A verseny előtti napokban nem gondolt erre senki, sőt még egy nappal a rajt előtt sem hittük, hogy ez így megtörténhet. De aztán ahogy közeledett a mi rajtunk időpontja és a kint futó TDS mezőnye reagált a drasztikusan romló időjárásra a rendezőség meghozta a döntést.

A rajt csúszik fél órát (ez nem gond) és a távot 103 km-re és 5800 m szintkülönbségre mérséklik (ez már gond). Maradunk a francia oldalon a Montjoie és Chamonix völgyében és nem megy a pálya 2000 m fölé. Az ok az irreális időjárás a 2500 m fölötti hágóban (-10 fok, 50 km/h szél, 10 cm hó). Ami pedig a versenyzők épségét nagyban veszélyeztetné. Persze nem erre készültünk, nem ez az UTMB. De most ez van.

Az ilyen döntésekkel lehet persze vitatkozni, lehet helyeselni, de a legjobb az, ha azonnal elfogadjuk és alkalmazkodunk hozzá. A lehető legtöbb energiát így spórolhatjuk meg, aminek később igen nagy hasznát vehetjük. Az azonnali, feltétel nélküli elfogadás amúgy is a terep hosszútávfutás egyik alaptörvénye. Látunk, tapasztalunk, elfogadunk, aztán megoldunk. Ezek a pillanatsorok ismétlődnek a terepfutás alkalmával.

1 / 3

Na, de nézzük az új pályát, ami egy elnyújtott L betűhöz hasonlít, amin oda-vissza fogunk futni.

Benne sok jól és lendületesen futható résszel az időjárás (ami folyamatos eső, hó és 0-8 fok) nehezít rajta egy kicsit, de ez a pálya a gyors, és nem túl technikás futóknak kedvez. A rajtvonalon érezhető a megváltozott körülmények feszültsége. Aki eddig magabiztos volt az most feszültebbé vált. Akinek pedig zabszem volt a nadrágjában a 9400 m szinttől most kajánul mosolyog. Az emberi jelzések jól mutatják a megváltozott erőviszonyokat… Én viszont nyugodt maradok. Nekem ez így is jó. A tavalyi évek megtanítottak az elfogadásban rejlő erő használatára.

Beállok a rajthoz, és valahogy megint Lizzy mellé kerülök. Elmosolyodok ezen, hiszen hogy-hogy nem évek óta mindig mellé keveredem valahogy. Nem is értem, olyan mintha vonzanánk egymást. Mindenki várja a rajtot, nő a feszültség, de a félelem most valahogy nem érzékelhető. Hát igen, a 103 km nem az a 166 km. Aztán egyszer csak visszaszámlálás majd nekilendülünk.

Szokásomhoz híven a külső ívet választom az első kanyarban. Ott mindig jobban megnyúlik a sor, több a hely. Kisebb lökdösődés árán biztonságosan kiérünk a városból. Lassan elcsendesedik a nagy tömeg hangorkánja, megnyugszik a mezőny.

Seb mellém ér, látom véres a térde. Megkérdezem mi történt, ő elmondja, hogy fellökték a rajtnál. Próbálom nyugtatni, de látom, hogy nagyon zavarja a dolog. Csakhogy így csökken a koncentrációja, ami így ilyenkor ebben a helyzetben nagyon veszélyes.

A nagyobb fölfeléknél látom és hallom, hogy nincs meg az egység a futásában. Már 20 km-nél tudni lehet, hogy ez nem Seb napja lesz. Az első nagyobb emelkedő tetején érem utol Jonas-t és Emmanuel Gault-t. Érdekes egy stílusban fut ez a Jonas gyerek. Két kis bot van nála és csámpásan tipegve araszol fölfelé. Tisztára, mint Charlie Chaplin. Ezt a hasonlatomat megosztom Sebbel is, de ő nem derül ezen annyit, mint én.

Felérünk, majd jön a nagy rohanás lefelé a sípályákon St. Gervais-ba. Jonas elrepül előttünk, mi pedig hárman együtt maradunk. Vakító fények, óriási hangzavar, káosz, felfordulás. Ez St. Gervais, ahogy mi látjuk kibukkanva a sötét erdők mélyéről. Kulacsot cserélek és máris Les Contamines felé futok. Emmanuellel előzgetjük egymást, de az emelkedős részeknél végképp ellépek mellőle.

2 / 3

Gyorsan elfogy a 10 km Contamines-ig, máris itt a következő frissítő pont. Kulacs csere, egy gél és némi kis italpor a zsebbe és máris kapaszkodok, fölfelé a La Balme völgyébe. Koncentrált vagyok, jól megy a futás. Itt mindig megmutatkozik (35 km), hogy ki milyen állapotban van. Felérek a frissítőponthoz, ahol utolérem Rey-t. Szakad a hó, hideg szél fúj, a frissítő személyzet pedig forró levessel kínál. Megdöbbenésükre semmit nem kérek (jégkrém nincs?), hanem simán továbbfutok a sötét hóviharba. Rey próbál velem tartani, de le-leszakadozik.

Az idő egyre durvább, kicsit karácsonyi a hangulat, de ajándékok és meleg szoba nélkül. Felérünk a tetőre, majd egy köves úton elindulunk lefelé, érzem, hogy nehezedik a fejem, mintha egy sapka lenne rajtam. Megtapogatom a kezemmel és azt érzem, hogy összegyűlt a hó a fejem tetején. Két mozdulattal egy hógolyót gyúrok belőle és megcélzom vele Rey-t. Az időjárás drámaiassága miatt nem értékeli a humoromat.

Rey aztán a lejtőn elfut mellettem és közben érzem, hogy az energetikám meginog. Gyorsan elő egy gélt. A kezem a hidegtől merev, nem bírom a számba nyomni. Nem baj a fogam közé kapom és begereblyézem belőle az anyagot a számba. Persze lejön a festék is a tubusról, de most nem lehet finnyáskodni. Nyelem a mixet. Aztán megiszom az összes italom, ami van, és még egy kis hóval is kiegészítem az egészet. Fel kéne öltöznöm jobban, mivel ugyanaz a vékony alsó és felső van rajtam, mint 5 órával ezelőtt a rajtnál. De ez is csuromvizesen.

Az agyam tisztán működik, átlát a hideg okozta fájdalmon. Most nem állhatok meg öltözködni, ugyanis az végzetes hiba lenne. Itt most menni, mozogni kell. Be az erdőbe, le innen minél alacsonyabbra… Ezért megyek tovább, még egy adag maradék gél és már kezdek is hőt termelni. A nagy kövek között annyira erőltetem a mozgást, hogy majdnem hasra esek.

Aztán egyszer csak egy sötét alak tántorog előttem. No csak, ez meg Miguel Heras. Megállok, megkérdezem mi a gond, tudok-e segíteni, ő tántorog, és össze- vissza beszél, még a szeme is keresztbe áll és folyamatosan reszket. Megérkezik közben Seb is, együtt kérdezgetjük Miguelt, majd végül abba maradunk vele, hogy segítséget hívunk hozzá. Lefutunk úgy jó 15 percnyit és az első megjelenő rendezőnek leadjuk a riasztást. Ők már pattannak is a terepjárókba és mennek Miguelért. Ezen megnyugodva folytatjuk a versenyt.

Mielőtt másodszor is Contamines-be érnénk megállok egy gyors toalettre, így Seb előttem ér a frissítő pontra. Nem sokkal utána leérek én is biztonságosan, gyors kulacs csere, egy új gél a zsebbe és hajrá, már megyek is tovább. Ezen a részen jobban összerázódunk a többiekkel. Carlos, Ray, Seb és én alkotjuk a közvetlen élmezőny üldözőit. Előttünk csak Francois és Jonas. Négyes fogatként futunk, kettő elől, kettő közvetlenül mögötte. Közben Carlos emberei frissíteni akarják őt, de lehurrogjuk őket. Ez így nem szabályos. Érdekes, hogy évek óta nem láttam ilyet az élmezőnyben, hogy valaki nem a frissítőponton frissít. Úgy látszik, a portugálok ezt másként gondolják. Utána többször is megismétlődik az eset, hát Carlos nem éppen egy fair-play versenyző…

A Bellevue emelkedőjén Seb végképp leszakad, érezhetően oxigén és energetikai gondokkal küzdött. Persze mint később kiderült elméletileg nem látott a szemével rendesen, de érdemes megnézni a videókon, hogy mennyit eszik a Bellevue frissítő pontján…

A lejtő, ami levezetett Les Houches-ba a legtechnikásabb része volt a pályának. Mivel már a TDS mezőnye is megtaposta, kijárta az egészet, úgy csúszott, hogy az már több volt, mint érdekes. Itt hamar elengedtem Rayt és Carlost, inkább öregesen „letotyogtam” ezen a borzasztóan veszélyes szakaszon. Les Houches-ban egy gyors kulacs csere, plusz egy gél és irány újból fölfelé. Ezen a részen végképp leszakítom magamról Reyt, majd Carlost utolérve együtt futunk úgy egy jó 5 km-en keresztül.

Érezhető volt, hogy az emelkedőn erősebb vagyok nála. Ő viszont egy makacs, nagy tűrőképességű versenyző és bár le-leszakadozott rólam, valahogy csak ott maradt velem a hegytetőig. Innen jött a pálya leggyorsabb része, egy lejtős vagy hullámos köves út, amin jó tempót lehet tartani. Itt elengedem Carlost, mivel gyorsabb, bátrabb nálam az ilyen szakaszokon. Na, ezt nem kellett volna, mert akkor láttam utoljára. Mentem én szépen, de valahogy belekényelmesedtem ebbe a szakaszba.

Mentem, mendegéltem talán egy kicsit még bele is aludtam az egészbe. Már-már az álmok szintjére jutottam, amikor egyszer csak valaki feltűnt mögöttem. Két kanyar és máris elsöpört mellettem a Mike az amerikai srác. Megdöbbenve látom, hogy milyen tempót fut. Na, erre rögtön felébredek és én is magasabb sebességi fokozatba váltok. De sajnos az ő tempóját nem tudom átvenni. Remek tempó, amit fut, győztes tempó. Örülök, hogy utolért, mert így kizökkentett a langyos kiránduló iramomból.

Argentiere előtt először kérdezem meg, hogy ki mennyire van tőlem időben. Még 10 km van hátra, így ezek az idők mutatják meg a lehetőségeimet. Fizikálisan és mentálisan is teljesen rendben vagyok. Előttem 10 percre mögöttem 6 percre vannak a vetélytársak. Ezt már viszont egy ilyen lapos 10 km-en nem lehet megváltoztatni.

Beállok egy jó utazótempóra és a hajnal derengő fényeivel kisérve befutok Chamonix-ba. Sok a néző, de nem olyan sok, mit egy délutáni befutó esetében. Hát igen reggel fél hétkor esőben, hidegben kinn állni nem túl vérpezsdítő feladat. De azért pár százan ezt is vállalják. Ráfordulok a célegyenesre és jókedvűen, jó erőben befutok az ötödik helyen. Nincs mély extázis, nincs mély megkönnyebbülés. De van mély elégedettség, hogy ismét megcsináltam. Megcsináltam, ahogy szerettem volna. Azaz elértem a célom.

Megértettem ott, hogy az életnek mi az igazi értelme. Célokat tűzni ki, úton lenni a cél felé, végül pedig beteljesülve elérni azt. Aztán újból és újból megismételni ezt, amíg ver a szívünk. A cél pedig bármi lehet, nincs kis vagy nagy cél. Csak CÉL van. A cél pedig élteti az embert.

Köszönöm azoknak, akik segítettek és támogattak a céljaim elérésében. Nélkülük nem lennék az, aki. Köszönöm a türelmüket és a hitüket. Büszke vagyok rájuk, hiszen ahogy a mondás is tartja nagy emberek mögött még nagyobbak állnak…

3 / 3