MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG weboldalaiTermészetjáróGerecse 50KéktúraGalyacentrumGalyakilátó

Potyautassal a Kéken – Bódvaszilas – Felsővadász

Megint útra keltünk, és most már visszatértünk az igazi kéktúrázáshoz! Azaz plusz kilométereket sikerült hozzáadni a már megtett ezerpártízhez. 

Fotó: Nábrádi Judit

 

A hétvége nagyon jól sikerült, a túrázás szuper volt, noha a sors két nagy akadályt is gördített elénk még az elutazás előtt pár nappal: kiderült, hogy barátnőmnek, akikkel mentünk volna, valószínűleg porckorongsérve van, így semmi esetre sem tudtak volna velünk jönni. Gyorsan kellett keríteni valakit, aki beugrik helyettük, mert én már nagyon beleéltem magam az elutazásba, és a szállás is le volt foglalva, viszont a túratávokat helyi közlekedés hiányában csak két kocsival lehetett volna teljesíteni. Telefonálgattunk, telefonálgattunk, végül pedig kapóra jött, hogy Gábor szülei érdeklődtek, mit szeretnék a szülinapomra: azt kértem, jöjjenek velünk a hétvégén. A másik akadállyal pedig 2 nappal az elutazás előtt szembesültünk: kerékcserekor kiderült, a 3 évvel ezelőtt vásárolt nyárigumi-garnitúránk durrdefektveszélyes, így azonnal keríteni kellett új garnitúrát és egy gumist, aki nagycsütörtök délután még vállalja a cserét, hogy pénteken el tudjunk utazni. Izgultunk is rendesen, végül a csillagok szerencsés együttállása, vagy puszta szerencse, de sikerült!

 

Fotó: Nábrádi Judit

Péntek délelőtt pakoltunk ezerrel, nem volt egyszerű az elindulás 4 napra a két picivel. Átutaztunk egész Budapesten, Rákoscsabára voltunk hivatalosak ebédre Gábor szüleihez, hogy kicsit pihenjenek a gyerekek az utazás közben, együnk egy jót, aztán a gyerekek ebéd utáni sziesztája alatt meg is érkezzünk Irotára. Kedvesen fogadtak minket a Túl az óperencián vendégházban, Nimródka is elégedett volt a szállással, hiszen a szobánkban 4 ágy volt, melyeket összetoltunk, így mindnyájan egy közös, nagy ágyban aludhattunk a hétvége során. Gyerekkoromban nekem is mindig ez volt a legnagyobb vágyam.

 

Fotó: Nábrádi Judit

Szombat reggel sem ment sokkal gyorsabban a készülődés, mint amilyen a pénteki elindulás volt. Aztán 10 óra magasságában végre-valahára kocsiba ültünk, és elmentünk Rakacaszendre. Mi ketten Gáborral, a két gyerek, és Gábor apukája, hogy a kocsit visszavigye aztán Irotára. Igen ám, de Nimródka szépen elaludt út közben, felkelteni pedig nem volt szívünk, így ő visszaautózott apósommal a szállásra, mi pedig Barnussal hármasban vágtunk neki a túrának. Rakacaszenden egy magánház udvarában találtuk meg a pecsétet, melynek őrzője egy közlékeny, kerekesszékes bácsi volt. Pecsételtünk, kicsit beszélgettünk, aztán útra keltünk. Rakacaszenden egy aranyos kis fazsindelyes templom mellett kezdett emelkedni a túraútvonal fel a dombokra. Közben Barnus emberesen „recsegtette” a pelenkáját, így kb. fél óra gyaloglást követően le is táboroztunk egy peluscserére, etetésre, és jómagunk is hamar megéheztünk a friss levegőn, a harangok pedig éppen delet kongattak.

 

Fotó: Nábrádi Judit

Aztán újra felpakoltunk, szép, dimbes-dombos tájon kanyarogtunk. Jó sok kijárt keréknyom volt a dombokon, így nem mindig volt egyértelmű, melyiken fut a kék. Csodálatos tavaszi erdőkben kirándultunk, így az összes fa gyönyörű virágdíszben pompázott. Egyszer már azon filóztunk, hogy eltévedtünk, és már nem is a kéken vagyunk, hiszen a fák egy részéről le volt szedve a kék jelzés, és pár száz méter után sem találtunk új felfestést. Ekkor visszafordultunk, és pont szembe találkoztunk egy háromfős fiúcsapattal. Szerencsére ők virtuális térképet is használtak, így egyértelműen látszott, jó úton vagyunk. Kicsit beszélgettünk, aztán elköszöntünk egymástól, ők letáboroztak egy piknik erejéig. Mi pedig mentünk tovább, szép lassan elértük Irotát. Barnus kb. másfél órát aludt a hátamon, mire a falut megláttuk, már ébren volt. Csendben nézelődött, majd tudtunkra adta, hogy leszállna, de énekléssel még el tudtuk csendesíteni addig, amíg a szálláshelyet elértük. Irotán pedig papi és Nimródka vígan szaladtak elénk, pont jó volt az időzítés a megérkezésre. Kényelmesen lepakoltunk, főztem egy könnyű ebédet, megebédeltünk, és két órával később folytattuk utunkat Felsővadász irányába. Volt egy olyan gondolatunk, hogy mindkét gyereket ott hagyjuk Irotán a nagyszülőkkel, és csak kettesben nyomjuk le a durván 2 órás távot, hiszen annyit Barnus is kibír kaja nélkül, Nimródka pedig nem tudtuk, hogy szeretne-e velünk jönni. De szeretett volna, így Barnus helyett Nimródkát kaptam a hátamra, és iramodtunk neki a táv második felének.

 

Fotó: Nábrádi Judit

 

Fotó: Nábrádi Judit


Nimródka vígan kémlelte a világot a hátamról, és fennhangon tudósított, hogy éppen mit lát. Útközben meg kellett nyomni az összes kék vízcsapot, mert mostanság ez nagy kedvenc. Aztán ahogy kapaszkodni kezdtünk a szántóföldek között felfelé, Nimródka máris hiányolta a kék, tisztavíz csapokat. Megígértük neki, hogy a szomszéd faluban is lesznek, és majd azokat is leteszteljük, jön-e víz belőlük. Aztán elkezdett nyavajogni, hogy le akar szállni. Ezt viszont mi nem szerettük volna, mert akkor az ő tempójában az életben nem jutunk át a hegyen, Barnus pedig nélkülem éhen hal. Volt nálam egy csomag állatfigurás háztartási keksz, így jobb híján ezt eszegette Nimródka, és tudósított minden darabról, hogy éppen milyen állatot ábrázolt. Aztán egyre ritkábban kérte a kekszet, végül az utolsót a mancsában szorongatva aludt el a hátamon. Kanyarogtunk erdőn-mezőn, aztán kibukkanva az erdőből megláttuk Felsővadászt, és pont előtte a háromfős társaságot, ahogy épp a falutábla közelében készültek letáborozni. Hát végül ők sem lettek gyorsabbak, mint mi!

 

Fotó: Nábrádi Judit

 

Fotó: Nábrádi Judit


Ahogy beértünk a faluba, egy néni a kerítést támasztva üdvözölt minket, váltott pár szót minden arra járó vándorral. Aztán megtaláltuk a pecsétet, akkor Nimródka is vígan karattyolt már a hátamon. Viszont a bélyegzéshez be kellett menni a Nemzeti Dohányboltba, ahova gyermek nem mehet be, így Gábor és Nimródka elmentek a szemközti játszótérre, míg én pecsételtem és beszereztem némi chipset és kólát, csak hogy egy kis mesterséges eleséget is bevigyünk szervezetünkbe a szuper túranap végén. Gábor apukája pont ekkor tűnt fel kocsival, így a fuvarra sem kellett sokat várni. Megnéztük még a felsővadászi görögkatolikus templomot, majd autóba pattantunk, és mentünk vissza Irotára nagyihoz és Barnushoz, aki addigra már várt is, hogy kajához jusson.

 

Fotó: Nábrádi Judit

Vasárnapra a Bódvaszilas-Rakacaszend szakasz volt tervben, ám szombat este szembesültem azzal, hogy a pecsételő füzet szerinti 16,2 km jóval hosszabb lett az új útvonalnak köszönhetően, és 22-23 km-es távra lehet számítani. Két gyerekkel ez némi átgondolást igényelt. Megfordult a fejünkben, hogy mi a térképünk szerinti, régi útvonalon megyünk, de amikor a bódvaszilasi vasútállomáson Nimródka úgy döntött, inkább a nagyszülőkkel marad ma is, és majd eljön értünk papival a túra végén, revidiáltuk álláspontunkat, és az új útvonalat választva vágtunk neki a kiszemelt szakasznak. Barnust vasárnap a csatos hordozóba tettük, és ugyanolyan vígan kémlelte a hátamról a világot, mint kendőből. Boldogan próbálgatta a hangját és fújta a nyálbuborékokat, míg Bódavszilastól Bódvarákóra elértünk. Az útvonal nagyon izgalmas volt, mert a régi, ipari vasúttöltésén haladtunk, sokszor pedig vasúti hidakon kellett átkelnünk.

 

Fotó: Nábrádi Judit

Bódvarákón pecsételtünk, a falu határában tartottunk egy rövid szünetet, eztán egy majorság mellett haladtunk el, ahol az összes marha ránk meredt, majd jó meredeken elkezdtünk kapaszkodni fel, a Szalonnai-hegységbe. Nem is gondoltam volna, hogy a dimbes-dombosnak hitt Cserehát ekkora hegyeket, erdőket rejt majd. Emberesen leizzadtam, közben pedig Barnus szépen elaludt a hátamon. Nagyon kemény volt az emelkedő, de a hegytető után nem sokkal elértük a kolostorromot, ami miatt ily jelentősen megnövekedett az új kék útvonala. Körbejártuk, fotóztam innen-onnan, bementünk, majd bontottunk egy franciadrazsét, és megújult energiával folytattuk utunkat. Innen is kapaszkodni kellett még fel a hegyre, aztán kb. a tetejénél járhattunk, mikor Barnus felébredt a kb. másfél órás alvásából. Egy darabig boldogan nézte a fákat, aztán megállót kellett tartani, a szokásos pelusozás-etetés-nyújtózkodás céljából. Innen Tornabarakonyig Barnus Gábor hátán utazott, én pedig élveztem a szabadságot, hogy csak egy megtermett övtáskát kell cipelnem.

 

Fotó: Nábrádi Judit

 

Fotó: Nábrádi Judit


Tornabarakony előtt egy aszfaltos útra terelt minket a kék, ahol legnagyobb meglepetésünkre még egy busz is jött szembe, pedig olyan keskeny volt az út, hogy mi erdészeti, gazdasági útnak néztük. Aztán Barnus elunta az egyhelyben ücsörgést, így Gábor az utolsó kilométeren kézben vitte, amit nagyon élvezett.

 

Fotó: Nábrádi Judit


Tornabarakonyban pecsételtünk, majd a templom előtt leheveredve megettük az utolsó elemózsiákat is, amit az övtáskák rejtettek: alma, müzliszelet. Felkészültünk az utolsó etapra, ami kb. 4 km volt, Barnust is megetettem, peluscsere is volt, kicsit hempergőzhetett is a pelenkázólapon. Aztán felpakoltunk, és nekivágtunk az utolsó domboknak. Barnus ekkor égtelen ordításba kezdett, és az eddig mosolygós kis husigombóc egy nagy ordító szájjá változott. Megálltunk, etettem még egy kicsit, aztán jobbnak láttam előre tenni, így azért jobban tudom simogatni, nyugtatni. Igazából tudtunk, hogy ő már az esti fürdést követeli, hiszen ekkor már 6 óra volt, de még mindig nem értünk célba. És nála gyakori, hogy 6 után már csak egyetlen dolog csendesíti el: a fürdővíz. Erre viszont várni kellett még, így jobb híján simiztem, énekeltem neki, és kb. 10 perc ordítás után csak elaludt. Nagyon szép vidéken haladtunk itt is, ugyan a dombok kopaszak voltak, de az esti fények, a felhők, kontrasztok olyan gyönyörűvé varázsolták a tájat!

 

Fotó: Nábrádi Judit

 

Fotó: Nábrádi Judit


Rakacaszendre beérve találtunk egy másik pecsétet, egy kisbolt bejáratánál. Ugyan nem lett volna kötelező, de pecsételtem még egyet, hiszen pecsételni jó! Aztán jó fáradtan letelepedtünk a központban elhelyezkedő buszmegállóban, és pár perc múlva fel is tűnt az autónk, benne papi és Nimródka. Irotára visszafelé láttunk útközben őzeket, Szendrőn pedig megálltunk a bálából készült nyuszikat lefényképezni. Húsvét hétfőre pedig túrát már nem terveztünk, így búcsút intettünk a Cserehátnak, és már csak a hazautazás maradt. Nagyon jól éreztük magunkat a hétvégén, ennél nagyobb szerencsénk nem is lehetett volna az időjárással, hiszen sem túl meleg, sem túl hideg, sem túl napos, sem túl szeles nem volt, hanem pont olyan optimális, kirándulós! Itthon rögzítettem a HeyJoe-n a megtett szakaszokat, ezzel 94%-os teljesítésnél és 1098,93 km-nél járunk.

 

Cserehát hegység, táv: 38 km, szint: +736/-737 m

 

Fotó: Nábrádi Judit

 

Szöveg és fotók: Nábrádi Judit

 





HOZZÁSZÓLÁSOK

Hozzászóláshoz jelentkezz be!


Eddig hozzáfűzött kommentek (2):
judit.nabradi 2017.04.21. 00:56
Szia! Köszönjük szépen! Persze, Nimródka már lassan 2,5 éves. Üdv.: Juti
abozsvar 2017.04.20. 10:03
Szia!
Gratulálok Nektek a remek túrához! :) Megkérdezhetem, hogy Nimród hány éves?
Köszi,
Ági
Közösségi oldalak
PROGRAMOK
2017. július
H K Sze Cs P Szo V
0102
03040506070809
10111213141516
17181920212223
2425
26
27282930
31
program
korlátozás
A hónap fotója
2017. július
Megyeri Máté:
Berepülés
36. GERECSE 50
Így látták az idei Gerecse teljesítménytúrák résztvevői ezt a borongós, kissé hűvös, húsvét...