Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Rejtett kincsek nyomában a Dél-Balatonon

Turista Magazin 2018.03.21.

Folytatjuk a Balaton déli partjától pár kilométerre lévő kevésbé ismert érdekességek bemutatását. Mostani 25 kilométeres túránkat Balatonszemesen kezdjük, próbáljuk meglesni a tündéreket, hogy az utána következő falvak között újból meghódítsuk Somogyország legmagasabb pontját. Majd a löszpincesoron ereszkedünk le Szóládra, onnét sietünk, mert randevúnk lesz Süsüvel, a híres egyfejűvel. 

Környékbeliek szóbeszéde szerint a tündéreket reggel van esélyünk elkapni, így a kora reggeli vasparipával érkeztünk meg a déli part ékkövének és leghangulatosabb üdülőhelyének számító Balatonszemesre, mely már évszázadok óta fontos település, mivel az Adria felé tartó kereskedelmi és hadi út erre haladt. Lóváltó állomás is működött itt, melynek egykori épületében ma Postamúzeum található.

 

 

Lekászálódva a vonatról betértünk a békebeli hangulatot árasztó vasútállomás melletti műintézménybe, hogy magunkra ölthessük folyékony télikabátjainkat. Szeretjük ezeket az autentikus helyeket, mindig bölcsebbek leszünk pár magvas gondolattal. Ma ezt olvashattuk: „Kérjük, ne dobjanak égő cigarettacsikket a földre, mert megégetheti távozó vendégeink tenyerét.”

 

Miután belsőnk átmelegedett, következett izmaink bemelegítése, melyhez kitűnőnek bizonyult a központig folyamatosan emelkedő főutcácska. Túránk első szakaszán a sárga sáv jelzéseket követtük, vetettünk pár pillantást a híres Kistücsök Étteremre, a még téli álmát alvó Postamúzeumra, majd a Latinovits Emlékmúzeumot elhagyva a pálosok történetét bemutató régi magtár mellett meneteltünk. Rátértünk a rendkívül hosszú Széchenyi utcára, ahol felvezetőm, állandó túratársam - hallgatva a Bergendy egykori slágerére - 5. sebességbe kapcsolt, csakúgy faltuk a métereket, átbújtunk az M7 alatt, elértük az egykor sokkal szebb napokat látott Bagó-dombi kemping kerítését. A valamikor jól menő kemping enyészet ette épületei mellett rövidesen elértünk a vadregényes Tündér-völgy bejáratát.

 

 

A romantikus, gyönyörű völgy az Avas és a Bagó-domb közt terül el. Kiváló kirándulóhely lehetne, sajnos a fejlesztések azonban elkerülik. Bár csöndben haladtunk, úgy látszik, ezúttal is elijesztettük a tündéreket, ám mintha felfedezni véltük volna a csodaszép hangjukat.

 

 

Az elmúlt napok olvadásának és csapadékos időjárásának köszönhetően a szekérúton dagonyázva tudtunk haladni, ez a sárdagasztás majd az egész napunkat végigkísérte. A völgyben a Barátok oldalában található egy 2012-ben kialakított pálos kegyhely, melyet körülményes megtalálni. Amikor beérünk a sűrű erdőbe, ott kell keresni egy jelzetlen szekérutat, melyen fel tudunk kapaszkodni a Mindenszentekről elnevezett, pálosok által 1323-ban alapított, egykor jelentős templomhoz. A kolostor a török dúlás következtében pusztult el, megmaradt építőköveit a környékbeliek széthordták, a terület a földdel vált egyenlővé. Feltárása 2012-ben kezdődött, azóta is minden évben folytatódik.

 

 

Visszatérve a jelzett úthoz, kemény emelkedőbe kezdtünk a Mészkemence-tető (267 m) felé, közben letértünk a jelzett, de foglalatlan Bóbita-forráshoz, mely egy vadregényes szurdok alján ered, igazi kihívás leereszkedni és kikapaszkodni. Fújtatva értünk a tetőre, ahol elhagytuk a szép tölgyest, és óriási megművelt földek között gerincúton meneteltünk, majd ereszkedtünk le Telekibe.

 

 

Túránk több, a Balatonhoz közel lévő Árpád-kori településen vezet keresztül, melyek mára a Balcsi közelségének ellenére tetszhalott állapotba kerültek. Furcsa kontraszt kerít hatalmába látva az enyészetet, miközben a pörgős, fejlett idegenforgalmú „magyar tenger” 10 percnyi autóútra fekszik. Telekit IV. Béla adományozta az esztergomi johannitáknak, román stílusú templomát, Szent András tiszteletére szentelték fel. A régi temetőben található műemlék templomot ma is használják.

 

 

A falutól a zöld sáv jelzéseken haladtunk tovább, egy laposan lejtő homokos szekérúton erdősávok és szántók között. A nyílt részeken csodás kilátás tárult elénk a Balatonról, az északi partról és a Külső-Somogy lankáiról. Alig másfél kilométer után megérkeztünk a következő csendes Árpád-kori településre, Nagycsepelyre. A pusztuló településen csak az élet apró jeleit lehet felfedezni, amilyen gyorsan érkeztünk, olyan gyorsan el is hagytuk. Aszfalton rongyoltunk be a közeli Kötcsére, mely csak egy apró pont a térképen, de az ország történelmében fontos szerepet játszott.

 

 

Kötcsét az oklevelek II. András korában említik először, a török elnyomás alatt elnéptelenedik, a török kiűzését követően az Antall család birtokába kerül. Ekkor jelentős fejlődés veszi kezdetét, több kisnemesi kúria épül a faluban, melyek ma is meghatározzák a falu képét. Kötcse az előző faluktól eltérően fejlődő, takaros település, jelentős szőlő és borkultúrával. Erős emelkedőn, majd völgymenetben értük el a központot, ahol a falu egyetlen műintézményében jó fél órás pihenőt és frissítést rendeltünk el magunknak.

 

 

Rövid felfedező sétát követően erős kapaszkodásba kezdtünk Újhegy irányába, az aszfaltos út a falu végén egy jól járható löszfalak közt futó földútra váltott. Ezen kapaszkodtunk tovább, a gerincet elérve szőlőtáblák és szántók között értük el Somogy második legmagasabb pontját, a 313,5 méteres Csillagót, ahol egy 26 méter magas geodéziai torony is áll, ahonnét állítólag fenséges panoráma tárul elénk, de mivel erre a toronyra is ki van írva, hogy látogatása tilos és életveszélyes, így köszönettel kihagytuk a lehetőséget.

 

 

Rövid gerincvándorlás után a piros rom jelzésre váltottunk, ezen értük el Somogy legmagasabb pontját, az Alman-tetőt és a Nezde-tetőt. Ezekről a helyekről a sorozat első részében írtam, így most csak pár pillantást vetettünk a csodás látképekre, átváltottunk a zöld háromszögre, és meredek lejtőn értük el az egykori Nezde falut, melyet már a 11. században „jegyeztek”, jelenleg üdülőfaluként funkcionál.

 

 

A most kihalt falutól ritkás jelzések mellett, térképünkre és helyismeretünkre támaszkodva haladtunk Nezde-puszta irányába. A nyílt területen orkán erejű szembe szél kerekedett, kis túlzással egyet léptünk előre, kettőt hátra. A Nezde-pataknál végre irányt váltottunk, így a szél már elviselhetővé vált, átkeltünk a rettentően ingoványos, dagonyás patak fölött, majd folyamatos emelkedésbe kezdtünk a Kátya-domb szántói közt, melyeket egy idő után óriás szőlők váltottak. Már Szólád területén jártunk.

 

 

A dombtetőről betonozott úton löszmélyútban ereszkedtünk, lassan megjelent a falu büszkesége, a löszfalba vájt pincesor. A pincéket a 19. században vájták, eredetileg rejtekhelynek szánták őket, ide dugva a fináncok elől a borukat a gazdák. A látványos pincesort 1999-ben újították fel, ekkor kapott Európa-díjat, de az értékmegőrzésért Henry Ford Európai és Kulturális Örökségért Díjjal is jutalmazták ezt a látványosságot.

 

 

Általában találni olyan pincét, ahol ott van a gazda, így meg tudjuk nézni belülről is, sőt meg is tudjuk kóstolni a közeli dűlők finomabbnál finomabb nedűit. Mi ez alkalommal csak egy rövid bórkóstolót tartottunk, és tovább ereszkedtünk a szintén Árpád-kori Szólád központjába. Érdemes felfedezni a takaros falu nemesi kúriáit, valamint a római katolikus és a református templomot is.

 

 

A túrán idáig 25 kilométert tettünk meg, több mint 400 méteres szintemelkedéssel, az idő is elment, így buszra szálltunk, azzal értük el Balatonszárszót, melynek büszkesége, a Csukás színház, ahol gyerekkorunk hőseivel, Süsüvel, a Nagy ho-ho-horgásszal, Pom Pommal és társaikkal találkozhatunk. Ha szerencsénk van, még a Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze díjjal büszkélkedő költővel, Csukás Istvánnal is összefuthatunk. Ha időnk engedi, keressük fel a tragikus sorsú költőóriás, József Attila emlékmúzeumát, mely a vasútállomástól csak pár méterre található.

 

 


Szöveg: Soós Lajos
Fotó: Soós Margit