég komoly tempót diktált fölfelé is. Több kidőlt fán, vízmosáson küzdöttük át magunkat a hatalmas tölgyek, bükkök alatt. Igazi megváltásként hatott, amikor felértünk a nyeregbe a P+ kereszteződéshez, igaz, az emelkedő nem szűnt meg, de a meredekség lényegesen megenyhült.
Felérvén a csúcsra, berongyoltunk a pár éve épült esőbeállóba, csúcscsokiztunk, majd kimerészkedtünk az esőre, elbattyogtunk a geodéziai mérőtoronyhoz, hogy leolvassuk a tornyos mozgalom kódját, és továbbálltunk. Vetettünk egy pillantást a fogadalmi keresztre, melyet a hálás lullai lakosok állítottak hálából a Flóra-hegyre. A kereszt után egy nehezen észrevehető letörésnél ereszkedtünk be a Vesszőlősi-erdő szálerdejébe és értük el a Klastrom-völgyet, ahol a Nyimi-patak fakad és folydogál a hangulatos, vadregényes szurdokra hajazó sötét völgyben. Terveztük, hogy kitérünk a Klastrom-kereszthez, és az egykori monostor csekély nyomaihoz, mely Szent Lászlóról kapta a nevét, de ebben az esőben ehhez nem füllött a fogunk, így ugyancsak elmaradt a Pusi-forrás és Szentlászló-puszta megnézése. Inkább sietősre vettük a figurát, és erőltetett menetben kapaszkodtunk ki a völgyből a PL jelzésig, melyen a látványos Kási-várhoz lehet eljutni csekély kitérővel.
Ahogy kiértünk a Bábonymegyer fölött elterülő, hatalmas szántókhoz, kisebbfajta csoda történt, mintegy varázsütésre elzárultak az ég csapjai és kis idő múlva még a nap is kikandikált a hatalmas felhők közül, sőt, át is törte azokat, hogy kellemesen cirógassa átázott csontjaikat. Nem kifejezés, jólesett, miközben ereszkedtünk, egyre csak ereszkedtünk az 1927-ben létrejött Bábonymegyer felé, mely két középkori település, Nagybábony és Koppánymegyer egybeolvasztásával keletkezett. A falut a temetőnél értük el, ahol egy hatalmas vörös csillagos emlékmű díszeleg, emlékeztetvén egy nem éppen dicső világra és a „hős szovjet felszabadítókra”.
Pár lépés után újból meg kellett álljunk, hogy megvizuálhassuk a már említett Patkó kopjafát, majd innét egy meredek lejtőn szó szerint bezuhantunk Bábonyra. Ahhoz, hogy beüthessük itinerjeinke az ittjártunkat igazoló pöcsétet, egy hangulatos hídon kellett átkelnünk a Bábonyi-patak keskeny folyása fölött az önkormányzat épületéhez, ahol a pecsét lakik. Az adminisztráció elvégzése után rendhagyó módon elhagytuk a P-jelzéseket, és a régi nyomvonalon ereszkedtünk tovább a Kis-Koppány völgyének irányába, hisz ezen az útvonalon esik útba a mai formájában 1832-ben épült késő barokk evangélikus templom, melynek oltárképét a részben itt élő Rudnay Gyula festőművész készítette.
Szerettük volna megnézni, de jó szokás szerint a magyar templomok általában zárva vannak. Kis utánjárással a kulcsot általában el lehet kérni valakitől, de most ez sem jött össze, pedig még a szemben lévő prédikátori lak ajtaján is „dörömböltem”. Nem sokkal lejjebb egy csinos épületben élt Rudnay Gyula, az épület sokáig emlékmúzeumként funkcionált, de pár éve valaki úgy gondolta, nem kell egy ilyen intézmény a falunak, és értékesítették az ingatlant. Ma csak egy megkopott emléktábla idézi fel a tényt, hogy itt lakott a neves festőművész, aki nemcsak az evangélikus, hanem a református templomban is készített festményeket. Na, mi ezekkel ma mind szegényebbek lettünk.
Dolgunk sikertelen végeztével nem maradt más hátra, mint leereszkedni az autónkhoz, melyet a főút mellett hagytunk még reggel. Visszarongyoltunk Siófokra, és hazafele fordítottuk a kormányt. Jó szokásomhoz híven ezúttal is eldurrantottam egy üveg száraz pezsgőt jutalom gyanánt.
A homokhátság egyik utolsó oázisa: a Vadkerti-tó
2024.05.02.A Soltvadkert határában hullámzó Vadkerti-tó a kiszáradófélben lévő homokhátság egyik utolsó természetes, vizes menedéke. A strandolók, horgászok és főleg a környékbeli madárvilág számára oázisként szolgáló tavat egy hangulatos tanösvény járja körbe, melynek segítségével egy kellemes, másfél órás sétával a tó mindhárom arcát felfedezhetjük.
→ Tovább
A Pilis déli kilátópontjai
2024.04.19.Ha már unjuk a Pilis-tetőt, de könnyű elérhetősége miatt mégis erre esne a választásunk, ne a Két-bükkfa-nyereg felől, hanem Pilisszántó felől közelítsük meg. A déli lejtő látványos kilátópontjait tartalmas túrává fűzhetjük fel.
→ Tovább
110 éve épült az ország legszebb panorámájú turistaháza, a Vaskapu menedékház
2024.04.19.Pazar kilátás, remek ételek, történelmi időket idéző, viharvert falak és madárcsicsergős természeti környezet várja azokat a kirándulókat akik fellátogatnak az Esztergom határában emelkedő Vaskapu-hegy ékkövéhez, az idén 110 éves Brilli Gyula Menedékházhoz. Az 1914-ben épült turistaotthon gyalogosan, kerékpárral, de akár autóval is jól megközelíthető.
→ Tovább
