Mivel villámgyorsan robogtunk az őszbe, és limitált volt a szóba jövő szakaszok száma is, minél előbb és a lehető legközelebb Budapesthez szerettük volna a forgatást – hogy még legyenek szép, színes falevelek, és ne kelljen túl sokat utazni a babáknak. A Dobogókő–Pilisszentlászló szakaszra esett a választás, ami elég könnyű olyan szempontból, hogy szinte végig lejt, a logisztika viszont elég nehézkes a kettő között, így kis túlzással ugyanannyit buszoztunk-héveztünk-buszoztunk, mint amennyi időt az erdőben töltöttünk. De ez egy cseppet sem zavart minket!

1 / 28

Fotó: Nábrádi Judit

Hannát nem vittem aznap oviba, mert ő még nagyon szereti a „potyautas” létet, nagy örömmel jön a hátamon kirándulni. Saját erőből még annyira nem szeret túl hosszan menetelni, noha elmúlt már 3 éves, én sosem sürgettem egyik gyermekemnél sem az önálló túrázást, hogy mindig öröm legyen számukra és ne kényszer, ne kelljen végig „rángatni” őket az úton. Így Hanna nagyrészt még háti utas üzemmódban kékezik, egyelőre én is elbírom a 15 kilós popóját, így ez mindenkinek jó. Nagy örömmel készült a hétköznapi túrára, ovi helyett.

Reggel jó korán indultunk, mert nem szerettem volna megkockáztatni, hogy Pomázon lekéssük a negyedkilences Dobogókőre menő buszt. Le is parkoltunk a tervek szerint a HÉV-állomás közelében, és átbattyogtunk a buszmegállóba. A stáb már széles mosollyal várt minket: Lea, aki mindenki anyukájaként indította és várta a társaságot a kezdő- és végponton, Csabi, az operatőr és Laci, aki a hangért felelt. A két srác velünk együtt felpattant a buszra, és már ott indultak a kellemes, baráti beszélgetések, miközben a sok zsák bolhát, azaz a gyerekeket próbáltuk egyhelyben tartani a buszozás idejére.

Kapcsolódó cikkek

Két remek őszi nap a Zemplénben egy kis kéktúrával

Tovább

Kalandos kéktúra potyautasokkal a Pilisben

Tovább

Jó időben értünk fel a hegytetőre, így bőven volt időnk bemenni a menedékházba reggelizni. Én erre is készültem, így a reggeli rétes és kávé egy még jobb lendületet adott a napnak és a túrának. Közben Hanna azért lobbizott, hogy menjünk ki a menedékház előtti kis játszóra, ezért az ötletért én annyira nem lelkesedtem, mert elég nyirkos és hideg idő volt már odakint. Azért egy negyedóra játszózás belefért még indulás előtt, amikor Hanna vidáman penderült a hátamra, és elindult a menet a kéken, lefelé.

3 / 28

Fotó: Nábrádi Judit

Kitekintettünk a Dunakanyarra a Báró Eötvös Loránd menedékház mögötti kilátóteraszon, elkészítettük az első csoportképet, aztán robogtunk is a romos Nimród Hotel mögött. Lefelé is jókedvű beszélgetések alakultak ki, a terep nem volt nehéz az egy-két meredekebb, csúszósabb szakasz kivételével, melyek az elmúlt hetek esőzései miatt még a szokásosnál is csúszósabbak voltak. Szerencsére mindenki jól lavírozott ezeken a részeken is, közben a kamera forgott, az anyaszájak csacsogtak, a gyerekek aludtak (vagy nézelődtek).

Volt egy hely, ahol egy kidőlt fa mellett megtorpantunk, átmásztunk rajta, fotózkodtunk, majd lányos zavarunkban rossz irányba indultunk el, de ezt leszámítva flottul ment minden. A vargabetűnek pedig a stáb kifejezetten örült, mert így szemből is felvettek minket, újra.

2 / 28

Fotó: Nábrádi Judit

A szél is fújt, de így vagány a késő őszi túra, és leginkább azok az anyukák-apukák, akik pár hetes babákkal is nekivágtak az útnak, és akár első túrájukként is, de vállalták a kéktúrát velünk. Útközben Balázs stílszerűen futva érkezett, szembefutott velünk, így a közepe előtt picivel csatlakozott a túrázós csapathoz. Onnantól az ő kezében is volt kamera, ő is kérdezgetett minket.

Egy nagyobb megállót tartottunk az úton: a Sikárosi-rét szélén. Kellemes, pados-asztalos piknikhely várt minket, hogy feltöltsük az éhes bendőket, és kimozgassuk az elgémberedett potyautasokat.

8 / 28

Fotó: Nábrádi Judit

Az út hátralevő részében a Bükkös-patak völgyében faltuk a kilométereket. Jó pár köveken egyensúlyozós átkelés is várt ránk, ami még izgalmasabbá tette a túrát. Hanna pont az izgalmak közepette mély álomba szenderült a hátamon, ilyen is régen volt már, mert már simán abszolválja akár az egész napot alvás nélkül.

17 / 28

Fotó: Nábrádi Judit

A távot a Kis Rigó étteremnél zártuk, ahol egy-egy kiscsoportos, majd egy teljes csoportképet is készítettek rólunk. Jólesett volna még beszélgetni, de a hideg miatt ki-ki ment útjára: a csapat egy része rohant a buszhoz, a stáb kocsiba pattant, egy kisebb csapat pedig beült az étterembe kicsit megmelegedni, beszélgetni. Így mi későbbi buszra, majd hévre szálltunk, és így mentünk vissza a Pomázon hagyott autónkhoz. Jó sötét volt, mire zártuk a kört, és kellemesen elfáradva hajtottuk álomra otthon a fejünket.